Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Tar Pál - tanú és szereplő
Kodolányi Gyula írása
Szokás Nyugaton, hogy a nyugalomba vonuló vagy egy meg- bízatást lezárt politikus és diplomata azon melegében megírja emlékiratait. Ily módon bámulatos gyorsasággal juthatunk olyan információkhoz, amelyek nálunk még ma is hosszú évekig bizalmasnak minősülnek – természetesen nem értve bele a valódi államtitkokat. Ezek a könyvek nálunk szokatlan nyíltsággal értékelnek személyeket és intézkedéseket. Vállalják a személyes ítélkezést, a rokon- és ellenszenveket, amelyek a politika feszültségekkel és ambíciókkal teli világában talán még nagyobb jelentőségűre nőnek, és gyakran döntenek el országos ügyeket is oly szubjektív módon, amelyet csak a pszichológus érthet meg. A kormányzati boszorkánykonyha néhány titkához is hozzájuthatunk az ilyen memoárokból. A műfaj, hangsúlyozom, jellegzetesen nyugati – egy nyitott, nyílt társadalom légkörében született meg. Az önálló véleménynyilvánításhoz szokott embertől – aki persze, szemben itthoni kollégáival, egyben önálló egzisztenciára és szilárd jogrendszerre is támaszkodhat. S nálunk, éppen ezért, mindez még ma is szokatlan és ritka.
Hogy a műfaj egy példánya megjelent Magyarországon, In Memoriam Antall József – Tanú és szereplő címmel – azt a szerző személyes élettörténetének köszönhetjük. A bankár és diplomata Tar Pál személyisége ugyanis erősen gyökerezik Magyarországban, családja és történelmünk hagyományaiban – másfelől élete nagyobbik felét Nyugaton élte, ma is ott él. Egyike azoknak a magyar emigránsoknak, akik tökéletesen feltalálták magukat a befogadó ország közegében, és attól sokat vettek át. Nem kérdéses, hogy Tar Pál magas színvonalon tanulta meg a francia és az amerikai kultúrától mindazt, amit megtanulni érdemes, de sosem szakított a magáéval.
Tar Pál memoárja tehát a fenti mentalitásból táplálkozó, ilyen nyílt könyv. Tar Pál bírál, de sosem sért becsületet, amint az manapság itthon a napi újságírás és a politika mocsarában divat lett. Szókimondó, de megfogalmazásait mérséklet és tartás jellemzi. Így is lesznek, vannak, akik megállapításait, értékeléseit nem fogadják örömmel. Ítéletei a tömör anekdotikus stílus miatt élesebbnek látszanak, mert nem tompítja őket elemzés. Úgy gondolom, hogy Tar Pál ítéletei mögött elvi meggyőződés és önzetlen jó szándék áll – s a jóhiszemű tévedés jogát meg kell adnunk mindenkinek. Akár csak magamra gondolva, Tar Pál jellemzéseinél sokkal szélsőségesebb és alaptalanabb minősítésekkel kellett szembenéznem, a hamisíthatatlanul alantas itthoni fajtából, közéleti ténykedésem során.
A szubjektív nézőpont e könyv esetében azt is jelenti, hogy a szerző csak olyan ügyekről számol be, amelyben személyes szerepet játszott, illetve olyanokról, amelyekről első kézből kapott beszámolót, értékelést Antall Józseftől. Ebből következően nem ad teljes képet Antall kormányzásáról sem, s a történeti krónikás aránytalannak tarthatja a könyvet. Azonban Tar Pál olyan jelentős eseményeknek volt szereplője és tanúja, hogy emlékeiből kikerekedik egy teljesség, Antall József emberi és politikusi személyiségének igen pontos és gazdag felelevenítése.
Tekintsük át röviden Tar Pál életútját. Édesapja, aki a Magyar Nemzeti Bank szegedi kirendeltségének volt vezetője, meghalt a háború alatt. A család ezután Budapestre költözött, és szerzőnk 1945-ben, tizennégy évesen, a budapesti piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. Itt ismerkedik meg ifj. Antall Józseffel, aki rögtön befogadja az új osztálytársat, a jövevényt. Életre szóló barátságot kötnek.
Tar Pál törtelmi érdeklődését követve bölcsészkarra jelentkezik a Rákosi-korszak küszöbén, de osztályidegenként már nem veszik fel. A Műegyetemen tanul egy évig, majd következik a kitelepítési hullám. A családot, az özvegy édesanyát, valamint Tar Pál húgát Észak-Magyarországra, Szikszóra internálják. Tar Pál zsákol, hídépítési munkán vesz részt, majd 1953-ban földmérő lesz. Fel-felszökik Budapestre, ahonnan mint kitelepített ki van tiltva, meglátogatja Antallékat, és folytatja végtelen diskurzusait barátjával.
A forradalomban – Antall József révén – a Kisgazda Párt székházának fegyveres őrségében vesz részt, mint annak vezetője. Feljár Antallékhoz, ahol megszáll a vidéki száműzetéséből visszajött Kovács Béla, és bizalmas tanácskozások folynak a politikai kibontakozásról.
A forradalom leverése után hónapokig bujkál itthon, Budapesten. Noha fegyverét nem használta, a megtorlásra kiadott szovjet parancs szerint akár halálra is ítélhetik mint fegyveres ellenállót. 1957 januárjában, Antallék rábeszélésére és Göncz Árpád tudtával és helyeslésével disszidál – a határon csak második kísérletre, dél felé sikerül átszöknie. Amikor 1958-ban ifj. Antall Józsefet és Gönczöt is huzamosan kihallgatják, hosszasan faggatják őket Tar Pálról, aki megbízatással és iratokkal távozott, és Nyugaton a magyar diákmozgalom megszervezésével foglalkozik.
Szerepét a kádári hatóságok annyira fontosnak tartják, hogy több Antallról jelentő ügynöknek adják ki külön feladatul a Tar Pállal kapcsolatos információk gyűjtését. Egyiküket, Antall és Tar Pál közös barátját, aki Kátai fedőnéven szerepel, több ízben is külföldre küldik abból a célból, hogy Tarral találkozzon, tőle információkat szerezzen az emigráció céljairól, és neki dezinformációkat továbbítson.
Tar Pál Párizsban telepszik le. Közgazdászi diplomát szerez a világhírű École des Sciences Politiques-n. Francia nagypolgári lányt, Anne-Marie Parisot-t veszi feleségül. Anne-Marie édesapja a háború után a francia zóna közigazgatásának feje a megszállt Németországban. Tar Pálnak lojalitásában, politikai tevékenységében is segítője és támogatója lesz Anne-Marie, érzelmei szerint tiszteletbeli magyar. Esküvőjük előtt, 1961 nyarán Tar Anne-Marie-t és szüleit édesanyja, rokonai és Antall meglátogatására kéri. A francia családot megdöbbenti az irántuk tanúsított figyelem – tapasztalják, hogy Budapesten minden lépésüket csapatnyi detektív követi, és a szülők látogatásukat emiatt rövidebbre is fogják.
Tar Pál életében ezután a karrier lép előtérbe, de politikai érdeklődése, aktivitása nem szorul háttérbe. A párizsi Banque Nationale de Paris-nál helyezkedik el, és vezérigazgatóként történő nyugdíjazásáig, 1991-ig ennek az intézetnek a keretében dolgozik, szerte a világon. Mint a nagybefektetők körének gondozója, éveket tölt Brüsszelben, Hongkongban, Los Angelesben és Párizsban. Tapasztalatot és kapcsolatokat szerez nemcsak a világgazdaság, de a nyugati politika és diplomácia felső köreiben is. Így ismerkedik meg Houstonban többek közt az idősebb George Bushsal, akinek stratégiai érdeklődése és tudása már akkor lenyűgözi.
Tar Pál egyformán otthonos lesz a francia és az amerikai civilizációban, miközben ápolja nemzeti gyökereit és elkötelezettségét. 1989-től aktívan szervezi az MDF külkapcsolatait Párizsban. 1990 májusától Antall József személyes tanácsadója lesz – elsősorban a pénzügyek és a diplomácia terén. Ettől kezdve már itthon is ismertebbek élete állomásai. 1991 őszén washingtoni magyar nagykövet lesz, s ebben az időben – a miniszterelnök külpolitikai tanácsadójaként – különösen közelről követhetem munkáját washingtoni látogatásaimon, de állandó telefon- és levélkapcsolat útján is. Tar komoly rangot szerez magának a washingtoni diplomáciai életben. Könnyen jut be a Fehér Ház és a kormányhivatalok magas helyeire, és jók a kapcsolatai a Capitol Hill két házában meg a washingtoni politikai agytrösztökben is. 1994-ben Budapesten telepszik le, és 1998-ig a Batthyány Lajos Alapítvány igazgatója. 1998 és 2002 közt az Orbán-kormány nagykövete a Vatikánban.
Ezek a csupasz adatok, amennyire csupaszok lehetnek – a váz. A hús rajtuk az a könyv, amelyről itt röviden beszámolok.
A könyv memoár, de címe némileg félrevezető. Négy részre tagolódik. Az elsőben az ifjúkorról s az Antall-barátság kezdeteiről esik szó. A második rész a disszidálással kezdődik, és 1989-ig tart. Miközben a maga életútjáról és külföldi tapasztalatairól mond el élvezetes és érdekes történeteket, végigvezeti rajta az Antall-szálat is: konspirációs levelezésüket 1957 után, majd az enyhülés éveiben újabb rendszeres találkozásaikat, Budapesten, majd Nyugaton.
Emlékezését megkönnyítik korunk jellegzetes memóriasegédletei: a kihallgatási jegyzőkönyvek, az ügynöki jelentések, a titkosszolgálati értékelések. Ebben a részben Tar Pál bőségesen idéz abból az anyagból, amelyet a Történeti Hivataltól kapott meg, s amelyből kiderül, hogy Antallt és Tart, valamint kapcsolatukat 1956 és 1989 között szüntelenül figyelte a magyar titkosrendőrség, hol nagyobb, hol kisebb apparátussal. Tar Pál 2003-as könyve egyike az elsőknek, amelyek ilyen mértékben támaszkodnak ügynöki jelentésekre, és ennek kétféle érdekessége van. Az egyik a megfigyelt életének dokumentálása, amit természetesen átszínez a jelentők egyénisége is: értelmi színvonaluk, értesültségük foka és személyes indulataik – vagyis az, hogy igyekeznek-e védeni megfigyeltjüket, avagy éppen ártani neki. A másik érdekesség az, hogy a jelentések, melyek olykor mélyreható elemzések, olykor teljesen triviálisak, beható képet adnak a hatóság működéséről. Fogalmat alkothatunk arról – ha nem sejtettük volna –, hogy milyen óriási hálózattal, mekkora apparátussal dolgozott a Kádár-korszak titkosszolgálata.
Elgondolkodhatunk azon, hogy a nemzeti jövedelemnek mekkora hányadát herdálták el ügynökökre, tartótisztekre, detektívekre, követő autókra, konspiratív kiküldetésekre, postai cenzúrára (amelynek egyik ágazatát éppen Kádár Jánosné vezette). A legkorszerűbb elektronikus berendezésekre, miközben kórházaink felszereltsége egyre süllyedt. Megértjük a megfigyelés és a beszervezett lélektanát, a rendőrállam különféle céljait. Azt, hogy a megfigyelés önmagáért is létezett, hiszen az információk sokasága valószínűleg feldolgozhatatlan volt. De fontos volt, hogy az állampolgár érezze magán az éberség megfélemlítő tekintetét, és ez senkire sem áll jobban, mint a megfigyelőre – Antall beszervezett barátja öngyilkossági kísérlettel is megpróbált szabadulni a helyzettől.
Érdemes talán felidézni Antall reakcióját az utóbbi ügynök, Kátai dossziéjának felfedeztén, 1990-ben. A tény először napokra letaglózta, majd az esetet így summázta családi körben: ő maga volt a hibás, mert olyan szerepre vette rá barátját 1956-ban, amelyre ő pszichikailag nem volt alkalmas. Ezért szervezhették később be. Tudnia kellett volna, mondta magáról Antall – átvállalva így magára egy részt, jellemző módon, a felelősségből.
A könyv harmadik része, mintegy százötven oldalon, Antall miniszterelnöki éveivel, valamint Tar Pál washingtoni nagyköveti éveivel foglalkozik. Első kézből közöl részleteket itt a nyilvánosság előtt még ismeretlen fontos eseményekről és kormányzati témákról. Ezek közül szinte csak felsorolásképpen említhetek meg néhányat.
Tar Pál beszámolóiból megtudja az olvasó, hogy már 1989 nyarán, első nyugati tárgyalásain milyen kétségbevonhatatlan tekintélyt teremt magának Antall József. Még nem volt elnöke a Magyar Demokrata Fórumnak, amikor, 1989 júliusának harmadik hetében Brüsszelben az Európai Parlament kereszténydemokrata vezetőinek jövendő magyar miniszterelnökként mutatja be őt O’sváth György – s a szereplés olyan meggyőző, hogy Leo Tindemanns, Egon Klepsch és Habsburg Ottó így is tekinti őt attól fogva. (E látogatásról beszámol az itt közölt Napi operatív információs jelentés is, amely nyilván a vezető kommunista politikusoknak készült, július 28-án, 108. l.) November végén Antall meghívott szónok a CSU müncheni kongresszusán, s ekkor születik barátsága Helmut Kohllal. (113. l.).
Miután 1990 januárjában meghódítja Francois Mitterrand-t (erről Szávai János írt részletesen a Magyar Szemlében 1996 áprilisában), s hamarosan Londonban Margaret Thatchert, Antall József februárban, még a választások előtt Párizsba érkezik Alain Juppé RPR-főtitkár meghívására, Tar Pál szervezésében. Ott az akkor párizsi polgármester Jacques Chirac, a szenátus elnöke, Alain Poher, a nemzetgyűlés elnöke, Laurent Fabius tárgyal vele hosszasan. Az Elnöki Hivatalban Jean-Louis Bianco kabinetfőnök és Jacques Attali főtanácsadó fogadják a távol lévő Mitterrand nevében, Giscard d’Estaing pedig vacsorát rendez a tiszteletére otthonában, az UDF vezetőinek körében. (117–120. l.). Tehát a teljes politikai paletta legmagasabb szintjén fogadják őt – valószínű, hogy az első világháború óta magyar politikust, akinek hivatalos méltósága nincsen, nem fogadtak így Párizsban. Ennek oka volt nyilván Juppé és Mitterrand hírhozása Budapestről – de jelezte azt a kétségtelenül végbemenő fordulatot is, amely Magyarország francia megítélésében hetven év után történt s történik, s amelyet Antall tudatosan segített.
Megtudjuk a könyvből azt is, miért fordult szembe Antallal Habsburg Ottó (110–111. l.). Fontos részleteket ismerünk meg Antall kormányalakítási tárgyalásairól és a paktum belső fogadtatásáról (121–124). Rövid leírást kapunk Antall, az európai horizontú külpolitikus stratégiai akcióinak egyikéről, amikor megteremti a személyes kapcsolatot és a bizalmat Kohl és Mazowiecki között. (146. l.).
A makrogazdaság a másik terület, ahol Tar Pál avatottan mozog. E könyvben igen fontos szolgálatot tesz Antall emlékének de az utókornak is azzal, hogy felhívja figyelmünket a kitartó és ismétlődő lépésekre, amelyet az Antall-kormány az adósságenyhítés terén tett. Ez valóban az egész rendszerváltozás egyik kulcskérdése lett, és sajnos kívülálló közgazdászok megteremtették és fenntartják a legendát, miszerint Antall, súlyosan hibázva, nem tett semmit ebben az ügyben. Nos, ennek az ellenkezője igaz. Hogy a legenda elterjedt, annak két oka van. Egyik az, hogy az adósságenyhítésről szóló tárgyalásokat a legnagyobb titokban kellett tartani, hogy a hitelezői és befektetői bizalmat el ne veszítse az ország. Másrészt, az Antall-kormány gazdaságpolitikusainak, a koronatanúknak, már régen meg kellett volna szólalniuk ebben az ügyben. Hiszen én magam is legalább négy olyan nemzetközi akciónak voltam tevékeny részese, amely az adósságügyet próbálta rendezni.
Tar Pálé az érdem, hogy megtöri Antall körének indokolatlan hallgatását ebben az ügyben, s beszámol néhány momentumról. Ismerteti Soros György 1990 tavaszán tett adósság/tulajdon csere ajánlatát – amelyet a hazai és külföldi szakértők, köztük Antall későbbi miniszterei, egyhangúan elutasítottak (116-7. l.). Fakszimilében közli Antall Józsefnek Helmut Kohlhoz írt három és fél oldalas levelét, amelyben – gondosan kidolgozott koncepció alapján – kéri Kohl segítségét három éven át évi egymilliárd dolláros nemzetközi támogatás elnyeréséhez. Ez az összeg könnyítené a gazdaság átalakítását, s ezáltal a törlesztést, az adósságteher nyomását jelentősen enyhítené az ország vállán (1991. május 31., 128–132. l.).
Hozzáteszem, Kohl korábban többször említette Antallnak, hogy forduljon hozzá baj esetén. Ezt a segélyügyet azonban Kohl sem, más sem tudta elintézni Antallnak a G-7-ek körében. Hogy miért nem, arra a rendszerváltozás nemzetközi keretének részletes elemzése adhatja meg a választ, amire itt most nincsen hely. De nyilvánvaló, hogy ha az óriási tekintélyű Antall nem tudott hatni a nyugati álláspontra ebben az ügyben, a kései kritikusok sem tudtak volna. Érdemes felidézni, hogy ebben az elvi kérdésben sem Lech Walesa, sem Vaclav Havel ékesszólása és hitele nem tudott megoldást elérni a térség számára – a kivétel, a részleges lengyel adósságelengedés, az áhítotthoz képest kevés volt, és igen vegyes eredményt hozott.
Tudnunk kell azt is, hogy Antall nem nyugodott bele ebbe a kudarcba. 1992-ben megbízta Szabó Tamást és Hieronymi Ottót, hogy egy titkos kormánybizottságot irányítson a GAM nevű komplex gazdaságélénkítő program elkészítésére. A program a kiszivárogtatás, valamint Kupa Mihály sértődése és ellenállása miatt csak késve és részlegesen indulhatott be. Eredményei látványosan, de túl későn kezdtek megmutatkozni, 1993 második felében. A programhoz készült egyik Tar-koncepciót szintén olvashatjuk a könyvben (201-2. l.).
Az antalli gazdaságpolitikusok közti vitákról is kapunk rövid beszámolókat Tar Páltól. Sajnos az anekdotikus tömörség, az elemzés hiánya a könyvben nem mutatja meg az ellentétek valódi, elvi mélységeit és tétjeit, az egymondatos Antall-parafrázisok pedig negatívabban hangoznak itt, mint amilyenek a valóságban voltak. Én magam például úgy gondolom, és mindig úgy gondoltam, hogy Kádár Béla visszatérő javaslata, hogy jöjjön létre (az ő vezetése alatt) gazdasági csúcsminisztérium, nem pusztán személyi ambíció volt. Megvalósíthatta volna azt az egyöntetűbb irányítást, amelyet az olyan korszakos folyamat, mint a gazdasági rendszerváltozás igényel.
Ennek a könyvnek – sok erénye mellett – tehát azt a hibát róhatjuk fel, hogy rövidebb, kidolgozatlanabb a szükségesnél. Amikor Tar Pál megemlítette nekem, 2003 elején, hogy memoárt ír, üdvözöltem elhatározását. De amikor megmondta, hogy a munkára az addigi néhány hónap után már csak fél évet szán, csóváltam a fejemet, és azt mondtam, hogy az idő nem lesz elegendő, és hogy nincsen oka a sietségre. Ő azonban makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő ezt a könyvet – első könyvét! – most akarja megírni, s hogy a könyvnek meg kell jelennie Antall halálának tizedik évfordulóján, 2003 decemberében.
A könyvnek, mint a jó bornak, meg kell érnie, mondtam neki. Nos, a sietség rajta hagyta nyomát a könyvnek ezen az igen fontos harmadik részén. Nem alakultak ki a narratíva csomósodási pontjai, a belső tagolás. Különösen azt sajnálom, hogy ez a harmadik rész nem lett kétszer ilyen hosszú. Tar Pálnak lett volna muníciója hozzá, s egy második kiadásban vagy egy második könyvben írnia kell más fontos eseményekről, amelyeknek tanúja vagy szereplője volt. Hiányoznak, mint említettem, a részletesebb elemzések. A sietség meglátszik az olykori pontatlanságokban, téves adatokban is – ami bosszantó egy egyébként pontosságra törekvő könyvben.
A könyv negyedik része, terjedelmében is mintegy negyede, Tar Pál második, vatikáni nagyköveti kiküldetéséről szól. Ebben a részben már nem a nagyszerű barát felidézése teremti meg a szellemi izgalmat, hanem a Vatikán sok évszázad alatt tökéletesre csiszolt diplomáciai és igazgatási hierarchiájának, a rítusoknak és eljárásmódoknak a pontos leírása adja. A memoárnak ez a része akár kézikönyvként is használható, s különösen ajánlható olvasmány annak, aki el akarja kerülni a balfogásokat ebben a rendkívül kifinomult, s a maga tekintélyét és az egyház érdekeit keményen képviselő intézményben.
Nem kérdés, hogy Tar Pál gyakorló katolikusként és a Vatikán történetének jó ismerőjeként pontosan érzékelte ezt a diplomáciai mezőt Rómában, és magyarként kihasznált benne minden cselekvési lehetőséget, különös ambícióval és kitartással fáradozva olyan ügyekben, mint például a csángók magyar nyelvű vallásgyakorlása vagy Apor Vilmos boldoggá avatása.
A könyv tehát legalább annyira ad képet a képzett és elkötelezett diplomata, Tar Pál életútjáról, mint barátjáról, Antall Józsefről, akinek a könyvet a címmel szentelte. A címválasztás jellemző tanúságtétel. Tar Pál magát, a maga nem kis képességeit, ebben a barátságban mindig a második helyre sorolta. Antall rendkívüli tehetségét és elhivatottságát korán felismerve, tudta, hogy az alázat nemes tulajdonság. Nem szégyen, és megfér a büszkeséggel, szolgálni azt, aki szolgál, és életét áldozza a szolgálatra. Tar Pál egyike azoknak, akik ezt a személyes elkötelezettséget soha nem árulták el, egyetlen rosszízű, irigy vagy igazságtalan megjegyzés erejéig sem.
Most, hogy az első könyv megírásának nyomasztó erkölcsi kényszere elhárult a válláról, Tar Pál nyugodtabban és körültekintőbben foghat neki a bővítésnek és kiegészítésnek, vagy a második könyvnek. Antall József szellemi alkatát, személyes habitusát, szenvedélyeit és humorát eddig talán még senki sem mutatta be ilyen közelről, ilyen elevenen, ilyen hitelesen.
(Tar Pál. In Memoriam Antall József – Tanú és szereplő. Fényképekkel. Kairosz, Budapest, 2003. alapján megjelent a Magyar Szemle Új folyam XIV. évfolyam 1. szám, 2005. február)
