Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Az antalli nemzetpolitika
Markó Béla írása
Antall Józseffel 1990. január 7-én találkoztam először Kolozsváron, a magyar színház egyik irodájában. Fontos az időpont és a helyszín, hiszen akkor és ott tartotta első országos tanácskozását a Ceausescu-diktatúra bukása után megalakuló Romániai Magyar Demokrata Szövetség. A Magyar Demokrata Fórum küldöttsége nem volt jelen a gyűlésen, utólag visszagondolva azért nem, mert ez egyértelmű bizonyíték lett volna a néhány napos hallgatás után ismét hangoskodni kezdő román nacionalistáknak, hogy minket közvetlenül Magyarországról irányítanak. Így éltünk akkor, így kellett nap mint nap kitapogatnunk és lehetőleg fokozatosan tágítanunk a körülöttünk lévő korlátokat. Domokos Géza hívott be néhányunkat egy kisebb irodába, ott találkoztunk a magyarországiakkal, köztük néhány régi barátommal is talán, de ma már csak egyvalakire emlékszem élesen, egy ismeretlenre: Antall Józsefre. Figyelt minket, hogy miket mondunk, és inkább hallgatott, de valami rendkívüli érdeklődés volt ebben a hallgatásban. Akkor nem ő tűnt ott a legfontosabbnak, s ma már, ismétlem, tulajdonképpen csak reá emlékszem a jelenlévők közül. Nyilván azért is, mert a későbbi szerepe visszavetült arra a pillanatra az én emlékezetemben, de azért is, mert valójában mindvégig ez volt rá jellemző a határon túli magyarokkal való kapcsolatában. A figyelem, a feszült érdeklődés, a megértésre és empátiára való törekvés. Majdani kapcsolatunkban, abban a néhány négyszemközti beszélgetésben is ezt éreztem: tiszteletet és szeretetet e különös emberfajta, a határon túli magyar iránt. És ezt nem érzem azóta a magyar politikusok nagy részénél – a kevés kivételtől eltekintve –, hogy nem azért kezelnek esetleg egyenrangú partnerként, mert így írja elő a politikai illemtan, hanem azért, mert tényleg van valami, amit mi biztosan jobban tudunk: tudniillik azt, hogy mi is van velünk.
Hosszú időre szóló irányadás
Antall József – és a Magyar Demokrata Fórum – szerepe azért történelmi jelentőségű a mi életünkben, mert az önállóság elvén alapult, és ezt nem helyezte szembe az összetartozás eszméjével. Ebben valószínűleg történész mivolta is segítette, hiszen tudta, hogy a határon túli magyar közösségek a Trianon utáni kort csak úgy élhették túl, ha önálló életet éltek, és hogy az egységes magyar nemzet eszméjét csakis így lehetett ébren tartani. Számára nem volt ellentmondás abban, hogy egy nemzethez tartozunk, de magyarságunkat bizonyos helyzetekben nemcsak hogy külön-külön éljük meg, hanem külön-külön is kell érvényesítenünk.
A Magyar Demokrata Fórum és Antall József semmiképpen sem kerülhette volna el, hogy megfogalmazza a Magyar Köztársaságnak a határon túli magyarsággal kapcsolatos alapelveit. Nem kerülhette volna el ezt, mert akkor, a kilencvenes évek legelején kellett ezt megtenni. Azelőtt, a Kádár-korszakban nyilvánvalóan nem tették meg, azután pedig már késő lett volna. Viszont az már Antall Józsefen és pártján múlott leginkább, hogy milyen nemzetpolitikai keretben, milyen elvek szerint helyezik el a határon túli magyarságot. El kellett kezdeni Trianon következményeinek felszámolását, az úgynevezett határmódosítás nélküli nemzetegyesítést. Másfél évtized múltán azt kell mondanom, hogy az akkor letett alapokra azóta is lehet építeni, azóta is állják a próbát.
Ehhez természetesen több feladatot kellett megoldani:
1. Alkotmányos eszközöket kellett teremteni a határon túli magyarsággal való megfelelő kapcsolattartáshoz;
2. Intézményeket kellett létrehozni ennek az alkotmányos felelősségnek az ellátására;
3. Megfelelő viszonyt kellett kialakítani a határon túli magyarság politikai és civil szervezeteivel, illetve az egyházakkal;
4. Tisztázni kellett a szomszédos országokkal való kétoldali kapcsolatok elvi alapjait;
5. Nemzetközi eszközöket kellett keresni a probléma tudatosításához, a kívánt megoldások képviseletéhez.
Ezeket a feladatokat Antall József kiválóan megoldotta, és ezáltal hosszú időre irányt adott a magyar nemzetpolitikának. Kétségtelen korszakos érdeme a z a felismerés, hogy a határon túli magyar közösségek önállóságát támogatni kell, mert erre még hosszú ideig szükség lesz.
Ma sem lehet többet mondani
Végig úgy láttam, ő velünk együtt és nem helyettünk próbált cselekedni az érdekünkben.
Vegyük sorra az imént felsorolt feladatokat:
1. A Magyar Köztársaság alkotmányába akkor került be a következő mondat: "A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon kívül élő magyarok sorsáért." Ehhez még fontos elvi-érzelmi kiegészítés volt az a bizonyos antalli kijelentés az MDF III. országos gyűlésén, miszerint: "Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni." Az alkotmányos rendelkezés így teljes, ezzel a miniszterelnöki nyilatkozattal együtt, amely dührohamot váltott ki ugyan a szomszédos országokban, taktikai okokból még talán egyik-másik határon túli magyar politikus sem örült neki, de hosszú távon végül is ez lett a mérce, ez a kijelentés, amely egyébként felszabadító hatással volt a határon túli magyar közösségekre.
2. Ami az alkotmányos feladatok ellátásához szükséges intézményeket illeti, sorolnom sem kell, mindenki tudja: a Határon Túli Magyarok Hivatalától az Illyés Közalapítványig vagy a Duna Televízióig minden akkor létrehozott intézmény fontosnak, hatékonynak bizonyult, legfeljebb egyiket-másikat később maga alá gyűrte a hol jobboldali, hol baloldali intolerancia, a pártpolitikai rövidlátás. A pártatlanság mézeshetei után ezzel küszködött mindvégig az Illyés Közalapítvány, és ezzel küszködik ma is, ahogy látom, a Duna Televízió.
3. Antall József ideológiailag erősen elkötelezett konzervatív politikus volt, de ezt a határon túli szervezetekkel való kapcsolatában alá tudta rendelni annak az elvnek, hogy tiszteletben kell tartani az önállóságunkat. 1993 tavaszán négyszemközt beszélgettünk, és inkább tanácsként vagy kérésként vetette föl, hogy az RMDSZ-nek az Európai Demokrata Unióba kellene kérnie a felvételét, hiszen mindenképpen ott kell lennünk egy erős nemzetközi pártszövetségben. Ebbéli szándékunkat mi már bejelentettük azelőtt, programunkkal is egybevágott, inkább csak tőlem, az RMDSZ új elnökétől várt megerősítést erre, és láthatóan megkönnyebbült, amikor igenlő választ kapott. Egyengette is utána az utunkat, és 1993 szeptember elején, az EDU budapesti kongresszusán föl is vettek minket teljes jogú tagként.
4. A szomszédos országokkal való viszonyban Magyarország tekintélyét akkor lehetett és sikerült visszaállítani, beleértve az alapszerződésekről szóló tárgyalások hosszadalmas, egyáltalán nem zökkenőmentes folyamatát is.
5. Ami pedig a nemzetközi eszközöket illeti, az ENSZ-ben vagy az Európa Tanácsban elmondott beszédeibe beleolvasva, jól látható, hogy ma sem lehetne ennél sokkal többet mondani. Legfeljebb az a szívszorító, hogy megoldani sem oldódott meg azóta túl sok minden az akkor fölvetettekből: Európa akkori kisebbségpolitikai nyitása ma már a múlté, az Európai Unió semmivel sem mond ma nekünk többet erről, mint annak idején a koppenhágai vagy bécsi nyilatkozatok.
Tartós alapokra építkezni
Az Antall József által letett alapokra valóban tartósan lehetett és minden bizonnyal ezután is lehet majd építeni. És bízom benne, hogy még mindig képesek vagyunk néhány kérdésben egyetérteni. Ha másban nem, hát legalább abban, hogy Antall József öröksége nemcsak vállalható, hanem nélkülözhetetlen is. Legalábbis azoknak, akik nem pártpolitikában, hanem egy hajdani és majdani egységes nemzetben gondolkodnak.
(Megjelent a Magyar Hírlap 2007. szeptember 20-ai számában.)
