Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2024. október 30.
Ezen a napon történt:
-
Országgyűlési felszólalás
1990. október 30.
Fénykép - Antall Józsefről
Granasztói György írása
Antall Józsefre emlékezve azt kérdezem magamtól, kire gondolok, a politikusra, a személyiségre, vagy arra az emberi alakot öltő, beteljesülő vágyálomra, amelyről szüleinktől, néhány életben maradt nagyszülőtől kezdve annyian és oly reménytelenül ábrándoztak 1948–50, a fordulat évei óta. Hogy lesz még egyszer tisztességes politikus az ország élén.
Pátosszal telt, túlfűtött szavak ezek? Az emlékezet fényeiről elképzelhető, hogy az agy a forrásuk, s hogy sugaraikban szavak rezegnek. Tetszetősen is hangzik. Csakhogy más a szó, más a szavakból rakott és mindig összedőléssel fenyegető épület, vagy éppen a szózuhatag, a szóáradat, a szavakkal megvalósuló habverés, más megint, amikor lecsukott szemmel nézi az ember a képet, nincs hang semmi, csak kép. A kép az kép, a szív és az érzelmek formálják. Viszont a szavak által élünk, s amit lehet, el is rontunk velük, a képeket is. Vegyük azért figyelembe, bárkiből lehet Karinthy Frigyes Connan Doyle-paródiájának hőse, azaz mesterdetektív (Herlok Solmesz). Ő az, aki szemhéjára, álcázásképpen, nyitott szemet fest, hogy azt higgyék, lát, pedig lehunyta a szemét. Ilyen, csak lecsukott szemmel előállítható képről mondanék el, inkább rosszul, mint jól, valamit. A szavak jelentik tehát a fényt, mert maga a kép elmondhatatlan. Így tehát ez a fénykép nem fotó, hanem inkább küzdelem a szavakkal.
Futólag ismertem Antallt, mint történészt. Sőt, homályosan emlékszem egy kissé goromba levelére is, amelyet a Történelmi Szemle című folyóiratnak küldött, mert kifogásokat emelt tanulmányának közlésével kapcsolatban. Az egyik szerkesztő voltam ott akkor, rémlik, hogy megoldottuk az ügyet. Első, hosszabb beszélgetésünkre a francia első beosztott fogadásán került sor, egy napsütötte teraszon, valahol a Hűvösvölgyi út közelében, 1989 tavaszán. Szó sem volt szakmai ügyekről. A háttérben a kelet-európai forradalom szafarira érkezett francia parlamenti képviselők nevetgéltek, pezsgőt ittak. Szafarinak hívtam azt a jelenséget, hogy ebben a furcsán zaklatott időszakban egymásnak adták a kilincset a nyugati politikusok, csoportkép az MDF székhelye, az Ó utcai faház előtt, azután a Parlamentnél, lehetőleg délelőtti fényben az Alkotmány utca felől, biztatás és vállon veregetés a rendszerváltó ellenzék meglátogatott képviselőinek, sajtóértekezlet, irány haza, repülővel, lehetőleg másnap reggel.
Első találkozásunk a ritka esetek egyike volt, amikor egy villanás megelőlegezett valamit a jövőből, csakhogy ez persze jóval később derült ki. Amikor már a jövőből is múlt lett. Egyébként történelmi előszelet, különösebb lelkesedést biztosan nem éreztem a terasz szélénmeegnézni Debreceni!. Nem állíthatom azt sem, hogy mágikus erő, sodró lendület áradt volna felém Antall felől, amely, így működnek a klisék, a karizmatikus bűvkörébe ragadott volna, hogy fellökjön engem is a történelem színpadára. Mondom, ilyesmiről szó sem volt. A szemei viszonylag kicsik, a hangja nem túl kellemes, a beszédmódjában bizonyos fölényesség és távolságtartás.
Csalódást okozott, hogy a szafarizókról szóló, egyébként kipróbált és akkoriban némiképp sikeres fejtegetésemet egy kézmozdulattal vette csak tudomásul. Ellenben, átvéve a szót, miután néhány jelzővel elintéztük a Kreml agg vezetőit, minden átmenet nélkül azt fejtegette, hogy a szovjet rezsimekben a beteg államférfiakat elképesztően magas színvonalú orvosi ellátásban részesítik, ideértve a legjobb, akár külföldi orvosokat, gyógyszereket, eszközöket.
Valamivel korábban barátaim, Illyés Mária és Kodolányi Gyula hoztak kapcsolatba a szerveződő MDF-fel, ahol Joó Rudolftól kaptam a feladatokat a külkapcsolatok bonyolításában. Tagnak is felvettek, jóllehet Lakitelken nem jártam. A nép-nemzeti szárnyat sem ismertem, igaz, Für Lajossal egy szobában voltunk az egyetemen és akkoriban kapcsolatunk kifejezetten baráti volt.
MDF-külügyér mivoltomban voltam jelen tehát azon a fogadáson is. Antall kíséretében kellett lenni, és szükség esetén tolmácsolni. Ezen hamar túlestünk. Mai fejjel visszagondolva a jelenetre azt hiszem, hogy jellemző volt az akkori társas kapcsolatok primitív zavarosságára. Saját szereptévesztésem az volt, hogy bizalmaskodtam. Hivatalos kötelezettségemmel alig törődtem, ehelyett a partnerek kárára élcelődtem a hátuk mögött, az önmutogató élcelődés kedvéért. Rendezett körülmények között ilyen helyzet aligha állhatott volna elő.
Igaz, itt kétségeim is vannak. A helyzetnek éppen az volt a lényege, hogy zavaros volt, rendezetlen, ezért bármi lehetett belőle. Az Antall-fényképnek ez az egyik szívbemarkoló részlete. A háború után szétvert magyar polgári, vagy úri középosztály tagjai úgy vonzódtak hozzá, úgy húzódtak a közelébe, mint lepkék a lámpafényhez. Az én lelkesedésem, túlfűtöttségem oka az volt, hogy régen látott rokonnak láttam, afféle nagybácsinak. Pedig alig egy évvel korábban, szűk baráti körömben még általános meggyőződés volt, hogy peremhelyzetű, esélytelen emberek vagyunk. Félbemaradt kelet-európai lények, ahogy Witold Gombrowicz leírta a Ferdydurke című regényében.
Most, az ellenzéki mozgolódással megfordult a helyzet. Egyre több olyan emberrel lehetett találkozni, aki úgy beszélt, mint egy régi ismerős, s akiről hamarosan kiderült, hogy közös barátaink, éppenséggel rokonaink vannak. Antall előtérbe kerülésével ez a folyamat felgyorsult. Egyre többen lettek, akik Antall személyén keresztül saját széthullott környezetükre ismertek, újra megtaláltak valamit, és felkavarta őket a létezésnek és az összetartozásnak ez az új, váratlan és elfelejtett érzése. Ráadásul ő is, és más ellenzéki politikusok is, szabadon beszéltek a nyilvánosság előtt, nem a gyűrött papírjaikba temetkezve, mint a Kádár-korszak közhelycsapjai. Még ha más nem is, ez az egyszerű tény már fordulatot jelzett. Az annyira vágyott őszinteség visszatérését jelképezte. Egyszer, régen kellett hogy legyen egy ilyen, jobb világ. De az is lehet, hogy új, csak néhány hetes illúzió részei vagyunk: majd megint jönnek a tankok, mint 56-ban, amikor előbb naivul azt hittük, itt az új világ kezdete, azután meg alig győztünk lapítani.
További találkozásaink során egyébként magától értetődő természetességgel azonosítottuk Antallal különféle személyes kapcsolatainkat, barátokat, ellenfeleket, hasonlóan megélt helyzeteket, s volt úgy, hogy az egész társasjátékra emlékeztetett. Kezdeti tartózkodásom megszűnt. Politikai érettsége, tapasztaltsága, magabiztossága is sokkal nagyobb volt, mint az enyém. Úgy néztem rá, mondom, mint egy tekintélyes rokonra, akivel kapcsolatban nincs kétség, csak menni kell utána.
Az emberi jellem felismeréséhez Antallnak különleges orra volt. Iróniája, mint minden jó elbeszélőé, saját maga és hallgatósága számára is képes volt távolságot teremteni, alakot rajzolni. Anekdotákra épülő, a társas életben kicsiszolódott elbeszélőtechnikája igen hatékonyan működött a politika környezetében. Tömören tudott helyzeteket érzékelni, érzékeltetni és megértetni. Történészi és családi tapasztalataival pedig tovább gazdagította a látványt, bemutatta, hogy sok minden előfordult már a múltban is. Ehhez járult kiváló emlékezőtehetsége. Mindent megjegyzett a zegzugos életutak részleteiről. Az átalakuló, frissen szerveződő politikai elit tagjainak többségéről ismert annyit, mint egy jó hírszolgálat. Általában nem kellett nyomoznia, legfeljebb egy-két kérdést feltennie. Istenem! Ma már tudjuk, hogy voltak sorsdöntő tévedései is. Kinek ne lennének.
Fényképemen Antall gyakran jelenik meg külföldi államférfiak társaságában. Mitterrand francia elnökkel, még a választások előtt, a Béla király úti rezidencián találkoztunk. Antall kezdte, a szokott kitűnő elemzéseivel a belpolitikai helyzetről, a szovjet jelenlétről, a határon túli magyarokról. Mitterrand válasza elvont volt és eléggé semmitmondó. Többször is összerezzentünk, mert a vele szemközti falon lévő, hatalmas, kerek, elektromos falióra dörrenéshez hasonló zajt hallatott, a percmutató, egyébként ötletszerűen, rövid nyikorgás után olykor ütésszerű hangot hallatva ugrott tovább. Hamarosan úgy éreztem, homokzsákok puffannak mögöttem, és a francia elnök is egyre mérgesebben nézett arra. Mintha ez az óra ütött volna ki belőle egy különös eszmefuttatást. Igen, váratlanul, először Antall Józsefnek fejtette ki akkor Mitterrand, hogy Trianon igazságtalan volt, a békekötésben játszott francia szerep végzetes volt, Magyarország súlyos következményekkel fizetett érte, és a tragédiát Franciaország mélyen átérzi, felelős is érte. De, tette hozzá, a határokhoz ma már nem lehet nyúlni. Miután eljöttünk, az autóra várakozva megállapítottuk, hogy ilyet nem hallottunk. Az órával álltunk bosszút Trianonért – tért napirendre Antall, fanyarul, a hallottak felett. Az ügyhöz tartozik, hogy két nappal később Mitterrand Bukarestben, a nyilvánosság előtt is elmondta a gondolatát, amiből elég nagy zavar is lett.
Mitterrand volt a hőse egy másik, mondjuk így, regionális jelenetnek. Antall elmondása szerint a párizsi nagy európai csúcsértekezlet színhelyén, a folyosón állva beszélgettek Václav Havel cseh elnökkel. A házigazda népes kísérettel vonult feléjük, s meglátva őket megállt mellettük. Mosolyogva jegyezte meg: Látom, közvetlen és bensőséges a kapcsolat önök között. Ennek szívből örülök. Majd hozzátette: Tekintettel a régi történelmi kapcsolatra, gondolom közös nyelvükön, magyarul beszélgetnek – azzal továbbment. Antall szerint megrántották egymás kabátujját Havellel, nevetésüket elfojtandó kinéztek egy ideig az ablakon. Nem volt olyan társasági helyzet, amelyet Antall ne tudott volna megoldani a saját stílusában. Ha a nyelvük nem is volt közös, a K. u. K-tól örökölt abszurd humoruk annál inkább. Számos jó történet keringett akkoriban (Antall és az angol királynő arany evőeszközei, Erzsébet angol királynő, Antall és a visegrádiak az ünnepi fogadáson stb.), de azok más lapokra tartoznak.
Ismert, hogy Antallnak egyedülállóan átfogó külpolitikai felfogása volt térségünk jövőjéről, a volt szovjet övezetről és az euroatlanti szövetség értelméről. Egész politikája, ideértve annak gyakorlati megvalósítását is, rendszerbe illeszkedett már hivatalba lépése előtt. Ennek lettem magam is az egyik sakkfigurája. Régi meghívásom volt Berlinbe, 1990 őszén akartam kiutazni, be akartam fejezni a disszertációmat. Megvolt a szerződésem, benne a lakásom címe és a telefonszámom is, amit csak azért említek, mert akkor itthon reménytelen volt telefonhoz jutni. A végzetem másként akarta. Antall 1990 nyarán, elsőként a volt szocialista tábor miniszterelnökei közül látogatást tett a NATO-központban, és igen lelkesen tért haza. Választás elé állított. Úgy mordult rám, hogy némi habozás után feladtam berlini tervemet, és elvállaltam a NATO melletti magyar diplomáciai képviseletet, ami egyben, természetesen a belgiumi és luxemburgi követséget is jelentette. Úgy érezte, jó esély van, hogy az ország rövid időn belül NATO-tag legyen, s ennek megvalósítását jelölte ki legfőbb feladatomként.
Róla őrzött fényképemnek újabb erős részleteit őrzöm ezzel kapcsolatban. Életem nagy fordulatát idézte elő a megbízatás. A munka során, mondhatni nagyon hamar és mindennél erőteljesebben értettem meg, hogy az eddigi zavaros helyzeteknek vége, a munka az első, a humor, a rokoni érzés mellékes, bár nem kell elfelejteni, kiengedni, anekdotázni csak percekig, a rövid szünetekben lehet, ha lehet, a jutalom, a hála pedig nem politikai kategória. Majd máshol, máskor fogunk elszámolni. Ha marad kivel, tenném hozzá mai fejjel. Egyezségünk a NATO-ra szólt (majd később az Európai Unióra is), a személyes vonzódások persze megmaradtak, de a lényeget már nem érintették.
Egyszer, még az elején, talán 1990 végén, egy diplomáciai vacsorán fontos értesülést szereztem, amit gyorsan kellett vele közölni. Tudtam, hogy várja a hírt, az volt az utasítás, hogy először a titkárságára telefonáljak. Este 11 után hívtam a számot, s meglepetésemre felvették, ismeretlen férfihang szólt a kagylóba. Kérdeztem, kivel beszélek. Antall József, hát te ki vagy? – felelte. Mindennél tanulságosabb volt a jelenet, egyedül dolgozott az irodájában, ő vette a telefont is, csak a lényeg érdekelte, meg sajnos a lényeghez tapadó sok-sok, túl sok részlet is. Ez sötét folt a képen. Túl sokat dolgozott, mindent elolvasott, mindent megbeszélt, rengeteg hülyeséget hallgatott végig.
A NATO, és általában Brüsszel jelentősége miatt kapcsolatunk különleges volt. Lassan és később jöttem rá, hogy a tény erős ingerültséget váltott ki a minisztériumban. A legfontosabb fejleményekről ugyanis nem másutas táviratot küldtem, hanem úgynevezett főnöki levelet, amelyet a Malév-gép pilótája vitt közvetlenül a kabinban és a repülőtérről egyenesen továbbították a kabinetbe. Később már több másutast küldtem, de haragosaim eszén nehéz volt túljárni. Mi bizalmatlanok voltunk, ők pedig fel voltak háborodva ezen. Ha hazajöttem, mindig a miniszterelnök hívatott, amibe nehéz volt belekötni. A kocsit magam vezettem, ami akkor még nem minősült szabálytalannak.
Négyszemközti beszámolóm végén általában helyzetelemzést kértem tőle brüsszeli használatra. Részletes feljegyzéseket készítettem, és Antall üzenetével azután felkerestem néhány kapcsolatot. Az előny az volt, hogy a kollégákkal kötetlenül lehetett beszélgetni, ami sok új információt eredményezett, s persze magam is kipróbáltam, mi a fogadtatásuk a budapesti gondolatoknak.
A sort mindig Manfred Wörner főtitkárral kezdtem. Wörner még 1990 őszén látogatást tett Magyarországon, s Antall beajánlott a bizalmába. Ebben is szerencsém volt. Antall nagy hatást tett a főtitkárra, tudásával, katonás fellépésével, de még a lovak szeretetével is. Wörner viselkedése olyan volt, mint egy civilbe öltözött tábornoké, erős kézszorítás, recsegő hang, kemény német humor, ami az egyenes beszéd benyomását kelti. Mindig hangoztatta, milyen nagyra tartja a magyar miniszterelnököt. Wörner tekintélye jóval nagyobb volt a NATO-ban, mint a tényleges főtitkári hatalma. De éppen emiatt, a konszenzusra épülő döntéshozatal során, a kényesebb helyzetekben nagy szerepe volt. A NATO-főtitkár német származása két okból is fontos volt számunkra: nagy fogékonyság és érdeklődés az ország iránt, nem utolsósorban 1956-tal kapcsolatos fiatalkori emlékei miatt, valamint erős elkötelezettség a transzatlanti gondolat mellett, amely Antall József külpolitikájának is fő elve volt.
Rendszeresen bombáztuk Wörnert a NATO biztonsági garanciái iránti igényeinkkel. Persze tudtuk, mit jelent az out of area, vagyis, hogy ez ellentétes a washingtoni szerződéssel. Viszont, mondtuk, vége van a hidegháborúnak is, most minden változik. Tény, hogy Wörner megértette a szorongásainkat, és a lehetőségek szerény keretei között próbált bizonyos formulákkal, kétértelműségekkel enyhíteni rajtuk. De azért ez már majdnem játék volt a tűzzel. Amikor három jegyzőkönyvíró jelenlétében ismertettem az úgynevezett Kvicinszkíj ügyről szóló bizalmas üzenetet, látványosan az asztalra csapott, de nem mondott semmit. Jellegzetes NATO-jelenet volt. (Kvicinszkíj szovjet miniszterhelyettes néhány héttel a szovjet csapatok tervezett kivonulása előtt zsarolt és jelenetet rendezett a miniszterelnöknek, állítva, hogy a vörös hadsereg nem fog kivonulni.)
Később Wörner egy fogadáson elmondta, ismertette az esetet a NATO Tanács (a tizenhat nagykövet) előtt, és kért, mondjam meg a főnökömnek, hogy a tájékoztatása fontos volt. Akkoriban tanulgattam, hogy a nemzetközi kapcsolatok gyakorlatában minden apróságnak örülni kell, hogy a sok kis lépés a fontos, de még fontosabb a folyamatos sugárzás. Ami állandó iszapbirkózást, sziszifuszi munkát jelent. Szóval örülni kell annak is, hogy valami állítólag fontos volt. Ráadásul a többiek a sugárzást és a hátteret figyelik elsősorban. Antall a gyökeresen megújult, régi értékei alapján mélyen nyugati elkötelezettségű ország képét sugározta. Az első időkben jórészt az ő személyén keresztül ítéltek meg bennünket. De már 1992 végén szíven ütött az egyik nagykövet csípős megjegyzése. Nézze! A maga tisztelt miniszterelnöke olyasmit sejtet a fellépésével és a nagy formátumával, amit, finoman szólva nem támasztanak alá a magyarországi tapasztalatok. Úgyhogy maguknál a valóság és az illúzió közti különbség elég nagy. Nehezen tettem túl magamat a dolgon, nyers üzenet volt arra vonatkozóan, hogy ne ugrabugráljak annyit.
Még az elmúlásról szeretnék mondani valamit. Nem Antall betegségéről és haláláról, mert az túl személyes. 1994 nyarán vonultam vissza a külszolgálattól. Akkoriban jelképes összefüggést véltem Baudouin belga király, Antall József és Wörner halála között. Távozásuk után nekem sem volt már helyem Brüsszelben. Mindhárom temetésen ott voltam, ezért többször elgondolkoztam azon is, milyen nagyok voltak a szertartások közti különbségek, milyen sajátos volt minden esetben az igény a közös emlékezet formálásával kapcsolatban.
Baudouin királlyal a bemutatkozó látogatásom során beszéltem először és utoljára, az sem tartott tizenöt-húsz percnél tovább. Mégis, rajta keresztül tapasztaltam meg először, mit jelent egy uralkodó erőteljes és jóindulatú jelenléte. Hadsegédével, Mertens tábornokkal rendszeresen találkoztunk, s mindig jót beszélgettünk, egyre több találkozást kezdeményeztem vele. A kérdésekből és a válaszokból, olykor az újra visszatérő témákból arra a meggyőződésre jutottam, hogy partnerem fogékonysága, intelligenciája a királyét tükrözi. Vele is ismertettem tehát Antall elemzéseit, s Mertens később hűségesen jelentette, mi érdekelte a királyt. A Törökország jelentőségéről szóló eszmefuttatás különösen felkeltette az érdeklődését, többször is visszatértünk rá. Más alkalommal az volt a diszkrét üzenet, hogy az EU-val folytatott társulási tárgyalásokon nem indokolt, miért nem esik szó a szociálpolitikai problémákról. Ez a sajátos kapcsolat nem volt magától értetődő. Nagyszabású, építkezéshez hasonló rendbe illeszkedett. Tudni lehetett, hogy hasonló kapcsolatok tömege hálózta be Belgiumot, történetek keringtek Baudouin informális, de igen erős befolyásáról a politikai életben.
Sugárzás volt ez is, jó szándékot, sőt olykor úgy éreztem, aggódást is sejtetett. A hatalom és a fölény fennhéjázásának ellentéte volt ez, lelki finomságot olvastam ki belőle. Antallra ugyanez volt a jellemző. Egy ízben például közös ismerősünket küldte Brüsszelbe, hogy látszólag mellékesen és diszkréten figyelmeztessen egy barátunk csínytevéseire. Miniszterelnökként közvetlenül sohasem tehetett volna ilyesmit, de mégis megkísérelte, hogy megvédjen egy bajtól, ami persze rá is visszahullott volna. Az EU társulási szerződés aláírása után, a hazafelé tartó kománygépen kiderült, lehet, hogy Bécsben kell leszállni az otthoni vihar miatt. Az egész napi feszültség után a gépen Antall azzal foglalkozott a legtöbbet, hogy ki hogyan jut majd haza. Fiam, akit felcsempésztünk a gépre, utólag elmondta, a miniszterelnöknek külön gondja volt arra, hogy helyet szorítson neki egy gépkocsiban. Kétszer is odajött ezért hozzá. Végül mégis Budapesten szálltak le.
Baudouin halála után alig egy évvel nem élt már Antall és Wörner sem. Wörner Antallhoz hasonlóan szenvedett a gyógyíthatatlan betegségtől. 1994 elején a legnagyobb próbatételnél, az úgynevezett AWACS-ügyben szerencsénkre még ő tartotta kézben az ügyeket. (Egy adott pillanatban Magyarországon, a délszláv háború közvetlen fenyegetése miatt komolyan felvetődött, hogy a stratégiai feladatot ellátó megfigyelő repülőgépeket, az AWACS-eket a korábbi engedélyt felülvizsgálva ki kell utasítani a magyar légtérből. Ami veszélyes következménnyel fenyegetett a NATO tagságot illetően.)
Igazi válság volt ez, akkor úgy éreztem, közel voltunk a katasztrófához, hajszálon múlt négy év minden erőfeszítésének sikere. A feszültség hosszú volt és kilátástalannak tűnt. Végre, öt órával a Wörner által adott ultimátum lejárta előtt, megoldódott a dilemma Budapesten. Vasárnap reggel Wörnert a lakásán hívtam fel, hangja ugyanolyan felismerhetetlen volt, mint évekkel korábban Antallé a Parlamentben. Négy-öt szót váltottunk mindössze. Később, nagykövetek mesélték, hogy aznap estére összehívta a NATO Tanácsot, személyesen számolt be arról mi történt az elmúlt hetekben. Egyik utolsó látogatása volt a NATO épületében. Később, amikor újból és újból, afféle rémálomként visszagondoltam erre az esetre, már úgy élt bennem a végkifejlet, hogy a felhők közül a nagybeteg embert maga a Jóska húzta oda, arra az estére.
Antall József betegsége 1993 nyarán fordult ismét rosszabbra. Beszélgetéseinkre továbbra is igényt tartott, talán két ízben találkoztunk még. De a hivatalos résszel húsz perc után végeztünk, csapongva beszélgettünk. Egy megjegyzésemre válaszul nagyon kifakadt a homeopátiával kapcsolatban. A világ nagy csacsiságai közé tartozik, ő írta róla az egyik első tanulmányt Magyarországon. A magyar miniszterelnöknek, mondta, az a dolga, hogy minden erejét az ország vezetésére fordítsa, az orvosoké meg az, hogy a betegségéből kigyógyítsák. Mindenki foglalkozzon azzal, amihez ért.
Úgy hallgattam, mintha egy hosszabb, általam nem ismert beszélgetés részletének lennék a tanúja. Első találkozásunkat juttatta eszembe, amikor talán szintén valami hasonló történt. De mostanra valami nagyon megváltozott. A politika feszültsége, az embertelen terhek, a magány és a betegség, feltételezem, beszédében, gondolkodásában erősebben domborították ki mindig határozott racionalizmusát, mint valaha.
Beszélgetéseink folyamán, a dolgozószobájában oldalról húzta székét a tárgyalóasztalhoz, jobb könyökét támasztotta meg rajta többnyire. Magam is szembefordítottam vele ilyenkor a székemet, és a térdemen lévő füzetbe jegyzeteltem, ami nem a legkényelmesebb. Ma már úgy emlékszem vissza erre a helyzetre, mintha valahol a Somló környékén üldögéltünk volna egy családi pince előtt, malomkő asztalnál, diófa árnyékában. Antall Józsefet nyári öltözékben látom és fehér kalapban. Mint egy Rippl-képen. A dombokkal, szőlőkkel, gabonaföldekkel, fehér présházakkal és facsoportokkal tagolt, napsütötte pannon tájat nézegetjük.
Gondolatait és érzéseit gyarló módon összegző, utolsó üzenetembe az kerül, hogy az efféle vármegyei nemesi családok, mint az övé is volt, sok-sok nemzedéken át ismertek mindent és mindenkit, megtanulták azt is, hogy elszántan és alázattal kell gondját viselni azoknak, akikért felelősséget éreznek. Nem birtokolták a szőlőket, nem az övék volt a bor, nem vágták vigyázzba magukat a gazdák, ha alkonyatkor ősei elkocsiztak a présházak között a hegyről lejövet. És mégis sok minden az övék volt, mert a többiek a magukénak tartották, tisztelték, követték őt is, szüleit is és a felmenőit is. Ismertek mindenkit a környéken, megsüvegelték őket. Antall József a nagy fordulat idején nem megváltóként érkezett a szabadságot akarók közé. Okosabb, finomabb és jobb ember volt nálunk, ezért emeltük magunk fölé.
(Megjelent a Magyar Szemle Új folyam XII. évfolyam 6. számába, 2003. decemberében.)
