Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Tanárunk, Antall József
Tanárunk, Antall József
(Jeszenszky Géza a Piarista Diákszövetség emlékkonferenciáján,
2007. április 14.)
Köszönöm a megtisztelő meghívást erre a konferenciára, amely kimagaslik a napjainkban lezajlott megemlékezések közül. Többek között azért is, mert akik itt vannak, azok valamennyien Antall József régi barátai, őszinte hívei és tisztelői. Borián igazgató úr előadása megerősített abban a meggyőződésemben, hogy az egykori piarista diák tanárként, az Eötvös és a Toldy Gimnáziumban, az ebben az épületben, a Piarista Gimnáziumban tapasztalt szellemet vitte tovább és terjesztette.
75 éve született és decemberben lesz 15 éve, hogy a halálos kór legyőzte azt az elszánt és bátor férfit, aki az 1990 szépemlékű tavaszán tartott szabad választások nyomán a csődbe jutott ország vezetését elvállalta. Sokezer régi tanítványa, széles baráti köre, a történész-kollégák, muzeológusok, orvosok úgy ismerték őt, mint egy kivételes műveltségű, közvetlen modorú, önzetlenül segítőkész és remek humorú embert. Noha miniszterelnöksége alatt sokan próbálták őt gőgös, az emberek mindennapi gondjaira nem figyelő, jobb esetben bonyolultan fogalmazó tudós-politikusnak beállítani, az igazságot, hogy Antall József a népet alaposan ismerő és őszintén szerető, politikai munkásságával és egész életével a nemzet javát szolgáló ember volt, halála pillanatában és temetésekor százezrek érezték meg. Mára - emlékszünk még Kosztolányi Marcus Aurelius-ára? - valóban messze röpült "az olcsó, híg dudaszótól," de nagyságát sok egykori ellenfele is elismeri. Szeretném elhinni, hogy ezt őszintén teszik, hogy így is gondolják.
Antall József imponáló tárgyi tudással rendelkezett a történelem, a jogtudomány, az irodalom, a közigazgatás, a muzeológia, a művészettörténet területén, és a politikának valóban művésze volt, de igaza volt azoknak, akik elsősorban a tanárt, a nevelőt látták benne. Mi, akik a Toldy Ferenc Gimnáziumban „a Tóni” tanítványai voltunk, nemcsak tárgyi tudást kaptunk tőle, de soha nem felejthető példát bátorságból és emberi tartásból. Tanítványként írásban kétszer foglaltam össze Vele kapcsolatos emlékeimet: „Az ismeretlen Antall József” és a Toldy Gimnázium történetét összefoglaló „Iskola a lovagvárban” c. kötetben – az utóbbi egy másik egykori tanítvány, Buzinkay Géza kitűnő munkája. Ezeket az írásaimat szerénytelenül ajánlom figyelmükbe, itt most csak néhány részletet idézek föl belőlük.
Antall József hanyagul választékos öltözködésével, vastagra kötött nyakkendőjével is elütött az általában köpenyt viselő tanároktól. Visszatekintve úgy mondanám, hogy a sokoldalúan művelt, a nemzeti érdekeket világosan látó, s mellettük elkötelezett hazafi, a felelősen gondolkodó és cselekvő magyar polgár ideáltípusát testesítette meg.
Amikor 1957 tavaszán iskolánkba helyezték, kísérte a hír, hogy 56-ban olyan dolgokban volt benne, amiért még komolyan bajba kerülhet. Sejtettük, hogy időnként nem betegség, hanem kihallgatások miatt van távol. De a romantikus lényünket fölgyújtó sejtések mellett hihetetlen műveltségről tanúskodó, lebilincselő módon tartott órái tették őt rendkívül népszerűvé. Osztálytársam, a korán elhunyt Megay Laci találó megfogalmazása szerint: „A fiúk közül a legtöbben – nem is ismerve őt – pont ilyen: kissé fölényes, néha enyhén gunyoros, merész, sokat tudó gentlemanek szerettek volna lenni – akinek láttán egy párttitkár azonnal rájön, hogy az osztályharcot végképp elvesztette.”
Minden órája élmény volt. Szinte az egész iskola járni akart az általa átvett történelem szakkörbe. Az imponáló tárgyi tudás nem volt ritka a Toldy tanárainál, de „a Tóni” előadásai a történelem és az irodalom tényeit logikus rendbe és nemzetközi keretbe foglalták, világképet adtak. Mindezt színezték a néha pikáns anekdoták, amit a serdülő fiúk külön értékeltek. Diákjai még betegen is bejöttek az iskolába, csakhogy ne mulasszák el egy-egy óráját. Mondanivalóját látszólag rögtönözte, még írott vázlatot sem használt, csak a behozott könyvekből felolvasott idézetek jelezték, hogy mennyire felkészült az órákra. Mindenkit inspirált, hogy olvasson utána a hallottaknak, és saját könyveit is készségesen kölcsönadta a diákoknak. Biztonság kedvéért gyakran íratott velünk írásbeli dolgozatot, ahol a tananyag tételes tudásáról is számot kellett adnunk. Erre azért is szükség volt, mert volt egy gyöngéje – ha ezt gyöngeségnek lehet nevezni -, hogy jó kérdésekkel el lehetett venni az időt a feleléstől, hogy helyette a tananyaghoz szorosan nem tartozó témákról halljunk egy-egy előadást. (E manővereket Vágó Bandi osztálytársam az osztálykrónikában versben is megörökítette: „Sanda Bolberitz ekképpen jelentkezik: /Tanár úr, ha még egy kérdést megenged, / hogy jött létre Lipicán a lótelep?”)
Nem folytatta az egyoldalú tegezés gyakorlatát, az osztály plénuma előtt magázta a diákokat, gyakran használva „az urak” megszólítást. Ebben persze az elvtársi világgal szembeni tiltakozás is benne volt. Időnként, szünetekben, kirándulásokon, magánbeszélgetésekben ugyan átváltott a tegezésre, de ez a bizalom jele volt, mi kitüntetésnek vettük.
Kossuth mellett Eötvös is példaképei közé tartozott, az iskolában is gyakran idézte azt a mondását, hogy a demokráciát nem deklarálni, hanem organizálni kell. A diákságot arra tanította, hogy ügyeit lehetőleg önmaga intézze, tanári gyámkodástól mentesen. A kisebb-nagyobb kérdések, problémák, konfliktusok megvizsgálására, lebonyolítására bizottságokat és albizottságokat alakíttatott velünk, így a gyakorlatban tanultuk meg a demokráciának mind a játékszabályait, mind pedig a szellemét.
Az osztálykirándulások fontos részét képezték osztályfőnöki munkájának. Ebből a nagyon városinak látszó emberből ilyenkor kijött az egykori cserkész, aki a hosszú gyalogtúrákon a fizikai edzettség terén is példát nyújtott. Sokat tanultunk tőle a testi és lelki egészség dolgában is, beleértve a másik nemmel szemben követendő magatartást.
Az 1956-os forradalom leverése után a politika nagyon jelen volt minden iskolában. Viszonylag ismert, hogy a Toldyban 1957. október 23-án – spontán módon, minden előzetes szervezés nélkül - az óraközi szünetekben a diákság a folyosó fala mellett némán állva mutatta ki a forradalom, annak hősei és áldozatai iránti tiszteletét. Ebből a „néma tüntetés”-ből nagy ügyet kreált a forradalom után a korábbit felváltó új iskolai vezetés. Noha e szerény demonstrációt senki sem készítette elő, de osztályomat, s ezen belül néhány társammal (köztük az utánam szóló Kapronczay Károllyal) együtt kiemelten minket neveztek ki szervezőnek, bűnbaknak. Antall tanácsainak köszönhetem, hogy nem csaptak ki az ország összes középiskolájából – amivel fenyegettek - s hogy igazgatói rovóval megúsztuk, mert nem tudtánk reánk bizonyítani a szervezkedés vádját.
Antall a szó büntetőjogi értelmében nem „izgatott”, csak rámutatott bizonyos tényekre és összefüggésekre, amikből könnyű volt levonni a tanulságot. Mindez a forradalom leverését követő légkörben, a Nagy Imre-per és a terror tetőpontján történt. Szellemi ellenállás volt ez, s erre tanított bennünket is. Nekünk sosem mondott olyant, hogy „alá kell merülni”, hogy „ki kell bekkelni” a nehéz időket, de így is lehetett megfogalmazni a túlélés stratégiáját. Szavaival és személyes példájával a megalkuvástól óvta diákjait. Azt magyarázta, hogy nem szabad félni, csak most óvatosabbnak kell lenni, oktalan és gyermeteg hősködéssel nem szabad fejjel menni a falnak. Mint 1849 után, túl kell élni az önkényuralmat, és fel kell készülni arra az időre, amikor van értelme, van esélye a bátor cselekvésnek.
Rainer János idősebb és ifjabb Antall József és az állambiztonsági szervek kapcsolatát bemutató tanulmányában találóan állapítja meg az osztályunkba beépített spicli jelentései kapcsán, hogy „Kerekes János” ügynök is jól példázza Antall hatását, amely a második éve őt figyelő kamaszt sem hagyta érintetlenül, s amely áttört a jól-rosszul elsajátított rendőri tolvajnyelven: „[1959. május] 8-án a Toldy Gimnázium IV a. osztályának utolsó történelemórája volt, melyet Antall József osztályfőnökünk tartott. […] A tanulók a feszült légkört, amit Antall teremtett maga körül, még egy pisszenéssel sem zavarták, rendkívüli figyelmet tanúsítottak […] A légkör szinte izzóvá vált, amikor Antall azt említette, hogy most kilépünk az életbe, abba az életbe, amelynek számtalan, újból és újból megismétlődő rúgásait kell elviselni. El kell viselni összeszorított foggal, törhetetlen akarattal tartogatni az energiát máshova. Nem szabad reagálni az élet csapásaira, nem szabad összeomlani, kifelé mutassunk jó arcot az egész környezetünknek, de a belsőnket nem ismerheti meg soha senki illetéktelen és arra nem hivatott. – Az óra alatt az osztály szinte megdermedt, csüngtek Antall szaván, néha összeborzadtak, amikor egyes részeknél a szemek szikrát hánytak [….] Az óra után az osztály vezető egyéniségei csillogó szemekkel és átszellemült ábrázattal kérdezték egymástól, hogy megértetted, hogy Antall mit akart nekünk mondani, és az osztály nagy része, aki meg akarta érteni, az megértette.”1
Amikor 1959-es érettségink után a hatalom eltiltott bennünket az továbbtanulástól, volt osztályfőnökünk tartotta bennünk a lelket, s kapcsolataival is segítette, hogy néhány éven belül bejuthassunk az egyetemre. Minden volt tanítványát barátként kezelte, aki kapcsolatban maradt vele. Tudta, ki mit csinál, mire vitte, és a magánélet útvesztőiben is kész volt tanáccsal segíteni egykori diákjait.
Nem higgye senki, hogy Antall csak a középosztályi hátterű budai „úrifúk”-kal találta meg a hangot. A tanári pályáról történt eltiltása után pár évvel engedélyezték, hogy a Jurányi utcai Dolgozók Gimnáziumában tanítson. Ottani diákjai között is rendkívül népszerű volt, ahogy erről - néhányukkal később találkozva - lelkesen számoltak be.
Noha a felkérés arra vonatkozott, hogy a tanárral kapcsolatos emlékeimről szóljak, de úgy vélem a témához tartozik az is, hogy a rendszerváltozás nyomán Antall Józsefnek politikusként, majd miniszterelnökként módja volt egy országot tanítani – s ezt „nem középiskolás fokon” meg is tette. Noha szívesen és sokat beszélt a történelem tanulságairól, de az ország számára nem történelem-órákat tartott, hanem – ha már a hasonlatnál tartunk – osztályfőnöki órákat, minden aktuális közéleti kérdésről mélyenszántó előadást tartott. Az egész nemzetet próbálta kigyógyítani a kommunizmus okozta fertőzésből, nem purgálással, nem perekkel, hanem tanítással, a múlt és a jelen hiteles bemutatásával, a politikai és anyagi feddhetetlenség és az önfeláldozó munka személyes példájával. Hogy 15 millió tanítványából hányan értették meg a leckét, azt nem tudom, de attól félek, hogy túl kevesen: kevés volt az idő, és óriási volt az ellenszél. Az volt a baj, hogy túl bonyolultan fogalmazott? Olvasva világos okfejtéseit, nemmel kell válaszolnom. De kétségtelen, hogy nem tudott, nem akart a modern média sztárjaként viselkedni, hitt az érv, a magyarázat erejében.
Hogy milyen eredményes volt ez a tanári munkája, azt legjobban az MDF története igazolja. Egyik politikai ellenfele, akkoriban az SZDSZ egyik prominens politikusa, Kőszeg Ferenc írta az Ellenzéki Kerekasztalról: „elképedve hallgattam, milyen odaadóan hallgatnak egy számomra még ismeretlen férfi szavára a történelmi pártok addig össze-vissza locsogó képviselői… Az is lenyűgözött, ahogy beszédében megelevenedett a magyar közjogi hagyomány, s egy korszerű alkotmányosság érvkészletéül szolgált. Mennyire más volt ez, mint a kerekasztal mellé kénytelen-kelletlen letelepedő lakitelekiek fellengzős vagy nekibúsult retorikája.” Az kétségtelen, hogy az MDF-et Antall formálta modern jobbközép párttá, s el is fogadtatta annak a világgal! Leküzdötte Csurka lázadását, a felelőtlen és tudatlan nemzeti radikalizmust. Halála után pártja sajnos - emberi és politikai konfliktusok következtében – bomlásnak indult és meggyengült. A mai MDF ugyan hirdeti örökségét, de sokan mégis hiányolják belőle Antall szellemét. Mégis bízom abban, hogy az ő politikai elvei és gondolkodása nemcsak egykori pártjában él tovább, de más pártokra is tartósan hat.
Nincs idő arra, hogy beszédei néhány részletével illusztráljam „nemzetnevelői” szerepét, csak ajánlani tudom az írásaiból most újra megjelent válogatást. Abból szinte találomra emelem ki a Magyar Tudományos Akadémián 1990. május 24-én a kutatásról és a felsőoktatásról mondott, ma különösen aktuális gondolatait, vagy a híres „pizsamás interjú”-ban az ország helyzetét világosan megmagyarázó szavakat, amikor a taxisblokád felkavarta az országot és az emberek fogékonnyá váltak az őszinte, hiteles beszédre. Az ifjúság feladatairól egykori piarista cserkészként szólt 1991. márc. 14-én, a hazai katolicizmus és protestantizmus kölcsönös érdemeiről a Magyar Reformátusok Világtalálkozóján. Mindenki számára világos történelmi magyarázatokkal szolgált a március 15-éken és október 23-ákon elmondott beszédekkel, Teleki Pálra, vagy a Don-kanyar magyar tragédiájára emlékezve, élete utolsó hónapjaiban pedig a Horthy Miklósról a Magyar Televízióban adott árnyalt értékeléssel. A magyar tudomány jelentőségét és támogatásának szükségességét is számos fórumon hangsúlyozta. Világtörténelmi és világpolitikai kérdéseket érintő politikai beszédeiben a magyar közönséget túllépve a világ politikai elitje számára volt fontos, és külföldön nagyra értékelt mondanivalója. A jövőt is jól sejtette meg, amikor 1993. szept. 2-án az Észak-Dél szembenállás kapcsán a terrorizmus veszélyét hangsúlyozva figyelmeztetett, hogy a politikai fundamentalizmus lehet „a XXI. század bolsevizmusa.” Miközben kitűnő kapcsolatokat ápolt Jelcin orosz elnökkel és becsülte a rengeteget szenvedett orosz népet, a „medve,” a befolyás újjáélesztésére törekvő politika fölébredésétől joggal tartott.
Gyakran tisztelgünk Antall emléke előtt, koszorúzzuk sírját, szobrait, emléktábláit. Szerintem a legfontosabb az, hogy olvassuk beszédeit, ismerjük meg gondolatait még jobban, és fogadjuk meg tanítását
Jeszenszky Géza beszéde a Piarista Diákszövetség emlékkonferenciáján, 2007. április 14.
Köszönöm a megtisztelő meghívást erre a konferenciára, amely kimagaslik a napjainkban lezajlott megemlékezések közül. Többek között azért is, mert akik itt vannak, azok valamennyien Antall József régi barátai, őszinte hívei és tisztelői. Borián igazgató úr előadása megerősített abban a meggyőződésemben, hogy az egykori piarista diák tanárként, az Eötvös és a Toldy Gimnáziumban, az ebben az épületben, a Piarista Gimnáziumban tapasztalt szellemet vitte tovább és terjesztette.
75 éve született és decemberben lesz 15 éve, hogy a halálos kór legyőzte azt az elszánt és bátor férfit, aki az 1990 szépemlékű tavaszán tartott szabad választások nyomán a csődbe jutott ország vezetését elvállalta. Sokezer régi tanítványa, széles baráti köre, a történész-kollégák, muzeológusok, orvosok úgy ismerték őt, mint egy kivételes műveltségű, közvetlen modorú, önzetlenül segítőkész és remek humorú embert. Noha miniszterelnöksége alatt sokan próbálták őt gőgös, az emberek mindennapi gondjaira nem figyelő, jobb esetben bonyolultan fogalmazó tudós-politikusnak beállítani, az igazságot, hogy Antall József a népet alaposan ismerő és őszintén szerető, politikai munkásságával és egész életével a nemzet javát szolgáló ember volt, halála pillanatában és temetésekor százezrek érezték meg. Mára - emlékszünk még Kosztolányi Marcus Aurelius-ára? - valóban messze röpült "az olcsó, híg dudaszótól," de nagyságát sok egykori ellenfele is elismeri. Szeretném elhinni, hogy ezt őszintén teszik, hogy így is gondolják.
Antall József imponáló tárgyi tudással rendelkezett a történelem, a jogtudomány, az irodalom, a közigazgatás, a muzeológia, a művészettörténet területén, és a politikának valóban művésze volt, de igaza volt azoknak, akik elsősorban a tanárt, a nevelőt látták benne. Mi, akik a Toldy Ferenc Gimnáziumban „a Tóni” tanítványai voltunk, nemcsak tárgyi tudást kaptunk tőle, de soha nem felejthető példát bátorságból és emberi tartásból. Tanítványként írásban kétszer foglaltam össze Vele kapcsolatos emlékeimet: „Az ismeretlen Antall József” és a Toldy Gimnázium történetét összefoglaló „Iskola a lovagvárban” c. kötetben – az utóbbi egy másik egykori tanítvány, Buzinkay Géza kitűnő munkája. Ezeket az írásaimat szerénytelenül ajánlom figyelmükbe, itt most csak néhány részletet idézek föl belőlük.
"Antall József hanyagul választékos öltözködésével, vastagra kötött nyakkendőjével is elütött az általában köpenyt viselő tanároktól. Visszatekintve úgy mondanám, hogy a sokoldalúan művelt, a nemzeti érdekeket világosan látó, s mellettük elkötelezett hazafi, a felelősen gondolkodó és cselekvő magyar polgár ideáltípusát testesítette meg.
Amikor 1957 tavaszán iskolánkba helyezték, kísérte a hír, hogy 56-ban olyan dolgokban volt benne, amiért még komolyan bajba kerülhet. Sejtettük, hogy időnként nem betegség, hanem kihallgatások miatt van távol. De a romantikus lényünket fölgyújtó sejtések mellett hihetetlen műveltségről tanúskodó, lebilincselő módon tartott órái tették őt rendkívül népszerűvé. Osztálytársam, a korán elhunyt Megay Laci találó megfogalmazása szerint: „A fiúk közül a legtöbben – nem is ismerve őt – pont ilyen: kissé fölényes, néha enyhén gunyoros, merész, sokat tudó gentlemanek szerettek volna lenni – akinek láttán egy párttitkár azonnal rájön, hogy az osztályharcot végképp elvesztette.”
Minden órája élmény volt. Szinte az egész iskola járni akart az általa átvett történelem szakkörbe. Az imponáló tárgyi tudás nem volt ritka a Toldy tanárainál, de „a Tóni” előadásai a történelem és az irodalom tényeit logikus rendbe és nemzetközi keretbe foglalták, világképet adtak. Mindezt színezték a néha pikáns anekdoták, amit a serdülő fiúk külön értékeltek. Diákjai még betegen is bejöttek az iskolába, csakhogy ne mulasszák el egy-egy óráját. Mondanivalóját látszólag rögtönözte, még írott vázlatot sem használt, csak a behozott könyvekből felolvasott idézetek jelezték, hogy mennyire felkészült az órákra. Mindenkit inspirált, hogy olvasson utána a hallottaknak, és saját könyveit is készségesen kölcsönadta a diákoknak. Biztonság kedvéért gyakran íratott velünk írásbeli dolgozatot, ahol a tananyag tételes tudásáról is számot kellett adnunk. Erre azért is szükség volt, mert volt egy gyöngéje – ha ezt gyöngeségnek lehet nevezni -, hogy jó kérdésekkel el lehetett venni az időt a feleléstől, hogy helyette a tananyaghoz szorosan nem tartozó témákról halljunk egy-egy előadást. (E manővereket Vágó Bandi osztálytársam az osztálykrónikában versben is megörökítette: „Sanda Bolberitz ekképpen jelentkezik: /Tanár úr, ha még egy kérdést megenged, / hogy jött létre Lipicán a lótelep?”)
Nem folytatta az egyoldalú tegezés gyakorlatát, az osztály plénuma előtt magázta a diákokat, gyakran használva „az urak” megszólítást. Ebben persze az elvtársi világgal szembeni tiltakozás is benne volt. Időnként, szünetekben, kirándulásokon, magánbeszélgetésekben ugyan átváltott a tegezésre, de ez a bizalom jele volt, mi kitüntetésnek vettük.
Kossuth mellett Eötvös is példaképei közé tartozott, az iskolában is gyakran idézte azt a mondását, hogy a demokráciát nem deklarálni, hanem organizálni kell. A diákságot arra tanította, hogy ügyeit lehetőleg önmaga intézze, tanári gyámkodástól mentesen. A kisebb-nagyobb kérdések, problémák, konfliktusok megvizsgálására, lebonyolítására bizottságokat és albizottságokat alakíttatott velünk, így a gyakorlatban tanultuk meg a demokráciának mind a játékszabályait, mind pedig a szellemét.
Az osztálykirándulások fontos részét képezték osztályfőnöki munkájának. Ebből a nagyon városinak látszó emberből ilyenkor kijött az egykori cserkész, aki a hosszú gyalogtúrákon a fizikai edzettség terén is példát nyújtott. Sokat tanultunk tőle a testi és lelki egészség dolgában is, beleértve a másik nemmel szemben követendő magatartást.
Az 1956-os forradalom leverése után a politika nagyon jelen volt minden iskolában. Viszonylag ismert, hogy a Toldyban 1957. október 23-án – spontán módon, minden előzetes szervezés nélkül - az óraközi szünetekben a diákság a folyosó fala mellett némán állva mutatta ki a forradalom, annak hősei és áldozatai iránti tiszteletét. Ebből a „néma tüntetés”-ből nagy ügyet kreált a forradalom után a korábbit felváltó új iskolai vezetés. Noha e szerény demonstrációt senki sem készítette elő, de osztályomat, s ezen belül néhány társammal (köztük az utánam szóló Kapronczay Károllyal) együtt kiemelten minket neveztek ki szervezőnek, bűnbaknak. Antall tanácsainak köszönhetem, hogy nem csaptak ki az ország összes középiskolájából – amivel fenyegettek - s hogy igazgatói rovóval megúsztuk, mert nem tudtánk reánk bizonyítani a szervezkedés vádját.
Antall a szó büntetőjogi értelmében nem „izgatott”, csak rámutatott bizonyos tényekre és összefüggésekre, amikből könnyű volt levonni a tanulságot. Mindez a forradalom leverését követő légkörben, a Nagy Imre-per és a terror tetőpontján történt. Szellemi ellenállás volt ez, s erre tanított bennünket is. Nekünk sosem mondott olyant, hogy „alá kell merülni”, hogy „ki kell bekkelni” a nehéz időket, de így is lehetett megfogalmazni a túlélés stratégiáját. Szavaival és személyes példájával a megalkuvástól óvta diákjait. Azt magyarázta, hogy nem szabad félni, csak most óvatosabbnak kell lenni, oktalan és gyermeteg hősködéssel nem szabad fejjel menni a falnak. Mint 1849 után, túl kell élni az önkényuralmat, és fel kell készülni arra az időre, amikor van értelme, van esélye a bátor cselekvésnek.
Rainer János idősebb és ifjabb Antall József és az állambiztonsági szervek kapcsolatát bemutató tanulmányában találóan állapítja meg az osztályunkba beépített spicli jelentései kapcsán, hogy „Kerekes János” ügynök is jól példázza Antall hatását, amely a második éve őt figyelő kamaszt sem hagyta érintetlenül, s amely áttört a jól-rosszul elsajátított rendőri tolvajnyelven: „[1959. május] 8-án a Toldy Gimnázium IV a. osztályának utolsó történelemórája volt, melyet Antall József osztályfőnökünk tartott. […] A tanulók a feszült légkört, amit Antall teremtett maga körül, még egy pisszenéssel sem zavarták, rendkívüli figyelmet tanúsítottak […] A légkör szinte izzóvá vált, amikor Antall azt említette, hogy most kilépünk az életbe, abba az életbe, amelynek számtalan, újból és újból megismétlődő rúgásait kell elviselni. El kell viselni összeszorított foggal, törhetetlen akarattal tartogatni az energiát máshova. Nem szabad reagálni az élet csapásaira, nem szabad összeomlani, kifelé mutassunk jó arcot az egész környezetünknek, de a belsőnket nem ismerheti meg soha senki illetéktelen és arra nem hivatott. – Az óra alatt az osztály szinte megdermedt, csüngtek Antall szaván, néha összeborzadtak, amikor egyes részeknél a szemek szikrát hánytak [….] Az óra után az osztály vezető egyéniségei csillogó szemekkel és átszellemült ábrázattal kérdezték egymástól, hogy megértetted, hogy Antall mit akart nekünk mondani, és az osztály nagy része, aki meg akarta érteni, az megértette.” („Kerekes” fn. ügynök jelentése, 1959. máj. 13. Történeti Hivatal O-11386/2. 83-84. o. Idézi Rainer M. János: „Lemerülés vagy megkapaszkodás? Idősb és ifjabb Antall József az 1956 utáni években.” Évkönyv 2002.)
Amikor 1959-es érettségink után a hatalom eltiltott bennünket a továbbtanulástól, volt osztályfőnökünk tartotta bennünk a lelket, s kapcsolataival is segítette, hogy néhány éven belül bejuthassunk az egyetemre. Minden volt tanítványát barátként kezelte, aki kapcsolatban maradt vele. Tudta, ki mit csinál, mire vitte, és a magánélet útvesztőiben is kész volt tanáccsal segíteni egykori diákjait.
Nem higgye senki, hogy Antall csak a középosztályi hátterű budai „úrifúk”-kal találta meg a hangot. A tanári pályáról történt eltiltása után pár évvel engedélyezték, hogy a Jurányi utcai Dolgozók Gimnáziumában tanítson. Ottani diákjai között is rendkívül népszerű volt, ahogy erről - néhányukkal később találkozva - lelkesen számoltak be.
Noha a felkérés arra vonatkozott, hogy a tanárral kapcsolatos emlékeimről szóljak, de úgy vélem a témához tartozik az is, hogy a rendszerváltozás nyomán Antall Józsefnek politikusként, majd miniszterelnökként módja volt egy országot tanítani – s ezt „nem középiskolás fokon” meg is tette. Noha szívesen és sokat beszélt a történelem tanulságairól, de az ország számára nem történelem-órákat tartott, hanem – ha már a hasonlatnál tartunk – osztályfőnöki órákat, minden aktuális közéleti kérdésről mélyenszántó előadást tartott. Az egész nemzetet próbálta kigyógyítani a kommunizmus okozta fertőzésből, nem purgálással, nem perekkel, hanem tanítással, a múlt és a jelen hiteles bemutatásával, a politikai és anyagi feddhetetlenség és az önfeláldozó munka személyes példájával. Hogy 15 millió tanítványából hányan értették meg a leckét, azt nem tudom, de attól félek, hogy túl kevesen: kevés volt az idő, és óriási volt az ellenszél. Az volt a baj, hogy túl bonyolultan fogalmazott? Olvasva világos okfejtéseit, nemmel kell válaszolnom. De kétségtelen, hogy nem tudott, nem akart a modern média sztárjaként viselkedni, hitt az érv, a magyarázat erejében.
Hogy milyen eredményes volt ez a tanári munkája, azt legjobban az MDF története igazolja. Egyik politikai ellenfele, akkoriban az SZDSZ egyik prominens politikusa, Kőszeg Ferenc írta az Ellenzéki Kerekasztalról: „elképedve hallgattam, milyen odaadóan hallgatnak egy számomra még ismeretlen férfi szavára a történelmi pártok addig össze-vissza locsogó képviselői… Az is lenyűgözött, ahogy beszédében megelevenedett a magyar közjogi hagyomány, s egy korszerű alkotmányosság érvkészletéül szolgált. Mennyire más volt ez, mint a kerekasztal mellé kénytelen-kelletlen letelepedő lakitelekiek fellengzős vagy nekibúsult retorikája.” Az kétségtelen, hogy az MDF-et Antall formálta modern jobbközép párttá, s el is fogadtatta annak a világgal! Leküzdötte Csurka lázadását, a felelőtlen és tudatlan nemzeti radikalizmust. Halála után pártja sajnos - emberi és politikai konfliktusok következtében – bomlásnak indult és meggyengült. A mai MDF ugyan hirdeti örökségét, de sokan mégis hiányolják belőle Antall szellemét. Mégis bízom abban, hogy az ő politikai elvei és gondolkodása nemcsak egykori pártjában él tovább, de más pártokra is tartósan hat.
Nincs idő arra, hogy beszédei néhány részletével illusztráljam „nemzetnevelői” szerepét, csak ajánlani tudom az írásaiból most újra megjelent válogatást. Abból szinte találomra emelem ki a Magyar Tudományos Akadémián 1990. május 24-én a kutatásról és a felsőoktatásról mondott, ma különösen aktuális gondolatait, vagy a híres „pizsamás interjú”-ban az ország helyzetét világosan megmagyarázó szavakat, amikor a taxisblokád felkavarta az országot és az emberek fogékonnyá váltak az őszinte, hiteles beszédre. Az ifjúság feladatairól egykori piarista cserkészként szólt 1991. márc. 14-én, a hazai katolicizmus és protestantizmus kölcsönös érdemeiről a Magyar Reformátusok Világtalálkozóján. Mindenki számára világos történelmi magyarázatokkal szolgált a március 15-éken és október 23-ákon elmondott beszédekkel, Teleki Pálra, vagy a Don-kanyar magyar tragédiájára emlékezve, élete utolsó hónapjaiban pedig a Horthy Miklósról a Magyar Televízióban adott árnyalt értékeléssel. A magyar tudomány jelentőségét és támogatásának szükségességét is számos fórumon hangsúlyozta. Világtörténelmi és világpolitikai kérdéseket érintő politikai beszédeiben a magyar közönséget túllépve a világ politikai elitje számára volt fontos, és külföldön nagyra értékelt mondanivalója. A jövőt is jól sejtette meg, amikor 1993. szept. 2-án az Észak-Dél szembenállás kapcsán a terrorizmus veszélyét hangsúlyozva figyelmeztetett, hogy a politikai fundamentalizmus lehet „a XXI. század bolsevizmusa.” Miközben kitűnő kapcsolatokat ápolt Jelcin orosz elnökkel és becsülte a rengeteget szenvedett orosz népet, a „medve,” a befolyás újjáélesztésére törekvő politika fölébredésétől joggal tartott.
Gyakran tisztelgünk Antall emléke előtt, koszorúzzuk sírját, szobrait, emléktábláit. Szerintem a legfontosabb az, hogy olvassuk beszédeit, ismerjük meg gondolatait még jobban, és fogadjuk meg tanítását.
