Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Mai gondolatok Antall Józsefről
Kodolányi Gyula írása
December közepén Antall Józsefre sokan emlékezünk. Emlékszünk megrendítő halálára, és emlékszünk három esztendő és a végső hetek meg-megújuló szenvedésére, amelyben annyian vettek részt gondolatban. Emlékszünk évfordulókra, amikor gémberedett ujjal tartottuk a gyertyát a Nemzeti Sírkertben, amikor gyomrunkba belehasított a történelmi veszteség fájdalma.
Aztán a hiány fájdalmának sajgását egyre inkább átvette a tűnődés, az elemzés. Forgattuk egyre, és forgatjuk azóta is, az emlékek és vélekedések kaleidoszkópját, hogy az új meg új konstellációkból kiolvassuk: ki is volt ez a férfi, ez az államférfi, akit ismerni véltünk a mindennapokban - és mit hagy ránk a műve?
A halála utáni évek nem éppen kedvező légkörében Antall becsülése megmaradt azon a szinten, ahová halála idején emelkedett. Sőt, lassan, de biztosan tovább emelkedett - különös módon, elsősorban az egykori vetélytársak és ellenfelek és az egykor közömbösek körében.
A négyévi polgári kormányzás pedig visszaadta hitelét és érvényét egy sor olyan politikai gondolatnak és kezdeményezésnek, amely az ő miniszterelnökségéhez fűződik, s így hangsúlyozta az Antall képviselte stratégiai gondolkodás folyamatosságát a magyar politikában. Ezegyben azt is jelentette, hogy a rendszerváltozás kitűzött céljai, iránya megerősítést kaptak a közbenső négy év részleges restaurációja után.
Most azonban mintha eltört volna valami. Rosszkedv, ingerültség, düh ül az országon, s ebben a dühben egyesek földhöz vagdossák a családi porcelánt, mintha az ősök tehetnének mindenről, ami elromlott.
Az elmúlt hónapokban éppen a nemzeti oldalon erősödött fel egy felemás kórus, amely Antall József jellemének és politikájának hiteltelenítésével igyekszik érzelmi kárpótlást nyerni a kudarcélményért, azért az ámokfutásért, amely ma reform címén az ellenkezőjére fordítja a rendszerváltozás közakaratának szinte minden sarkalatos értékét. Atehetetlenségben Antallra mint ős-bűnösre mutogatnak jóhiszeműek és tudatlanok csakúgy, mint Antall egykori belső vetélytársai, akiknek az idő nem tudta meghozni az oldódás, a nagylelkű igazságtétel, a felülemelkedés adományát. Folyik a mazochista múlthamisítás, és fantasztikus összeesküvés-koncepciók kapnak szárnyra.
És természetesen valakik, a politikai pecsenyesütők, roppantul élvezik ezt a tragikomikus előadást. Nemcsak a ritka látványosságnak, az ingyencirkusznak örülnek. Azért is, mert a csodadoktorok és kibicek lármás koncertje összekuszálja a tényeket, s ez nekik nagy politikai hasznot hoz.
A mai igazlátók féligazságokat vetítenek tizenhét évvel ezelőtti helyzetekre. Holott a múlt visszahozhatatlan. Olyan felismerések, amelyeket tizenhét év sikerei és kudarcai izzadtak ki, nem kérhetők számon az egykori szereplőkön.
Mondják, hogy Antall József a régi nómenklatúra titkos átmentője volt. De akkor miért szerveztek kormánya ellen taxisblokádot az állampárt egykori ügynökei? Mondják, hogy Antall József fölösleges - ha nem éppen álnok - „paktumot" kötött. De az ország kormányozhatóságát akkor, abban az Országgyűlésben vajon milyen más eszközökkel lehetett volna biztosítani? Mondják, hogy Antall a parlamenttel szemben a „néphez" kellett volna forduljon új felhatalmazásért a rendszerváltás végbevitelére. De vajon ki képviselte akkor a „népet"? Hol volt az a forradalmi gárda, amely netalán mögéje állt volna? Mondják, hogy Antallnak a magyar államadósság elengedését kellett volna kérnie. Nos, nem egy adósságkiváltó kezdeményezésnek voltam közvetítője Antall megbízásából akkoriban. Keserű tapasztalatunk az volt, hogy - dőreség vagy önzés? - a Nyugat politikai stratégiájába ez a lépés akkor nem illett bele. Mondják, hogy Antall a globális tőke helycsinálója volt. Hadd idézzem ide jellegzetesen szarkasztikus kommentárját, amikor egy világcég elnökének munkareggelijét elutasította: „Iparbárókkal reggelizni nem a miniszterelnök dolga." (Ami nem jelenti azt, hogy nem becsülte e cégek hasznát a maguk helyén.) Antall a szociális piacgazdaságot akarta megvalósítani a Washingtoni Konszenzus neoliberális nyomása ellenében. Ezért bírálta őt - bár stratégiai szövetségesének tekintette -
az amerikai vezetés. És erről a korszakos kérdésről szóltak az Antall-kormány minisztereinek ádáz makrogazdasági vitái is - például Kádár Béla és Rabár Ferenc vagy Szabó Iván és Kupa Mihály között.
Csak néhányat ragadtam ki a röpködő vádak közül. Azonban az eredeti bűnt - a rendszerváltoztatás kisiklatását - nem Antall körül kell keresni. Hanem 1995-ben.
Abban az évben a Horn-kormány érvényteleníti azt a listát, amelyben az Antall-kormány megnevezte azt a mintegy száz stratégiai fontosságú vállalatot, amelyeknek teljes vagy részleges állami tulajdonban kell maradniuk. Ezután indul meg a magyar állami vagyon nagybani kiárusítása, például az energiatermelő és -szolgáltató szektorban.
Ugyancsak 1995-ben vezeti be a Horn-kormány a Bokros-csomagot. Eza megszorítás-csomag egy régi IMF-recept kontár honosítása volt, olyan pillanatban, amikorra a recept már a gazdasági bedöglések sorát és nagy társadalmi károkat okozott világszerte. Olyan pillanatban, amikor a Clinton-kormány szakértői már a recept felülvizsgálatát, az egész IMF (Nemzetközi Valutaalap) politika revízióját követelték.
A Bokros-féle gazdaságpolitika a pénztárcánkon érzett megszorításoknál is nagyobb kárt okozott azzal, hogy elzárta mindazokat a fejlesztési forrásokat, amelyek a civil társadalom, az értelmiség és a magyar vállalkozók önálló kibontakozását segítették elő, és egy költségvetési diktatúra abroncsába zárta az országot.
A második fordulat éve a közelmúlt magyar történelmében tehát 1995 volt. Nem ért fel 1990 földrengésével és újrakezdésével, de meg tudott állítani, le tudott lassítani egy sor rendszerváltoztató erőt - éppen a szabadság, az önrendelkezés, az innováció erőit. Afordulat éve az volt, amikor a kettős nyelv és a politikai korrupció mérge ismét beszüremlett a magyar politikába.
A jelenlegi kurzus 1995 örökségét viszi végbe elhibázott megszorításaival, hadat üzenve mindannak a szabad polgári kezdeményezésnek, amit 1990-94 és 1998-2002 éveiben teremtett az ország. Mindannak, ami helyre akart állni negyven év diktatúrája után. És annak a jónak is, amit az a diktatúra megtartott és továbbvitt a múlt örökségéből: a sok erényt hordozó magyar egészségügyi és oktatási rendszereket.
Ha tehát mai rosszkedvünk, kínlódásunk és tehetetlenségünk valódi okait keressük, ne 1990-re nézzünk. Ha valódi okokat keresünk, és nem ürügyeket, ne 1990-re nézzünk, hanem 2007-re, és legfeljebb 1995-re.
A politika a lehetséges művészete - és ha valaki olykor a lehetségesnél nagyobbat álmodik és lép, államférfinak nevezzük. Ami Antall Józsefet illeti, hasonlítsuk őt a másik két 20. századi újrakezdés miniszterelnökéhez, Bethlen Istvánhoz és Nagy Ferenchez. Két politikushoz, akiknek nagyságát Antall méltón tisztelte. Helyzete csak látszatra volt könnyebb az övékénél. És amit e helyzetből kihozott három és fél év alatt, azért nem kell szégyenkeznie a másik kettő előtt. Büszkék lehetünk reá.
(Megjelent a Magyar Szemle Új szemle XVI. évfolyam 11-12. számában, 2007. decemberében.)
