Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Kónya Imre emlékező beszéde
Kedves Barátaim!
Antall József halálának tizenhatodik évfordulóján szomorúan kell megállapítanunk, hogy az ország és benne az egész társadalom siralmas állapotban van. Tömeges elszegényedés, megromlott morál, a közéletben elhatalmasodott a korrupció, nyoma sincs az ország érdekeit mindenek fölé helyező felelős politikának. De az emberekből is hiányzik az egymás iránti szolidaritás, a törtetés a személyes érdekek kíméletlen és gátlástalan érvényesítése a jellemző. Akármerre nézünk a kisszerűség, a silányság az uralkodó. Sokan azt mondják nincs mit tenni, ilyenek vagyunk és mindig is ilyenek voltunk, ilyen a magyar.
Mi, akik évről évre itt állunk Antall József sírjánál, tudjuk, hogy ez nem így van. Ezer éves történelmünkben sok nagyszerű pillanat volt, amivel kivívtuk a világ elismerését, s amire ma is emelt fővel, büszkén tekinthetünk vissza, erőt meríthetünk a jelen problémáinak elviseléséhez és a jövő feladatinak megoldásához. És születtek itt emberek, akik sziklaszilárd jellemmel, hittel és elkötelezettséggel a hazát akarták szolgálni, és ha a Sors előttük teret nyitott, akkor ezt meg is tették, kiemelkedve nemzedéktársaik közül, és megkerülhetetlen példát mutatva utódaiknak. Antall József ilyen ember volt.
A forradalom leverése után néhány hónappal, ötvenhét legelején találkozott Pándi-Kardos Pál irodalomtörténésszel, aki később a Kádár-korszak egyik kegyeltje lett, és aki meglátván Antall Józsefet meglepődve felkiáltott: Mi az Antall, te nem disszidáltál? Antall József – aki, sokan tanúsíthatjuk, miniszterelnökként is a legszélesebb körben tegeződött, és nem afféle csendőr-pertut használt, amelyet néhányan a magasra jutott kortársaink közül, hanem igenis elvárta, hogy visszategezzék, aki ezt nem tette meg, azt figyelmeztette – nos ezúttal nem viszonozta a tegeződést. Felemelte a fejét, ránézett Pándira, majd így szólt: „Kardos úr, Ön elfelejti, hogy Magyarország nekem a hazám és nem működési területem.” Huszonöt esztendős volt ekkor.
És további harminckét esztendőt kellett várnia, ameddig a sors valóban teret nyitott előtte és a Kerekasztal tárgyalások meghatározó egyéniségeként, majd miniszterelnökként – fájdalmasan rövid ideig, mindössze négy esztendőn át – szolgálhatta hazáját, alakíthatta a magyar történelmet.
A Wall Street Journal írta nekrológjában:”Ő volt a kelet-európai átalakulás meg nem énekelt hőse.” Valóban, kelet-európai társai a lengyel Walesa, és a cseh Vaclav Havel a kommunizmus elleni harcban világszerte ismert nevekké váltak, és méltán váltak azzá. A rendszerváltoztatás, a demokratikus átalakulás az új rendszer felépítésének hőse viszont, egyértelműen Antall József volt. A korabeli politikusok, világszerte megbecsülték őt és rajta keresztül az országot. Az idősebb Bush elnöktől Kohl kancellárig, Margaret Thatchertől, Mitterandig és Chiracig, Walesatól Jelcin elnökig.
Bush elnök tőle tájékozódott, tőle kapott hiteles információkat a kelet-európai térségről. A balkáni háború idején Antall több ízben beszélt az elnökkel telefonon. Sőt azt megelőzően, amikor a krízis kezdett kibontakozni, figyelmeztette a veszélyekre az amerikai elnököt. Aki optimista volt és azzal támasztotta alá saját optimizmusát, lám a csehek és a szlovákok is milyen egyszerűen és békésen megoldották a szétválást. Antall József ekkor szerényen felhívta Bush elnök figyelmét arra, hogy a probléma az – amiről lehet, hogy az elnöknek nincs közvetlen tudomása –, hogy a csehek sört fogyasztanak, a szerbek pedig sligovicát, szilvapálinkát.
Kivételesen jó, már-már baráti viszonyt épített ki Kohl kancellárral. A Párizsi Charta aláírása idején, nem sokkal a német egyesítés után, a Versailles-i kastélyban odament az ünneplők gyűrűjében sütkérező német kancellárhoz és azt mondta, hogy micsoda elégtétel lehet az számodra, hogy itt, ahol a németeket annak idején megalázták, most mindenki neked gazsulál. Kohl kancellár ránézett Antallra és a tőle néhány méterre álló feleségéhez átszólt, hogy Hannelore, Hannelore s amikor az odajött hozzá, elmesélte neki, hogy mit mondott Antall és hozzátette, lám, ebben az egész német küldöttségben senkinek sem jutott eszébe, ami a Josefnek. Ezért a barátom, tette hozzá.
De az sem igaz, hogy az oroszokkal való kapcsolatát elhanyagolta. Frakcióvezető voltam, amikor kitört a moszkvai puccs. Összehívta a parlamenti pártok frakcióvezetőit és tájékoztatta őket a kialakult helyzetről. Hangsúlyozta, hogy a döntés kormányzati feladat, nem akarja áthárítani senkire a felelősséget, csupán a véleményükre kíváncsi, mi a teendő. A leghangosabb, - akkor még kormánypárti - frakcióvezetőtől kezdve a szocialista párt frakcióvezetőjéig, mindenki aggodalmasan mérlegelt és óvatosságra intett, mondván, nem lehet tudni, hogy alakulnak a dolgok, nem győznek-e rövid úton a visszarendeződés emberei, vigyázni kell az elkötelezettséggel. Antall megköszönte a véleményeket, közölte, hogy meg fogja hozni a döntését, majd telefonon felhívta az orosz elnököt és szolidaritásáról biztosította a magyar nép és a magyar kormány részéről. Amikor Jelcin Magyarországra látogatott, hangsúlyozta, hogy soha nem felejti el, ki volt az, aki a puccs első napján felhívta, ki volt, aki csak a második napon, és kik voltak azok, akik csak azt követően, hogy sikerült legyűrnie a puccsistákat.
Életem egyik meghatározó élménye volt, amikor Jelcin a magyar Parlamentben bocsánatot kért az 1956-os forradalom és szabadságharc fegyveres leveréséért, a szovjet beavatkozásért. Antall József ezt követően személyes találkozásukkor felidézte az MDF II. Országos Gyűlésének eseményeit, amikor elnöki beszédét mondta, és az első sorban helyet foglaló Sztukalin szovjet nagykövethez fordult, hogy közvetítse a Szovjetunió vezetőinek az MDF üzenetét. Felemelte karját és csuklójára mutatott, mondván, ha leveszik a kezünkről a bilincset, baráti jobbunkat fogjuk nyújtani önöknek. Nos, ezt mesélte el az orosz elnöknek, és hozzátette, úgy vélem elnök úr, most miután az Ön beszéde elhangzott a parlamentben, elérkezett az idő. Felállt és kezét nyújtotta a könnyekig meghatódott orosz elnöknek.
Antall József született demokrata volt. Nem elégedett meg a formális legitimációval. Nála nem fordulhatott volna az elő, hogy tömegtüntetések sorozata követeli a lemondását, hogy személye ellen általános az elutasítottság, s immár teher saját kormányának, pártjának, mégis, pusztán azért, mert a választás eredményei őt legitimálják, ragaszkodjon továbbra is pozíciójához. Emlékszünk a taxis blokád után a híres pizsamás interjúban elmondott szavaira, meg rendülten és nagyon őszintén mondta: Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg a nemzetnek szüksége van rám. Teszem, amíg bírom.
Élénken él bennem az a jelenet, amikor Antall József betegsége egyik kritikus szakaszában összehívott néhányunkat, a kormány az MDF és a frakció vezetői közül azokat, akik hozzá talán a legközelebb álltak. Egy papírlapot tett elénk, amelyen orvos-történészhez méltó precizitással pontosan leírta betegségének az állását, pontos diagnózist adott és egyben a kilátásokról is tájékoztatott bennünket. Azt kérte tőlünk, döntsünk abban, vajon lehetővé teszi-e betegsége küldetésének folytatást, vagy az a véleményünk, hogy a betegség alkalmatlanná teszi a miniszterelnöki funkció ellátására. Ha mi azt mondjuk – jelentette ki – hogy ne folytassa, akkor ő azonnal lemond, ha viszont bizalmat helyezünk belé, akkor írjuk alá ezt a papírt, azzal a kötelezettséggel, hogy ha ez a grémium a későbbiekben azt tapasztalja, hogy alkalmatlanná vált feladata ellátására és ő ezt magától nem venné észre, akkor kötelességünk őt azonnal figyelmeztetni és vállaljuk, hogy ezt meg is tesszük. Soha nem felejtem el azt a mondatát, amit az ajtóban mondott, miután kikísért bennünket: "Lehet, hogy egyszer még a halálommal fogok szolgálni, de miután bizalmatokról biztosítottatok, megpróbálom még az életemmel is."
Aztán egy évig még szolgált, és utána '93. december 12.-én elveszítettük Antall Józsefet. A veszteség óriási. Akkor is éreztük, de évről évre erősebben érezzük, hogy mekkora ez a veszteség. Számtalanszor felmerült bennünk, és egyre többünkben, hogy másképp alakulhatott volna ennek az országnak a sorsa, ha Antall József ma is élne. Ugyanakkor az is biztos, ha életben marad, és aktívan részt vesz a politikai életben, kényszerű részeseként a méltatlan és ádáz politikai csatározásoknak, ami jellemezte az elmúlt másfél évtizedet, nem válhatott volna a rendszerváltozás szimbolikus hősévé. Pedig a nemzetnek szüksége van olyan történelmi eseményekre, amikor a legjobbat adja ki magából, és amelyekre évszázadok elteltével is büszkén emelt fővel emlékezhet. És a nemzet általában azokat az ünnepeit tudja igazán magáévá tenni, igazán szívébe zárni, amelyeket egy személyhez tud kapcsolni. 1956-tal ez is az egyik probléma. Ötvenhat hősei a pesti srácok voltak, névtelenek, nem volt egy kiemelkedő személyiség, akihez kötni lehet 1956-ot. Nagy Imre nem volt az. Ő, a forradalom alatt csak sodródott az eseményekkel és a forradalom leverését követően vált nemzeti hőssé. Utóbb a mártíromságig vállalta a forradalmat, de magát a történelmi eseményt, az 56-os forradalmat és szabadságharcot nem lehet az ő személyével összekötni. Nem lehet oly módon, mint ahogy a honfoglalást Árpádéval, az államalapítást Szent Istvánéval, a török elleni harcokat a Hunyadiakkal, a Rákóczi szabadságharcot a Nagy Fejedelemmel, a reformkort Széchenyivel, a negyvennyolcas forradalmat Petőfivel, a szabadságharcot Kossuthtal, és a rendszerváltozást, a huszadik századvégi békés, demokratikus átalakulást igenis Antall József személyével. Lehet, hogy ma még mindezt nem érezzük, de a rendszerváltozás előbb utóbb ki kell, hogy kerüljön az aktuál-politikai harcok kereszttüzéből, és akkor Antall Józsefen keresztül szívébe zárhatja ezt a korszakot is a nemzet, és emelt fővel emlékezhet rá. Antall József pedig betartotta szavát, ezúttal is hű volt ígéretéhez, halálával is szolgálta hazáját.
Kedves Barátaim!
Hatvanadik születésnapján Antall Józsefet együtt ünnepelte a három koalíciós frakció. Amikor a lányok behozták neki a 60 gyertyával feldíszített tortát és kis segítséggel elfújta a gyertyákat, felállt, s ezekkel a szavakkal kezdte köszönő beszédét: Kedves Barátaim! Mert azok, akik itt ülnek, - legyenek bár közöttünk bármilyen politikai különbségek, politikai viták, nézeteltérések, nemre, korra és minden másra tekintet nélkül - nekem a barátaim. És tőle szokatlan módon nem is igyekezett megilletődöttségét palástolni. Amikor azonban úrrá lett az érzelmein, egy igazi politikai beszédbe kezdett, mert politikusként az ünnepi és emelkedett pillanatokban sem tudta megtagadni magát. Úgy gondolom, mint egykori politikus-társa, akkor vagyok méltó az ő emlékéhez, ha befejezésül, néhány mondatban a jelenhez is és a jövőről is szólok. Annál is inkább, mert a következő választásokig ez az utolsó ilyen megemlékezés, ahol együtt vagyunk, és a következő választások, nagy változásokat ígérnek Mert egy ilyen nyolc év után az ország jelenlegi helyzetében változásokra igenis szükség van, de hogy pontosan mit hoznak ezek a változások, azt még nem tudhatjuk. Sokan azt jósolják, hogy a jövő évi választásokkal véget ér Magyarországon a harmadik köztársaság korszaka, az a parlamentáris demokratikus berendezkedés, amelynek kialakításában Antall József meghatározó szerepet játszott. Én remélem, hogy nem így lesz. S Antall József híveinek minden tőlük telhetőt meg is kell tenniük annak érdekében, hogy ne így legyen.
A változások meghatározó embere, a következő időszak miniszterelnöke egyszer valami olyasmit mondott, hogy azok, akik az Ellenzéki Kerekasztalnál egymás mellett ültek, ezt soha nem tudják elfelejteni és valahol, valamilyen módon – legyenek közöttük bármilyen politikai nézeteltérések – valamilyen módon mindig is egymáshoz fognak tartozni. Ezzel én mélységesen egyetértek. Lehet, hogy nem fejtette ki ezt ilyen részletesen, de ez volt a lényege. Nos, én úgy gondolom, hogy létrejött itt a rendszerváltozás első éveiben egy másik identitás is. És ez legalább olyan erős, mint az első. Úgy vélem kedves barátaim, hogy azok, akik akár az MDF-ben, akár a parlamenti képviselőcsoportban, akár a kormányban, vagy akár csak, mint egyszerű választók Antall József mellett álltak és élete végégig kitartottak mellette, majd halálát követően sem árulták el az emlékét, nos azok, valamilyen módon, valahogyan egymáshoz tartoznak, legyenek közöttük bármilyen nézeteltérések. Például, hogy azzal az óriási változással, amelyen keresztül az MDF most átmegy, tudnak-e azonosulni, vagy sem. Én például nem tudok azonosulni. De ízlésem ellen való lenne, ha az aktív politizálással felhagyva, beleszólnék azok dolgába, akik a döntésekért a felelősséget a vállukra veszik. Remélem, sikerül nekik az MDF-et megmenteni. De azokat is ide sorolom, akik ma már más jobboldali pártok hívei. Ha valamikor Antall József mellett álltak és kitartottak mellette a haláláig, és később sem árulták el őt, azok valahogyan valamilyen módon, de mindenképpen egymáshoz tartoznak. Mert Antall József kötelezően, sőt parancsolóan, összekapcsol bennünket.
Köszönöm, hogy meghallgattak, köszönöm, hogy meghallgattatok.
Budapest, Nemzeti Sírkert, 2009. december 12.
Kónya Imre
