Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Túró Rudi és szépségkirálynő választás
Kuturális térhódítás a politikai átmenetben
Meghívott beszélgetőtárs:
Tóth Eszter Zsófia,
történész, társadalomkutató, a Milton Egyetem oktatója, a Mediaworks főmunkatársa,
a "Csemege ajándékkosár. Fogyasztás és zene a Kádár-korszakban" c. könyv társszerzője
Moderátor:
Lesti Árpád,
politológus, Forum Politicum
Előadások a rendszerváltozás alkalmából
Modell és Valóság sorozat, XIII. évad 3. rendezvény
Időpont: 2025. január 16., 18.00
Helyszín: Háló Közösségi és Kulturális Központ - S4
(1052 Budapest, Semmelweis utca 4.)
Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
A 39 évi kényszerszünet után 1991. szeptember 1-jén újra megnyitotta kapuit a Dunántúli református Egyházkerület Pápai Gimnáziuma. Antall József ennek kapcsán a tanévet itt nyitotta meg. Az alábbi részlet a Convessio folyóirat 1991. 4. számában megjelent beszédből származik.
"És most, amikor újra iskolarendszereket teremtünk, amikor új iskolatípusokon gondolkodunk és kísérletezünk, akkor azt is ki kell mondani, hogy az oktatásban kiemelkedő fontosságú az állandóság. Hogy azt tanítsuk, amely olyan alapot nyújt, amire a megváltozó és mindig megújhodó tudomány és kultúra évtizedeken át képes épülni. Nem lehet a kísérletezéseket vég nélkül folytatni, nem lehet örökké csak az átalakulás, a reformok közepette élni! A művelődéspolitika legyen reformgondolatú, de az iskola hétköznapja nem viseli el – mert a gyermek nem viseli el – a mindennapos reformokat. Az 1933–34-es országgyűlési vitában mondta az egyik szónok, hogy van két dolog, aminek a kövezete mindig fel van szedve. Ennek a kövezete valóban mindig fel volt szedve, márpedig a folytonosság, az állandóság egy korszakforduló után kell, hogy megszülessék, hogy annak alapjaira építeni lehessen. Azok az idők adtak nagy diákokat és tanárokat, amikor még el lehetet adni az öt évvel ezelőtti könyvet is az új osztályba lépő gyermekeknek, mert még mindig érvényes volt az a történelmi fejtegetés, ami abban a könyvben volt.
Most már végre olyat kell alkotnunk, s a tanulók kezébe adni, aminek folytonosságát biztosítani tudjuk. Nem lehet a tankönyveket, nem lehet az oktatásügyet kormányok változásával, nagy történelmi sorsfordulók változásával összekapcsolni. Ebben a szellemben, a magyar oktatásügy nagy hagyományainak szellemében szeretném zárni mostani tanévnyitó beszédemet; azzal, hogy most egy középiskola nyílik, nem úgy mint egykoron, amikor ezek a kollégiumok adhattak otthont tanítóképző líceumoknak vagy jogakadémiának. De amikor a középiskoláról beszélünk, nem árt újra felidézni a régi kiváló középiskolákat, és azt, hogy ha jó volt a középiskola, akkor nem tudtak olyan rossz egyetemet produkálni ebben az országban, hogy abból ne jöttek volna kiváló szakemberek. A középiskola az, amelyik még rendbe hozhatja a rossz alapképzést, és amelyik előkészít a felsőoktatásra. Mert ha nincs jó középiskola, nincs jó gimnázium, akkor az utolsó gimnáziumi évek tananyagát az egyetemen kell majd oktatni, s a végén olyan hosszúvá tesszük az egyetemeket, hogy soha nem tudják befejezni… Ezért a középiskola az az oktatási fokozat, melynek felelőssége óriási.
A diákoknak pedig azt tudom mondani: jól jegyezzék meg, hogy nem térnek vissza azok az évek, amelyeket eltöltenek egy gimnáziumban – akár az órákon kívül. Amit nem olvastak el a gimnáziumban, pedig lett volna rá módjuk, azt rohanó életünkben legközelebb nyugdíjasként vehetik kézbe, abban az esetben, ha nem kell a nyugdíj mellé sokat dolgozni. Ezért ne legyenek kihagyott munkák! Használjátok ki ezeket az éveket, mert ezt az időt nem szabad veszni hagyni; ezek az évek azok, amikor tudásban, szellemiségben, jellemben, morálban emberré váltok, és amikor olyan szellemben nőhettek fel, amire ennek a hazának olyan mértékben van szüksége, hogy nélkületek nincs jövő Magyarország, de lassan jelen Magyarország sem!
Egy kivonuló nemzedék nevében, amely még összegyűjtött magában annyi erőt, hogy a stafétabotot megragadja, s nektek majd átadhassa, azt is el kell mondanom: nekünk, akik az életünket elveszejtettük ezekben az évtizedekben, az volt a vigaszunk, hogy a megszerzett tudást nem tudták elvenni tőlünk, akárkik akarták. Mindent el lehet venni, de amíg ép eszeteket megőrzitek és tudásotokat megtartjátok, addig nem tudnak benneteket megfosztani attól, ami a legfontosabb: az ismeretektől, a tudástól. És mindig tartsatok ki szilárd jellemmel, igazságérzettel, és akkor még az is megadatik – ahogyan nekünk megadatott –, hogy néha már elveszettnek hitt ismereteket és tudást tudunk újra hasznosítani. Az „Istennek, Hazának, Tudománynak” emelt hajlék legyen a ti gyűjtőhelyetek, ahol ezt a kincset magatokba szívjátok, mert ezzel a kinccsel magatokat erősítitek és ezzel szolgálhatjátok a hazát. Jól jegyezzétek meg, amit John Kennedy, a merénylet áldozatául esett amerikai elnök mondott: „Ne azt kérdjétek, hogy mit kaphattok Amerikától, hanem azt, hogy mit tehettek Amerikáért.” Ha ezt mondhatta egy amerikai a saját nemzetének, akkor mondhatja talán egy magyar miniszterelnök is: ne csak azt kérdezzétek, hogy mit adhat e haza nektek. S ez nemcsak reátok vonatkozik, hanem mindannyiunkra."