Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Különbség a szélsőségek között
1993. január 22-én a Pesti Hírlapban Bencsik András által készített interjú jelent meg, aminek különleges fontosságot adott, hogy Csurka István néhány nappal korábban éles kritikákt fogalmazott meg a kormánnyal szemben.
"Bencsik András: Miniszterelnök úr, mivel magyarázza azt a folyamatot, amely végül Ön és Csurka István valamint követői közötti válsághoz vezetett? Nem lehetett volna ezt a folyamatot megakadályozni?
Antall József: Csurka István sajátos jelenség a Magyar Demokrata Fórumban, akihez számosan csatlakoztak különböző meggondolásokból. Különböző színvonalú emberek. Ahogy ő találóan megjegyezte egyszer, mint a kosz, ragadnak rá különböző emberek. Hogy a rárakódott kosszal az ember mit csinál, azt mindenkinek saját magának kell eldönteni, s azt is, hogyha kosznak tart valakit, elfogadja-e hívének, és utólag minősíti-e.
Én ezt a fajta politizálást nem tudom elfogadni. A Magyar Demokrata Fórum centrumpárt, tehát csak a centrumban és jobbközépen helyezkedhet el. Pontosan megvannak a nemzetközi megfelelői. Nem véletlen, hogy az Európai Demokrata Unióba, vagy a Nemzetközi Demokrata Unióba léptünk be már 1989-ben, s talán szerénytelenül mondhatom, hogy én voltam az, aki ide bevitte a pártot, sőt beajánlottam a másik két koalíciós partnert is az európai kereszténydemokrata szervezetekbe, hiszen emlékezetes, hogy a Kereszténydemokrata Internacionálé kormányra kerülésünk után itt tartotta ülését – gesztusként irántunk –, ahol Kohl kancellártól kezdve kormányfők sora jelent meg. És ezzel meghatároztuk a helyünket.
Amikor felvetődik Torgyán József kisgazdapártjának sorsa, helyzete, vagy felmerül a Csurka István nevével fémjelzett politikai nézetrendszer, akkor sohasem a szociáldemokraták, még kevésbé a nyugati kommunista pártmaradványok, sem a szélsőjobboldali politikai erők szoktak aggodalommal idenézni, hanem pontosan a Kereszténydemokrata Párt Németországból, vagy az ICU tagjai keresnek engem föl. Vagy az osztrák néppártot, vagy az olasz kereszténydemokrata pártot, vagy a brit konzervatív pártot érdekli, mi történik nálunk. Azokat a politikai erőket tehát, amelyek szemben állnak a politikai értelemben vett balközéppel és baloldallal és pontosan ügyelnek arra, hogy semmiféle egyéb politikai erővel ne lehessenek még frazeológiában sem összhangba hozhatók.
Parlamentáris demokráciák politikai sakkjátszmáiban előfordul, hogy a baloldali politikai erők hallgatólagosan támogatják a jobboldali frazeológiával jelentkező pártokat, mivel egy centrum és egy jobbközép pártnak vagy pártszövetségnek a hatalomra kerülését legjobban úgy lehet megakadályozni, ha kiemeljük, és igyekszünk tőlük jobbra politikai pártot teremteni. Ekkor kormányzóképtelenné válhat a jobbközép, és ezáltal megerősödik a balközép és a szélsőbal.
Ezt a játékot Nyugat-Európában számosan megcsinálták parlamentáris értelemben, s például ez akadályozta meg Franciaországban Jacques Chirac és Valéry Giscard D’Estaing kormányra kerülését az elmúlt időszakban, hiszen a szélsőjobboldali Le Pen elvont bizonyos politikai erőket. A francia politikai baloldal tehát megengedhette magának ezt a játékot, mert ott senki nem beszél fasizmusról, még akkor sem, ha félhülyére verik az embereket az utcán, és betörik a kisebbségek kirakatait. De már ezt nem engedhette meg magának Németországban sem Adenauer, sem Strauss, és ezért nyilvánvaló, hogy arra törekedtek, hogy a szélsőjobbtól való elhatárolódás mellett a jobbközepet és a centrumot úgy kell szervezni, hogy akit lehet, a potenciális szélsőjobboldalhoz is sodorható szavazókból megmentse.
Mindenütt lehet jobboldal (szélsőjobboldalt is értek alatta), de hogy valójában kinek az érdeke a szélsőjobboldal létrejötte, azt ezek után könnyű megfogalmazni: általában a baloldalnak. Ha most megvizsgáljuk a jelenlegi magyarországi politikai helyzetet, akár bel-, akár külpolitikailag, ma egy jobboldali, szélsőjobboldali hatalomátvétel mögött nincsenek akkora erők, mint egy fél évszázad alatt kialakult baloldal mögött, amelyik még bomlásában is nagyobb anyagi eszközökkel és infrastrukturális háttérrel rendelkezik, mint a jobboldal.
Ahhoz tehát, hogy itt egy szélsőjobboldali veszély legyen a jobboldal önös érdekéből, olyan hatalmi eszközök kellenének, amelyek nem léteznek. Nyilvánvalóan vannak szélsőjobboldali csoportok itt is, külföldön is. Ám, hogy gombnyomásra Los Angelestől Rostockig és Rómáig sikerült hirtelen olyan mozgalmakat feléleszteni ott, ahol ennek a hagyományai sem voltak meg, ez abból a szempontból érdekes igazán, hogy kinek állt érdekében. Hogy kinek az érdeke Európát és még inkább Közép-Kelet-Európát destabilizálni.
Egy olyan középpártot, mint a Magyar Demokrata Fórum, amelyik közép-jobbközép elhelyezkedésű párt, nyilvánvalóan nem lehet balrahúzni, tehát nem érdemes baloldalról támadni, amennyiben ezt a centrumerőt akarjuk szétverni. Csak a jobboldal felé lehet. A legrégibb kommunista taktika, hogy jobbra kell tolni a középpártokat, és a jobboldal felé folytatni a szalámipolitikát, nem pedig balra.
Baloldalon talán lehet megvásárolni politikai erőket, de egy komoly pártot mindig csak jobb felé lehet szétszedni. Erre irányuló törekvéseket világosan föl lehet ismerni, más országokban is. Nálunk is.
Ha úgy teszem föl a kérdést, kinek az érdeke ma, hogy a Magyar Demokrata Fórumot és általában a középpártokat szétszedjék, meggyengítsék és jobb felé kényszerítve jobboldali frazeológiával próbálják tönkretenni, akkor a válasz az, hogy ez igenis a baloldal érdeke.
Hogy hány embert zsarolnak meg ennek érdekében esetleges korábbi tevékenysége következtében, ami által balról kezelhetővé teszik, s hogy kik vannak ebbe beavatva ezen célok érdekében, s kik azok, akiket hagynak szélsőségesen jobboldali demagógiát folytatni, s végül kik azok, akik kisebb csoportokban őszintén vallanak extrém jobboldali nézeteket, miáltal ezt a fajta politikát szolgálják, az részletkérdés. Jól láttuk az elmúlt három évben is, hogy ez a politikai tendencia zsarolással és korrumpálással hogyan érvényesült.
Érdemes persze az egész antibolsevizmus kérdését is áttekinteni. Kik voltak nálunk a leghangosabb antibolsesvisták? Először az SZDSZ folytatott antibolsevista politikát. A kérlelhetetlen jelzőt használta Kis János a választások előtti legutolsó televíziós adásukban. Nagyon jól megtervezett politika volt ez az antibolsevizmus akkor. Azt a célt szolgálta, hogy lehetőleg a kommunistaellenes érzelműeket becsatornázzák a Szabad Demokraták Szövetségébe. Ez azonban idővel olyan feszültséget teremtett a szabad demokratáknál, hogy az eredeti kemény mag, amelyikben nagyon sok volt a korábbi revizionista, marxista, maoista, poszt-marxista (ahogy tetszik), más, őszintén liberális vagy demokratikus erőkkel olyan politikai képletet hozott létre, amelyben nagy feszültségek támadtak.
Ha Csurka István nem írja meg remekművét 1992. augusztus 20-án, akkor nem sikerül neki az SZDSZ-t oly mértékben talpra állítani és összerázni, mint ahogy sikerült. Persze ez a nagy antikommunizmus a választások után ezekben a pártokban háttérbe szorult. Amikor én először azokat a kijelentéseket tettem ’89–90 fordulóján, hogy ezek baloldali pártok, jó esetben baloldali értékekkel, akkor fel voltak hördülve. Ugyanakkor bennünket pedig, ha éppen szükséges volt, az előző rendszerrel kollaboráló pártokként mutattak be külföldön. Kommunistákkal kollaboráló pártoknak persze, s ahol úgy kellett, ott antiszemita pártoknak.
A hatalommegosztás és a kormányzat megosztása nagyon szépen alakult. Aczél Györgytől kezdve végig tudom vezetni azt a vonalvezetést, akár az Új Márciusi Fronton keresztül egészen az SZDSZ-ig, hogy hogyan épült fel ennek a látszólagos antikommunista propagandának a becsatornázása egy olyan pártba, amelyik végső céljait tekintve egyáltalán nem antikommunista.
Amikor a választások megtörténtek és megalakult a kormány, a kormánykoalíciót, a centrumot már nem lehetett ezzel a váddal szétszedni, s már nem volt politikai értelme az antikommunista propaganda folytatásának, tehát úgynevezett mérsékelt politika folytatásába kezdtek. Innentől fogva bennünket már csak úgy lehetett politikailag erodálni, ha nem baloldalisággal vádol bennünket az ellenzék, hiszen az egyszer már nem vált be, hanem éppen jobboldali vádakkal.
Erre először a Kisgazdapárt bizonyult új terepnek. Úgy ítélték meg, hogy befuthatnak a legszélsőségesebb jobboldali propagandával, az indulatok felgerjesztésével. Érdemes megnézni, hogy a kisgazdapárti hatalomátvételi kísérletek és a folyamatos felszeletelés után milyen szinten akarták átvenni az olyan politikai erők, amelyek kifejezetten kötődnek az előző garnitúrához, és kiket akartak akár szakértőként, akár politikusként bevetni, amikor Torgyán József előtérbe került.
Amikor ez a politika a látható kudarcok miatt veszített az erejéből, nem maradt más lehetőség, mint a koalíció főerejében, az MDF-ben kelteni föl jobboldali frazeológiával és bizonyos radikális nézetekkel azt a politikát, ami most a Magyar Demokrata Fórumban megfogalmazódik részben Csurka István nevéhez kötve. Radikális fordulatot követelő nagy antikommunista tisztogatási és egyéb politikai célkitűzésekkel. Egy politikai pártban két és fél évnyi kormányzás után sokan elégedetlenek, mert nem úgy sikerült, ahogy elképzelték, s azért is elégedetlenek, mert őbelőlük nem az lett, amire vágytak, nem csináltak karriert, és mivel a kormányzás időszakában két választás között mindig van egy időszak, amikor mélypontra kerülnek a politikai pártok, megindult a harc a hatalomért. A nyílt, agresszív, frontális támadást a demokrácia ellen, hosszas orvlövész-előkészítés után nem a centrum és a kormány erői kezdték el, hanem azok a politikai erők, amelyek Csurka István körül gyülekeztek.
A jobboldaliságról és baloldaliságról érdemes még annyit is elmondani, hogy önmagában ezek a szavak a parlamenten kívül nem sokat jelentenek. Kossuth Lajos mondta, hogy jobboldali vagy baloldali a kormány padsorain kívül nem sokat jelent. Ez így van, de az elmúlt másfélszáz évben az európai politikában bizonyos hagyományok, bizonyos értékek alapján mindenki körülbelül tudja mégis, mit ért politikailag balközép vagy jobbközép, mit ért szélsőbal vagy szélsőjobb alatt.
Egyre megtanított bennünket a történelem: arra, hogy a szélsőjobb és a szélsőbal között sokkal több a rokonság, mint gondolnánk. Módszerük azonos, legfeljebb arról van szó, hogy a legfejlettebb ipari termékeket igénybe véve elgázosítással vagy „természetes” körülmények között, a tundrákon kívánják elpusztítani az embereket. A módszereket tekintve nincs különbség a szélsőségek között. A nézetekben és a demagógiákban ugyancsak kevés a különbség. Ha valaki elővesz egy Szálasi-szöveget, és elővesz egy Rákosi Mátyás-szöveget, körülbelül két szót kell letakarni, és nem tudja, hogy kitől ered a kézirat.
Ha tehát valaki megnézi azokat az elemzéseket és nagyszerű írásműveket, amiket kifogásolnak a gazdálkodással, a tulajdonrendszerrel kapcsolatban bizonyos értékek megfogalmazásakor, akkor ezekre az írásokra legalább annyira rá lehet mondani – beleértve Csurka István írásait is –, hogy ezek nem egyértelműen szélsőjobboldali írások. Legalább annyira érződnek rajtuk a kommunista reflexek is. Szocialisztikus, kommunisztikus mítoszok kísértenek ezekben a szövegekben.
Számos külföldi utamon mutattam rá még a kormányra kerülésünk előtt, elmondva nyugati vezető politikusoknak is, hogy itt, a kelet-európai térségben a gazdasági élet bajai, az etnikai problémák, szóval mind a nagy sarkalatos kérdések valahogy megoldódnak. A legnagyobb probléma az emberi mentalitásnak a megváltoztatása lesz, mert sokkal nagyobb a kommunizmusnak az eszmei, pszichikai hatása az emberekre értékrendekben, morális kérdésekben, mint ahogy ők hiszik. Az emberek jelentékeny része, még a leginkább kommunistaellenes ember is hajlamos kommunista normák szerint reagálni. Akár tulajdoni kérdésekről, akár igazságérzetbeli kérdésekről, vagy szociális kérdésekről van szó. Arról nem szólva, hogy amikor saját magáról beszél valaki, akkor szívesen elfogadja a diktatúrát másokkal szemben, de önmagának maximális szabadságot követel. Ez a jelenség bizony fölismerhető akár saját pártomban, s a magyar politikai élet más megnyilvánulásiban is."
