Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2024. november 23.
Ezen a napon történt:
-
Nyilatkozat - Neue Zürcher Zeitung
1991. november 23. -
Antall József a kereszténydemokrata pártok nemzetközi fórumán
1991. november 23.
Kétharmados törvények
1993. január 22-én a Pesti Hírlapban Bencsik András által készített interjú jelent meg, aminek különleges fontosságot adott, hogy Csurka István néhány nappal korábban éles kritikákt fogalmazott meg a kormánnyal szemben.
"Bencsik András: Pártelnökké iktatásakor 1989 októberében tartott beszédében három veszélytől óvta a magyar politikát: az opportunizmustól, a doktrinerségtől és a kocsmapolitikától. Ma hogyan látja ezt a három veszélyt?
Antall József: Mind a hármat látom, és őszintén sajnálom, hogy jó jósnak bizonyultam. Mind a három veszélyt lehet látni akár az országban, akár pedig a saját pártomban vagy más pártokban. Úgy fogalmaztam, hogy a gyávaság az első, amelyik nem tud bátran fellépni akkor, amikor szükséges. És ez a megalkuvás vezethet el az opportunizmushoz. Nem hiszem, hogy egy olyan kormány élén és egy olyan pártban, amelyik elérte a szovjet csapatok kivonulását az akkor még fennálló szovjet fenyegetés ellenére, erről lehetne beszélni.
Elsőnek mutattunk rá a jugoszláviai térség veszélyeire. A legsúlyosabb helyzetben, a szovjet puccs idején tartott magatartásunk tette lehetővé a megkülönböztetett bánásmódot orosz és ukrán részről. Így tudtuk megteremteni azt a külpolitikát, amelyik képes kiegyenlíteni azokat a nacionalista és elfogult politikai törekvéseket, amelyek esetleg egyes szomszédainknál jelentkeznek. Azzal, hogy ezeket kezelhetővé tettük, velünk szemben nem jöhetett létre valamiféle érdekszövetség, és olyan kapcsolatrendszert teremtettünk meg, ami valóban az ország biztonságát szolgálja. Aki ezt végigcsinálta, az aligha vádolható azzal, hogy gyáva lenne.
De nagyon sok olyan megnyilvánulást tapasztalok, amely gyávaságot jelez. A kompromisszum nem gyávaság, mert az a lehetséges és jó célkitűzések közötti ésszerű megállapodást jelenti. Éppen ezért aki sunyi módon, kétszínűen úgy próbálja beállítani, mintha akár egyik vagy másik kompromisszum, akár az 1989. szeptember 18-i megállapodás, ha úgy tetszik, a paktum az állampárttal egy ilyen lépés lett volna, vagy az SZDSZ-szel kötött megállapodás 1990-ben, óriásit téved.
Az előbbi olyan korrekt megállapodás volt, amely az MSZMP feloszlatását eredményezte. Ha nem így történik, ha nem érjük el, hogy az MSZP új pártként alakuljon meg, a tehetetlenségi nyomaték folytán ma is lenne legalább négyszázezer MSZMP-párttag, hiszen az emberek nem lépkednek könnyen ki egyik pártból a másikba.
Nem véletlen, hogy nem alkalmazott vétót sem az SZDSZ, sem a Fidesz ezzel szemben. Ők is tudták, hogy ez célszerű és hogy ezt valakinek végre kell hajtani.
Az SZDSZ-szel kötött megállapodást gúnyolják a másik paktumnak, amiről egyébként értesítettük mind a koalíciós partnereinket, mind az ellenzéket, akkor, még az éjszaka folyamán, és amelyiket az MDF elnöksége, választmánya, képviselőfrakciója jóváhagyott, és úgy került sor ennek a törvényhozásban való érvényesítésére a parlament összeülésekor. Ez egy olyan fontos politikai megállapodás volt, amit ma azok támadnak, akik akkor megszavazták.
Ez tette ugyanis lehetővé a kormányzást. Tessék megnézni, hogy a kétharmados törvények hogyan mennek át ma a parlamentben! És tessék elgondolni, hogy mi volna, ha kétharmados lenne a költségvetéstől kezdve minden alapvető döntés.
Íme, ismét a sokat emlegetett stabilitás, mert ezt és a kormányzóképességet fenyegette veszély, ha nem tudtunk volna megállapodni ebben a kétharmados törvényben.
Világos volt, hogy az MSZP és a Fidesz nem hajlott rá akkor, mert mindkettő egyaránt úgy képzelte, hogy ha az SZDSZ-szel nem tudunk megállapodni legalább az alapokat illetően, akkor ők, mint két kis párt, adják a kétharmados többséghez azt a szükséges esetenkénti támogatást, ami azt idézte volna elő, hogy a farok csóválta volna a kutyát, és nem fordítva. Ők ezért ellenezték.
Természetes belpolitikai törekvése volt a Fidesznek, hogy belehajtson bennünket egy nagykoalícióba az SZDSZ-szel, hiszen akkor az SZDSZ is megkopik a kormányzásban, s nekik lett volna idejük a felnövésre. Tehát ez is egy lehetséges megfontolás volt. Míg az SZDSZ szívesen vette volna, ha a Fidesz jön be a kormányba, és ő kompromittálódik.
Ezek azonban olyan elképzelések voltak, amik nem váltak valósággá, mert következetesen vallottam 1989 nyarától, hogy létre kell hozni azt a nemzeti centrumot, azt a középpárti összefogást, amely végül a koalícióban megnyilvánult.
Itt e pontnál hadd szóljak még egyszer a gyávaság és opportunizmus, a paktum és egyebek kérdéséről, mert újabban ez is felmerül Csurka István frazeológiájában éppúgy, mint másokéban. Természetesen minden kompromiszszumnak ára van. Az 1867-es kiegyezés is egy elkerülhetetlen kompromisszum volt az én történészi megítélésem szerint. Azon persze szabad vitatkozni, hogy a kompromisszumból lehetett volna-e később többet kihozni. Tisza Kálmán korszakának kellett bekövetkeznie, vagy lett volna-e egy más út? Ez egy történeti vitakérdés. De az aligha lehet vita tárgya, hogy ’67-ben volt-e más utunk, mint a kiegyezés. Ha a kiegyezés történelmi szükségszerűség.
Ha a Magyar Demokrata Fórumnak a jelen választójogi törvény alapján nem sikerült abszolút többséget szerezni, csak koalíciós partnereivel együtt, akkor ennek megvannak a korlátai.
Ne állítsa be senki most úgy, mintha kompromisszumok nélkül lehetett volna stabil kormányzást teremteni. Kijelenthetem, hogy soha, semmiféle olyan megállapodást nem kötöttünk – mondja ezt a saját pártunkon vagy koalíción belüli bármilyen ellenséges vagy gyanúsítgató hang –, ami nincsen leírva és amit nem tettünk közzé. Senki nem hivatkozhat arra, hogy itt valami rejtett megállapodás történt volna. Akár kommunista hatalomátmentésről, akár valamiféle intézkedések elmaradásáról esik szó.
Tölgyessy Péter jelentette ki elsőnek még az önkormányzati választások előtt, hogy mindaz, ami kimaradt az Alkotmányból és a törvényes rendezésből, arról nincs mit beszélni. Én is egyetértek vele. Ugyanígy áll ez a másik oldallal kötött 1989. szeptember 18-i megállapodásra is: ami nincs benne, s ami nem volt benne, vagy ami nem öltött törvényes formát, az nem létezik. Arról kár beszélni, rejtett szellemek talán az afrikai őserdők egyes fáiban vannak, de nem a modern parlamenti pártokban.
Bencsik András: Mi a helyzet a modern doktrinerséggel?
Antall József: A doktrinerség a politikának egy olyan rákfenéje, ami sajnos nagyon gyakran értékes politikusokra, elsősorban írókra, vezető értelmiségiekre szokott jellemző lenni, akiknek bizonyos eszmei elkötelezettségük olyan méretű, hogy elszakadnak a valóságos politikától. Ez jellegzetesen értelmiségi magatartásforma. Általában kevés a kövér doktriner, inkább soványak szoktak lenni. Isten mentse meg a világot az olyan típusú emberektől, akik csak merev doktrínákban látják a politikát.
A jó értelemben vett doktrinereknél is előfordul, hogy jó gondolataikat nem akkor mondják el, amikor azt éppen el kell mondani, és nem olyan formában, ahogyan azt kéne. Akkor követelnek olyan dolgokat, amikor azt éppen nem lehet keresztülvinni, de nem jut eszükbe akkor, amikor az elérhető lenne. Ez a fajta doktrinerség felismerhető a magyar politikában. Sajnos a közelmúlt vitáiban is megnyilvánult nemegyszer a doktrinerség.
Bencsik András: Mennyire veszélyes ma a kocsmapolitika?
Antall József: Ennek a handabandázó politikai betegségnek van egy érdekes sajátossága, amikor alig várja az illető, aki javában handbandázik, hogy valaki végre lefogja, mert attól fél, hogy ha nem fogják le, akkor mégiscsak bele kell neki keveredni a verekedésbe, ami persze kockázatos.
Van ennek egy ártatlan változata is, hiszen különféle okokból sok ember tölt el időt a kocsmákban a szó valódi értelmében, ahol jó tér nyílik a kocsmapolitikára. Ám aki kocsmapolitikát folytat a nagypolitikában, és ezt az írástudók felelőssége ellen vétve teszi, az elköveti azt, ami Julien Benda az írástudók árulásának nevez. A kocsmapolitikát írástudónak megbocsátani nem lehet, én ezt egyenesen az értelmiségi lét és az értelmiségi etika alapvető elárulásának tekintem.
Ehhez szeretném azt is hozzáfűzni, hogy a politika veszélyei között legalább ilyen erős az az öncélú karrierizmus, amire nagyon kell ügyelnünk, mert ez a korrupcióhoz vezet. Egy átalakuló országban a korrupció veszélye igen nagy. Emberek hirtelen nagyon sok pénz közelébe kerülnek. Nagy erkölcsi ostorozók – régiek és újak – könnyen képesek megváltoztatni erről alkotott véleményüket, amikor saját magukról van szó, és könnyen találnak utakat ahhoz, hogy illetéktelen pénzügyi manőverekkel tudjanak előtérbe kerülni. Úgy hiszem, hogy ez is hozzátartozik ahhoz, amit a magyar politika fő veszélye közé kell sorolni, ha teljesebb leltárt kívánunk készíteni."
