Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2024. október 30.
Ezen a napon történt:
-
Országgyűlési felszólalás
1990. október 30.
Utazások Antall Józseffel
Tar Pál írása
1990–1991
A miniszterelnök több külföldi utazásán én is részt vettem. Július elején Antall részt vett a Pentagonale kormányfői értekezletén Velencében. Ez a nemzetközi regionális szervezet még a közép-kelet-európai rendszerváltozások előtt jött létre abból a célból, hogy elősegítse a régi vasfüggöny két oldalán élő népek közeledését. A nyugati oldalról Ausztria és Olaszország, a keleti oldalról Csehszlovákia, Magyarország és Jugoszlávia vettek részt benne.
Én, családommal, kocsival érkeztem Magyarországról Velencébe. Otthon töltöttük a szabadságunk egy részét, mert a fiam és a lányom is meg akarták ismerni az új Magyarországot, amelyért ők is sokat dolgoztak. Velencében csatlakoztunk Antallhoz és kíséretéhez. Élveztük e csodaszép várost, és vártuk a konferencia kezdetét.
A kormányfői találkozó a Szent Márk térrel szemben lévő szigeten, a San Giorgio Maggiore bazilika melletti ősrégi kolostorban zajlott le. A delegációk tagjait reggel vaporettók szállították át a Canale di San Marco másik oldalára. Amíg a kormányfőkre vártunk, bementünk a bazilikát megnézni. Az ott tartózkodó bencés barát, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, megmutatta Szent Gellért síremlékét. Bizony nem tudtuk, hogy a szentet a török elől oda menekítették, és hogy a háború előtt még jelentős magyar zarándokhelynek számított. Amikor Antall is megérkezett, elmondtam neki a történetet, amely nem szerepelt az előkészítő anyagokban sem. Az akkori Külügyminisztérium nem foglalkozott szentekkel, legyenek azok akár magyarországiak is. Antallnak kapóra jött az információ, rögtön a felszólalása elején felidézte, mint a genius locit, a hely szellemiségét, Szent Gellért tevékenységét és jelentőségét Magyarországon, azt az időszakot, amikor csatlakoztunk az európai kultúrkörhöz.
Emlékezetes marad számunkra feleségemmel Antall párizsi látogatása. Annál is inkább, mert akkor és ott született meg a Batthyány Alapítvány megalapításának gondolata. Az ötlet Granasztói Györgytől, a későbbi brüsszeli nagykövettől származott. Rendezzünk egy nagyszabású vacsorát Párizs politikai és gazdasági elitjével, amelynek a sztárja Antall lesz. A vezető jobboldali politikusok mellett hívjunk meg bankárokat, nagyvállalatok vezetőit, a kulturális és társadalmi élet meghatározó személyiségeit. Természetesen borsos áron, ahogy ez kapitalista országokban divat. Antall beleegyezett, hogy a vacsora vége felé kiüljön a pódiumra, és válaszoljon egy újságíró kérdéseire. A választás Giesbérre, a Figaro neves munkatársára esett.
A terv gyakorlati kivitelezése nagy részben az én feladatom lett. Szerencsére sok segítséget kaptam, többek közt Chirac pártjától, az RPR-től. Chirac maga is ott volt, éppúgy, mint Giscard d’Estaing és még sokan mások. Antall nagy sikert aratott, a vacsora nagy tetszést keltett, és sok pénz folyt be a kasszába.
Másnap reggel kocsival mentünk egy megbeszélésre, és beszámolhattam Antallnak a vacsora sikeréről és pénzügyi eredményéről. Feltettem neki a kérdést, hogy milyen célra használjuk fel a pénzt. Valószínűleg már előre kigondolta ezt, mert habozás nélkül válaszolt: ebből a pénzből egy alapítványt kell létesíteni a politikai tudományok ápolására a mi táborunk szellemiségében. Azt szeretném, hogy az alapítvány Batthyány Lajos, a mártír miniszterelnök nevét viselje. Így született meg a Batthyány Lajos Alapítvány.
A szóban forgó megbeszélés egyébként Michel Rocard francia miniszterelnöknél volt. Enyhe szemrehányásokkal fogadta Antallt az egész ellenzéki jobboldalt mozgósító vacsora miatt, de ettől függetlenül a beszélgetés jó légkörben folyt le. Franciaországnak érdeke volt az Antall-kormányt támogatni, mert nem akarta a terepet teljesen átengedni a németeknek. Ugyanakkor a két kormány politikai színe, mondhatnám ideológiája, eltérő volt, hiszen 1990-ben a szocialisták uralkodtak Franciaországban. Rocard ebédet adott Antall tiszteletére, ahol ez a különbség meg is mutatkozott. Rögtön az ebéd elején a francia miniszterelnök arra kérte magyar kollégáját, hogy jellemezze neki Kádár Jánost, aki ugyebár harminc évig kormányozta Magyarországot. Nyilván sok miniszterelnök érezhetett jó adag irigységet emiatt. Antallnak láthatóan nem sok kedve volt Kádárról beszélnie, és így válaszolt: Ady Endre, a nagy magyar költő, amikor a 20. század elején Párizsban élt, ezt írta egy cikkében: itt már mindenütt a szocializmus és a középszerűség emberei uralkodnak. Ez volt jellemző Kádárra is – fejezte be Antall. Rocard-nak szinte elakadt a lélegzete, amikor végighallgatta a tolmácsot, egy időre nagy csend lett az asztal körül. Azután másról kezdtünk beszélni.
Antall az ősz folyamán többször is járt Párizsban. Hivatalos állami látogatására Bonnból érkezett. Ez természetesen nem a véletlen játéka volt, hanem így lett kitervelve. Egy bizonyos rangsorolást jelzett Magyarország új, kialakulóban lévő kapcsolatrendszerében. Egyben annak a felismerését is mutatta, hogy az Európai Unióban Németország és Franciaország játsszák a motor szerepét.
Franciaország a Földközi-tenger térsége, a Maghreb és Afrika, valamint a Közel-Kelet felé a legnyitottabb. Oda kötik a földrajz, a történelem és az érdekei. A mi térségünktől elválasztják az Alpok és a germánok. A berlini fal leomlása után rögtön attól kezdtek félni, hogy Németország eluralja Közép-Kelet-Európát. Ugyanakkor, és egyben paradox módon, ezt természetesnek tartották. Inkább védekezésre, mint támadásra rendezkedtek be. Igyekeztünk rábírni a franciákat nagyobb szerepvállalásra, erőteljesebb fellépésre, több beruházásra Magyarországon. Egyik érvünk az volt, hogy így lehet a legjobban elkerülni a német túlsúlyt. Ezt meg is értették, de végül is nem tellett többre az erejükből. Franciaország így is előkelő helyet tölt be politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatainkban.
Mitterrand köztársasági elnökkel lefolytatott tárgyalások és az általa Antall tiszteletére adott díszebéd is a fentiek jegyében történtek. A hangulat komoly, de elég hűvös maradt. Rányomta persze bélyegét a francia elnök személyisége is, aki ritkán tudott felmelegedni. Pedig tudjuk, hogy amikor még a régi rendszer idején Budapesten járt, már felfedezte Antallt, mint ellenzéki politikust, és őt tartotta az új korszak legígéretesebb személyiségének.
Az ebéd alatt Elisabeth Gigou mellett ültem, aki akkor az európai ügyek minisztere volt. Akkortájt terjedt el a hír, hogy a japán Suzuki vállalat tárgyalásokat folytat a magyar hatóságokkal egy üzemnek magyarországi telepítéséről. Gigou kifejezésre juttatta a francia kormány aggályait emiatt, és szinte fenyegetően mondta, hogy ha megadjuk a japánoknak az engedélyt a letelepedésre, az bizony nem fogja elősegíteni Európához való csatlakozásunkat. Azt válaszoltam neki, hogy szívesen vennénk, ha a francia autóipar szintén érdeklődne Magyarország iránt. Akkor a franciák még nagyon féltek a japán ipar európai térhódításától. Azóta ez lényegesen megváltozott, a japán gazdasági nehézségek hatására.
Hagyjuk el Franciaországot egy időre, hogy elmondhassam, amit első kézből, Antalltól tudtam meg a Varsói Szövetség Tanácsának utolsó, moszkvai üléséről. Az ülés előtt a magyar parlament határozatot hozott arról, hogy Magyarország ki kíván lépni a Varsói Szerződésből. Antallnak tehát ezt kellett képviselnie, és ha lehet, elérnie Moszkvában. Jól jött, hogy Magyarország volt a soros elnök, így Antall elnökölt. A lengyelekkel és a csehekkel való egyeztetés ugyanis nem volt túl eredményes, ők még a szövetség átalakításában gondolkodtak. Antall ezért, mint elnök, azt a javaslatot tette, hogy oszlassák fel a szerződést. Ellenkező esetben a magyar parlament döntése alapján Magyarország ki fog lépni belőle. Amikor megértették szavaimat, mesélte, a Gorbacsov mögött ülő marsallok dühös arccal és fenyegető kifejezéssel felemelkedtek székeikből, de ő leintette őket. Hozzám fordult, és azt mondta, hogy lehet, hogy nekem van igazam, meg fogják vizsgálni javaslatomat. Egyébként ez is történt, és a Varsói Szerződés pár hónap alatt megszűnt létezni, feloszlott! Az az intézmény, amely évtizedeken át rettegésben tartotta Nyugat-Európát és fenyegette az Egyesült Államokat, egyszerűen eltűnt a föld színéről. Antall joggal érezte úgy, hogy egy valóban történelmi eseménynek volt aktív, sőt meghatározó szereplője – kezdeményezte a varsói paktum feloszlatását, amelyet sem a lengyel, sem a csehszlovák elnök nem támogattak, mielőtt Gorbacsov nem jelezte egyetértését Antall felvetésével. Feltehető természetesen, hogy Gorbacsov már gondolkozott ezen a lehetőségen, és talán jól jött neki Antall javaslata. Egyébként Gorbacsov a nyugati hatalmakat is többször meglepte engedékenységével. Ez tűnt ki Condolezza Rice visszaemlékezéseiből is, amikor a Fehér Házban Gorbacsov Bush elnök és az amerikai delegáció nagy csodálkozására beleegyezett a Vörös Hadsereg kivonásához Kelet-Németországból.
Antall szeretett volna büszke lenni teljesítményére, és úgy gondolta, hogy ez öregbíteni fogja Magyarország tekintélyét is. Ellenfelei és bírálói ezt azonban megtagadták tőle. Kétségbe vonták Antall szerepének jelentőségét, sőt tagadták a történet hitelességét is. Furcsa felfogás, amely lekicsinyelni igyekszik az ország külföldön is elismert politikusait kicsinyes belpolitikai és személyes megfontolások miatt.
A Varsói Szerződés már említett orosz katonai vezetőivel volt alkalmam találkozni a magyar Parlament épületében az intézmény feloszlásának idején. Nagydarab, zordon kinézésű katonák voltak, tele kitüntetésekkel a mellükön. Antallhoz jöttek tisztelegni a feloszlatási dokumentumok aláírása után. Bizonyára szokatlan volt számukra ez a szerepkör a volt csatlós állam demokratikusan megválasztott és Moszkvától már nem függő miniszterelnökénél. Ez már egy új világ volt, akkor is, ha a szovjet csapatok még több mint egy fél évig Magyarország területén tartózkodtak.
Antall még egyszer járt Párizsban, az EDU, a konzervatív pártok nemzetközi szervezetének kongresszusa alkalmából. Az összejövetel a párizsi városházán lett megrendezve, a házigazda a polgármester, Chirac volt. Még a kongresszus vége előtt indultunk Strasbourgba, ahol Antall ünnepélyes keretek között átvette a Schumann-díjat. Alain Poher megtartotta szavát, mert tudta, hogy Antall indította el Magyarországot az Európába vezető úton.
Antall legnagyobb diplomáciai bravúrja amerikai útja volt, amely alkalmából Bush elnök állami látogatásnak (state visit) minősített keretek között fogadta a magyar miniszterelnököt. Ehhez hozzátartozott a hivatalos ceremónia a Fehér Ház pázsitján, ahol a hadsereg négy fegyverneme felvonult a miniszterelnök előtt, és ahol a két államférfi rövid, de ünnepélyes beszédet mondott. Gyönyörű, kissé szeles idő volt. Nehéz leírni érzéseinket! Negyvenéves szovjet függőség után a független Magyarország első demokratikusan választott miniszterelnökét fogadta az Egyesült Államok elnöke.
Érdemes volt erre várni, ezért dolgozni! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok és érzések kavarogtak bennünk. It’s has fanest hour! Antall teljesen a történelmi pillanat magaslatán volt. Csak ő, aki gyerekkora óta atlantista volt, tudta igazán felmérni az esemény jelentőségét. A kis Magyarország szoros baráti kapcsolatba került az egyetlen talpon maradt szuperhatalommal, amelynek elnöke olyan nagyra becsülte a magyar miniszterelnököt, hogy kikérte tanácsait. A nap a díszvacsorával (state dinner) fejeződött be a Fehér Házban. Mindenképpen ez marad életem legemlékezetesebb vacsorája, pedig azóta is elég sok ilyen eseményen vettem részt. Megint két beszéd volt, Antall papír nélkül mondta el a sajátját, amely kitűnő volt. Amerikai asztaltársam így fordult hozzám: Most már tudom, hogy miért ő a magyar miniszterelnök. Azt hiszem, ez volt Antall legsikeresebb műfaja: az aránylag rövid pohárköszöntő, ahol egyszerre tudott politikus és történész, komoly és fennkölt lenni. Külföldi hallgatóira ez mindig nagyobb hatást gyakorolt; mint a túl cinikussá vált magyar közönségre, a sajtóról nem is beszélve. Újságíróinkat csak az érdekelte az egészből, hogy hány millió dollár hitelt kaptunk Amerikától. Elkeserítő volt alpári gondolkodásmódjukat tapasztalni. Antall filozofikusabban vette a dolgot, mint én. Látod, ide jutottunk negyven év alatt! – mondta.
Az amerikai út nagyon gazdag volt eseményekben. Az első állomása egyébként New York volt, ahol különféle találkozók mellett Antall fellépett a Foreign Relations Council ülésén. Ez az intézmény egyébként Amerika legrangosabb külpolitikai műhelye. Az eseményt beárnyékolta Zwack Péter újdonsült nagykövetnek a bejelentése, hogy Antallt az ő felkérésére Soros György fogja bemutatni, és méltatni az összegyűltek előtt. Ez nem lett előre egyeztetve, és Antall nagyon elkomorodott a hír hallatára. Egy óriási limuzinban ülve New York utcáin vitattuk meg a helyzetet. Antall először azt akarta, hogy valaki más mutassa be, ne Soros. Ehhez azonban már túl késő volt, a meghívók már régen kimentek. Erre azzal fenyegetődzött, hogy akkor nem megy el. Jeszenszky Gézával végül sikerült meggyőznünk, hogy nagyon rossz benyomást keltene távolmaradása egy előre beharangozott rendezvényről. Végül is beleegyezett.
(Megjelent a Magyar Szemle Új folyam XII. évfolyam 6. számában, 2003. decemberében.)
