Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Patrícius és mozgósító konzervativizmus
Egedy Gergely írása
Gyakran – s joggal – emlegetett sajátossága politikai kul túránknak, hogy két olyan szellemi irányzata is van, amelyek a lehetségesnél jóval kisebb szerephez jutottak 1989 után, noha Nyugat-Európában kulcsfontosságúak: egyikük a (valódi) szociáldemokrácia, a másik pedig a konzervativizmus. S a kisebb súly nem csak a politikai diskurzusban való jelenlétükre vonatkozik, hanem a tényleges politikai szerepükre is.1 Az alábbi elemzés arra a kérdésre keres választ (természetesen csak vázlatszerűen), hogy a jobboldal részeként regenerálódott magyar konzervativizmus milyen stratégiákkal próbálta értékeit és szempontjait érvényesíteni a számára felettébb mostoha körülmények közepette – s ennek során mire bizonyult képesnek és mire nem az elmúlt másfél évtizedben.
A felelethez induljunk ki abból a sokat eláruló paradoxonból, hogy az államszocializmus bukása után nálunk a konzervatívok kényszerültek (volna) radikális szerepkörbe, míg a gazdasági és kulturális szférákban érintetlenül hagyott status quo védelme a baloldal érdekévé vált. Nem szükséges különösebb történelmi tájékozottság annak felismeréséhez, hogy ez nem éppen a szokásos képlet… Köztudomású ugyanis, hogy alapesetben épp a konzervativizmus törekszik a folytonosság fenntartására, nem pedig a baloldal.2 Ennek az ellentmondásos, a konzervatív gondolkodás szemszögéből természetellenes helyzetnek az oka a magyarországi rendszerváltozás azon sajátosságaiban keresendő, amelyek lehetővé tették a kommunizmus továbbélését, még pontosabban annak a sajátos politikai és szociológiai képződménynek az életre keltését, amelyet röviden és tömören a posztkommunizmus fogalmával írhatunk le. Ez a mai napig rányomja a bélyegét a hazai közéletre és közgondolkodásra, és haszonélvezői meghatározó gazdasági pozíciókkal is rendelkeznek; erejüket mi sem tükrözi jobban, mint hogy 2005-ben ugyanaz az a jól körülhatárolható érdekcsoport irányítja az országot, mint amelyik 1989-ben az állampártot szociáldemokratává varázsolta!3 A posztkommunizmusba – a hazai realitások markáns jellemzőjeként – a kommunista örökség mellett az antikommunizmusát föladó hazai radikális liberalizmus is beleszövődött. E tanulmány amellett kíván érvelni, hogy a magyar társadalomnak ez a nyomasztó öröksége a kikristályosodó, a posztkommunizmusba való belesimulás informális ajánlatait elutasító magyar konzervativizmust kényszerpályák közötti választás elé állította, lehetőségeit és stratégiáját máig hatóan nagymértékben befolyásolta. Milyen módon? Mindenekelőtt úgy, hogy olyan irányvonal követésére késztette, amely a posztkommunizmusban rejlő kihívásra a leghatékonyabb választ kínálta. S nem feltétlenül arra, amit esetleg más körülmények között választott volna – vagy épp amit a 20. századi konzervativizmus főárama mintaként sugallt.
A posztkommunista elit a polgárosodás ellen
Milyen feltételrendszert szabott a poszttotalitárius helyzet az újjászerveződő konzervativizmus számára? Amely igencsak nehéz helyzetből indult, hiszen az államszocialista rendszer Aczél György nevével fémjelezhető kultúrpolitikája egyetlen más eszmei irányzathoz sem viszonyult ellenségesebben – s egyetlen másnak a megfojtására sem törekedett következetesebben. A konzervativizmus stigmatizálására irányuló erőfeszítések 1989 után újult erővel folytatódtak, de gondolatmenetünk szempontjából most mégsem ezt, hanem a posztkommunista establishmentnek azt a törekvését emeljük ki, hogy a kapitalizálódás villámgyorsan kibontakozó folyamatát kezdettől fogva következetesen el akarta választani a polgárosodástól. (Ezért támogatta – a hatalom formális visszahódítása után – a multinacionális cégeknek kedvező készpénzes privatizációt.) Miért tette ezt? Azért, mert számolt azzal, méghozzá igen pontosan, hogy ez utóbbi folyamat távlatosan ellenfelének, a konzervativizmusnak teremthet társadalmi bázist. (S ebbeli igyekezetében következetesen hirdette a liberális tézist: a spontán folyamatokba nem lehet s nem is szabad az államnak beleszólnia…) A posztkommunizmus ethoszától egyébként is roppant távol állt a klasszikus polgári értékvilág: nem véletlen, hogy a Kádár-rendszernek az úgynevezett második gazdaság keretében kialakult kvázi-polgársága is épp a polgárságra legkevésbé jellemző vonásokból (rövid távú gondolkodás, az erkölcsi és jogi normák semmibevétele, az azonnali meggazdagodás vágya) táplálkozott. A posztkommunizmus másutt kereste – és találta meg – a saját társadalmi alapját: egyrészt, magától értetődően, a káder-elitből kialakult nagytulajdonosi körben, másrészt pedig – s ez biztosította számára a tömegtámogatást – az állam kegyeitől függő, kiszolgáltatott helyzetű rétegekben. Azokban az emberekben, akiket joggal lehet – a neves amerikai szociológus, David Riesman terminológiájával – kívülről vezéreltként jellemezni. A kívülről vezérelt, vagyis saját hit és meggyőződés nélküli, autonómiáját elveszítő embertípus társadalmi dominanciája ugyanis nélkülözhetetlen feltétele volt – és maradt – a posztkommunista hatalmi mechanizmus informális működésének. (Viszonylag ritkán vizsgált, de a honi konzervativizmus esélyei szempontjából egyáltalán nem lényegtelen kérdés, vajon a Kádár-rendszernek mennyire sikerült magához hasonítania mentalitásában és attitűdjeiben a magyar társadalmat.) A kívülről vezéreltség jelenségének figyelembevétele nélkül nemigen lehet megérteni a posztkommunizmus mély társadalmi beágyazottságát, az általa kialakított, az értékek viszonylagosságát hangsúlyozó, valójában az irántuk való közömbösséget erősítő gondolkodásmód fennmaradását, s ezzel összefüggésben azt a paradoxont, hogy bár a posztkommunisták igen korán eljegyezték magukat a neoliberális gazdaságpolitikával, e kurzus kárvallottjai közül mégis oly sokan őket támogatják.
A piacgazdaság kiépítésének a polgárosodással való összekapcsolása a konzervatívoknak volt alapvető érdeke, s ezt az újjászülető magyar konzervatív gondolkodás többé-kevésbé fel is ismerte. A magyar történelem sajnálatosan sok példával bizonyította, milyen következményekkel jár a polgárság felszámolása, a polgárok alattvalókká változtatása… Azt természetesen a konzervatívok sem gondolták, hogy az állam csinálhat polgárokat, azt viszont igen, hogy a kiépülő piacgazdaság jellegének a meghatározásában, a polgárrá válás segítésében a nemzettől felhatalmazott kormányzatnak komoly lehetőségei – és kötelességei – vannak. A modernizáció, a felzárkózás tehát konzervatív nézőpontból a honpolgárosodást igényelte, s e koncepciót jó néhányan vallották, még ha expressis verbis ez nem is mindig fogalmazódott meg. Az Antall-kormánynak azonban igen gyorsan meg kellett tapasztalnia, hogy a politikai döntéshozatal jogának megszerzése önmagában keveset ér a gazdasági és kulturális erőforrások birtoklása nélkül. Milyen stratégiát választott – s ezáltal milyen arculatot öltött – a magyar konzervativizmus főárama ebben a helyzetben?
A patrícius konzervativizmus kísérlete
A kérdésre adandó válaszhoz szükséges egy egészen rövid eszmetörténeti visszatekintés. A konzervativizmus dogmatikájának alapelve, hogy nincs egyetemes érvényű minta, így minden kornak és minden nemzetnek meg kell alkotnia a saját konzervativizmusát. De ezzel együtt tény, hogy a konzervatív politika – és gondolkodás – történetén mintegy vörös fonalként húzódik keresztül két felfogás vetélkedése, amelyeket az alábbiakban nevezzünk patrícius és népi (populista) konzervativizmusnak.4 Az előbbi, melyet sok szerző elitistának (vagy épp arisztokratikusnak) nevez, gyakorlatilag a tudatosan artikulált konzervativizmussal egyidős: ez a klasszikus irányzat a bajok végső okát az iparosodás nyomán kialakuló, a tradicionális kereteket és intézményeket felbontó tömegtársadalomban látja. S ezzel összefüggésben abban, hogy az autoritás forrásainak a felszámolása a természetes hierarchia megszűnéséhez és az arctalan, a középszerűséget kanonizáló tömegdemokráciához vezet el. A konzervatív politika feladata ezért szerinte mindenekelőtt az, hogy a liberalizmus individualizmusával és a tömegdemokrácia zsarnoki kollektivizmusával egyaránt szembeszálljon (szigorúan alkotmányos eszközökkel), hiszen a szabadság és az egyenlőség abszolutizálása egyaránt veszélyes. A másik, igazából csak a 19. század végére kikristályosodó vonulat viszont kisemberpárti, elitellenes, s a rend fennmaradását nem a tömegek lázadásától félti, hanem a liberalizmussal rokonszenvező vagy épp a társadalmi mérnökösködés irányában tájékozódó elitek uralmától. E tradíció sokkal többet hajlamos a népre bízni: nézőpontjából a rendet nem az fenyegeti, hogy a tömegek túl akarnának lépni a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályain, hanem az elidegenedett eliteknek a racionalizmusba vetett hite. Vagyis, röviden, az a meggyőződés húzódik meg a háttérben, hogy a tömegek ösztönösen konzervatívok: sokkal, de sokkal konzervatívabbak vezetőiknél. Hozzá kell fűznünk persze mindehhez, hogy a jelentékeny különbségek ellenére mindkét felfogás egész sor közös értéket vall, s a dolgok természetes rendjét kívánja megvédeni a dezintegráló hatásoktól.
A magyar konzervativizmus a rendszerváltozást követően – a világháború előtti hagyományaival is összhangban – először a patrícius változat irányában indult el. Antall Józsefnek ehhez mindenekelőtt az MDF-et megalapító, az úri középosztály mentalitásával szemben régi sérelmeket és mély ellenérzéseket tápláló, Bíró Zoltán nevével fémjelezhető népnemzeti irányvonallal kellett megbirkóznia: az általa képviselt politikafelfogástól gyökeresen eltért az utóbbi plebejus-demokrata szemlélete és retorikája. A népnemzetiek harmadikutas felfogásával ellentétben, amelyet tévedés lenne a konzervativizmus népi változatával azonosítani, Antall azt a német kereszténydemokrata eszmevilágot tekintette követendő mintának, melynek elvi alapjaira támaszkodva az NSZK-ban végrehajtották a gazdasági csodát a II. világháború után. A konzervativizmusnak az akkori MDF által választott, Alfred Müller-Armack, Walter Eucken, Wilhelm Röpke és Ludwig Erhard szellemi útmutatásából merítő irányzata a szociális piacgazdaság rajnai modelljének az adaptálására törekedett – e tekintetben Magyarország gyakorlatilag egyedül maradt a térségben, hiszen a többiek vagy a liberális modellt választották, vagy a korábbi államszocialista rendszer átfestett változatát. 5 A patrícius konzervativizmus egész európai történelme során abból a klasszikus elvből indult ki, hogy a társadalmi hierarchia magasabb szintjeinek nemcsak irányítaniuk kell az alsóbb szinteket, hanem gondoskodniuk is kell róluk – az ezredvégi magyar változat szemléletét ugyancsak szociális érzékenység hatotta át. Sikerült is, a külső minta másolását elutasítva, a társadalom kialakult szövetét fenyegető sokkterápia alkalmazását elkerülnie, de a gazdaság szférájában végül sok tekintetben engedni kényszerült a liberális ortodoxia elvárásainak. (Az amerikai szigorúságú 1992-es csődtörvény, amely az exportálni képes hazai vállalkozások egyharmadát felszámolta, az exportfinanszírozás beszüntetésével s az új számviteli törvénnyel együtt erősen sokkolták a gazdaságot és közvetett módon erősen szűkítették a piacgazdaság szociális dimenzióját.) Kádár Béla fogalmazásában: a tiszteletre méltó eredmények ellenére a szociális piacgazdaság rendszerpolitikai és folyamatpolitikai elemei közötti összhang nem alakult ki. 6 S ez nem véletlenül alakult így: a mérséklet és a törvénytisztelet régi és nemes patrícius erényének a gyakorlása nem segíthette a sikeres fellépést a rendszerváltozásra alaposan felkészült, a jogi kereteket jó előre kialakító nómenklatúra-elittel szemben. (S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kilencvenes évek elején a nemzeti politika külső mozgástere is jóval szűkebb volt már, mint a világháború utáni időszakban, amikor a nyugatnémet kereszténydemokrácia kiépítette a „Sozialmarktwirtschaft" kereteit.)
E megállapítás mellé azonban az is oda kívánkozik, hogy az erőteljesebb kormányzati politikához hiányzott a szilárd társadalmi háttér is. Ezzel kapcsolatos stratégiáját az MDF tudatosan nem a Kádár-korszakban megindult felemás (kis)polgárosodásra kívánta alapozni, hanem inkább az egykori úri középosztály maradékára, e csoport azonban roppant kis létszámú volt – így törekvése beleütközött a „self-made man" vagy „state-made man" dilemmájába. A potenciális bázis kiszélesítését az is nagymértékben akadályozta, hogy patrícius szemlélet kulcseleme, az autoritás nem talált visszhangra a posztkommunizmus uralta közgondolkodásban. Joggal hívta fel a figyelmet Molnár Tamás filozófus arra, hogy csak a felületes szemlélő gondolja, a kívülről irányított ember inkább tudatában van az autoritásnak: ez valójában sokkal inkább épp ellentétéről, a belülről vezérelt emberről mondható el, arról, aki maga is hoz felelős döntéseket, miközben mások döntéseit is kész elfogadni.7 A konzervatívok szerint az autoritás az a természetes ár, amelyet az egyén a társadalomhoz való tartozásért fizet – a posztkommunizmus viszont épp ennek a kohéziónak a megerősödését igyekezett megakadályozni, a stabil normák nélküli, atomizált társadalom fenntartásában lévén érdekelt. A korabeli – és azóta is gyakran ismételt – vádakkal ellentétben az antalli MDF értékrendje és programja a legkevésbé sem volt korszerűtlen – csak nem volt elég hatékony a posztkommunizmus mostoha közegében.
A mozgósító konzervativizmus kísérlete
1994-ben, a patrícius konzervativizmus veresége után úgy tűnt, hogy a rendszerváltozásra eredetileg kidolgozott posztkommunista forgatókönyv megvalósulhat: a kettős hatalom rendhagyó állapotának megszűnésével újra egy kézbe került a politikai és a gazdasági hatalom. A jobboldal egésze a padlón volt: sem az úri középosztály hagyományaira támaszkodó történelmi konzervativizmus, sem az utóbbitól idegenkedő, autentikus baloldali tradíciókat is ápoló, de a posztkommunista törésvonal által uralt erőtér jobb oldalára kerülő népi-nemzeti tábor nem tudott meggyőző alternatívát állítani azzal a szocialista és liberális elittel szemben, amely a kommunizmus mentális örökségére épített, méghozzá igen eredményesen. Ebben a nehéz helyzetben vállalkozott a jobboldal újjászervezésére a Fidesz – s igen jó politikai érzékkel úgy döntött, hogy nem az öröklött rendszer megváltoztatásának sziszifuszi munkájában felőrlődött, szélesebb bázis nélküli patrícius konzervativizmus feltámasztására tesz kísérletet, hanem új eszmei alapokon próbálja összefogni a jobboldal mainstream csoportjait. A fentebb alkalmazott disztinkciónkat követve: bár a Fidesz nem határozta meg magát konzervatívként (s erre volt is oka, mivel több nem konzervatív elemet is beemelt világképébe), tágabb értelemben mégis joggal minősíthetjük új elvi platformját, amelyben fokozatosan eltompult a párt kezdeti liberális karaktere, a népi (populista) konzervativizmus magyar változatának.
A félreértések elkerülése végett: a populista jelző itt nem abban a pejoratív, a jobboldali diktatúrával kacérkodó értelemben áll, ahogy azt a baloldali és liberális sajtó használni szokta. Néha tudatlanságból, gyakran viszont tudatosan rendszeresen egymásba csúsztatják a populizmusnak mint mozgalomnak, ideológiának és stílusnak a fogalmát. Kétségtelen persze, hogy nem könnyű egyértelműen meghatározni a populizmus tartalmát. A kifejezést először a 19. század végi amerikai farmermozgalom tette ismertté, résztvevői ugyanis, az oligarchiák és monopóliumok nyomasztó uralma ellen hadakozva, így határozták meg magukat. A hazai kontextusban, ahogy Gyurácz Ferenc rámutatott kitűnő tanulmányában, leginkább a harmincas évek népi íróinak a szellemi mozgalmával és örökségével asszociálható.8 (A népi mozgalom történetéről írott könyvének német fordításában Borbándi Gyula is a populizmus kifejezést használta.)9 A populizmus nemzetközileg talán legismertebb kutatója, Margaret Canovan a populizmus két alapvető változatát különböztette meg, az agrár- és a politikai populizmust. Az utóbbi kategórián belül négy változatot különített el: a populista demokráciát, amely bővíteni akarja a népnek a politikában való részvételét, a politikusi populizmust, amely a népet hivatkozási alapként kezeli, akármilyen orientációt követ is, a reakciósként jellemzett populizmust, és a tekintélyelvű populista diktatúrát, amilyet például Perón Argentínában megvalósított.10 Igen széles tehát a populista minősítéssel kapcsolatba hozható rendszerek skálája – joggal hangsúlyozta ezért Canovan, hogy mivel igen sokféle, egymással markánsan ellenkező ideológiai tartalomra alkalmazták e jelzőt, közös vonásként leginkább a politikai stílus, a hatalmat megszemélyesítő, sajátosan elitellenes, érzelmileg erősen telített, moralizáló retorika emelhető ki. Ez pedig különféle értékrendekhez kapcsolódhat – a pártpolitikai spektrum bal- és jobboldalának különféle irányzataihoz egyaránt. (Amelyek orientációját ezért pusztán e kapcsolódás alapján nem is lehet érdemben megítélni.) A konzervativizmuséhoz is kapcsolódhat, amelyhez természetes illeszkedési pontot kínál az a körülmény, hogy a populista mozgalmak szintén nem univerzális sémákban gondolkodnak, hanem a helyi, a partikuláris tradíciókhoz kötődnek. Ebben az értelemben beszélhetünk elvi síkon a konzervativizmus populista változatáról, amelyet e sorok szerzője a Fidesz kapcsán inkább mozgósító konzervativizmusként határozna meg. A konzervativizmusnak ez a kissé talán atípusos, de semmiképp sem példa nélküli formája sokkal alkalmasabb érvrendszert kínált a megalvadt posztkommunista hatalmi struktúrák elleni határozottabb fellépéshez, a status quo felmondásának igényéhez, a több, mint kormányváltás programjának megvalósításához. S ezáltal a rendszerváltozás elmaradt morális legitimációjának a megteremtéséhez is…
E megközelítésben a magyar politikai közösség újraintegrálásának eszmei fundamentumává egy olyan jövőkép vált, amely a közjó és a nemzet fogalmának középpontba állításával sokkal szélesebb rétegeket tudott megszólítani, mint a legnagyobb hangsúlyt a jogállami keretek megtartására fordító, a kívülről vezérelt tömeghez a belülről vezérelt polgárok nyelvén szóló, az érzelmeket és a képzeletet sokkal kevésbé megragadó patrícius politika. E jövőkép számos kulcseleme jól illeszkedett a konzervatív gondolkodás hagyományos értékvilágához; a nemzet különösen kezdettől fogva vonatkoztatási csomóponttá vált. (Emlékezetes, hogy az eredetileg liberális értékrendű Fidesz épp nemzeti elkötelezettségének kinyilvánításával csatlakozott a jobboldali táborhoz.) A politikai közösség e nemzetcentrikus felfogásban kulturális közösséget is feltételezett, ami nemcsak a balliberális oldal szemléletétől különbözött radikálisan, hanem a nemzet iránt ugyancsak mélyen elkötelezett patrícius szemlélet jogcentrikusságán is túllépett. A két megközelítés különbsége – talán még megengedhető mértékű egyszerűsítéssel – az államnemzeti és a kultúrnemzeti felfogás kategóriáival írható le: az előbbi – nem tagadva a kulturális dimenzió jelentőségét – a nemzetben elsődlegesen a közös intézményekkel az államban összefogott politikai közösséget lát, míg az utóbbi (Roger Scruton kifejezésével) a nemzet prepolitikai kulturális alapzatát tekinti a legfontosabbnak. Ez az új politika természetesen sok ponton kontinuitást mutatott az MDF szellemi örökségével; azt bizonyos értelemben modernizálta, beleértve ebbe az olykor defenzív historizálással való szakítást és a politikai marketing tudatos alkalmazását is. (A folytonosságot mi sem mutatja jobban, mint hogy Antallt és Orbánt nagyjából ugyanazokkal a vádakkal támadták…) A tömegek szerepét illetően (nem alaptalan) aggályokat tápláló patrícius konzervativizmussal ellentétben a mozgósító változat szinte természetes közegének tekintette a mediatizált tömegdemokráciát. A posztkommunizmusra adott reakcióként értékelhető, de a mozgósító stratégiába jól illeszkedett a barát–ellenség dichotómiára épülő konfrontatív politika vállalása, ellentétben azzal a kompromisszum-orientáltsággal, amely a patrícius irányvonalat jellemzi. Ebből fakadt az a metapolitikai üzenetekkel is felerősített törekvés, hogy a politikai élet középpontjába a posztkommunizmushoz való viszony törésvonala kerüljön.11
A neoliberalizmus doktrínáját a hazai konzervativizmus mindkét említett irányzata, igen bölcsen, a Bismarckra és Disraelire visszavezethető szociális konzervativizmus tradícióihoz kapcsolódva, elutasította. De egyik sem kötelezte el magát a jóléti állam klasszikus szociáldemokrata koncepciója mellett sem, amely idegen az egyéni felelősséget hangsúlyozó konzervatív gondolkodástól: lényegében mindketten a szociális ellátórendszer azon felfogását vallották, amely a vagyoni különbségek megváltoztatásának a szándéka nélkül nyújt segítséget a rászorulóknak. A mozgósító változat azonban – a gazdasági patriotizmus és a globalizáció elleni védekezés jegyében – patrícius elődjénél jóval többet bízott az államra, és non-mainstream ideológiája tudatosan szembefordult a kapitalizmus „neo-amerikai" modelljének elvárásaival. Ezzel függ össze, hogy a mozgósító konzervativizmus magyar változata a polgárosodás társadalmi feltételeinek megteremtésében is kulcsszerepet szánt az államnak: ezt szolgálták a középosztályt erősítő intézkedések. S ha 1998 és 2002 között sok – részben jogos, részben alaptalan – kritika érte a Fidesz irányvonalát azért, hogy elsősorban a kedvezőbb egzisztenciális helyzetűeket támogatta, az ellenzékbe szorulás óta igen markánsan előtérbe állította a kisember igényeit, a szociális biztonság kellékeit.
E sajátosságok lehetővé teszik, hogy a magyar konzervativizmus fentebb körvonalazott két változatát a bal–jobb skála által uralt politikai tagoltság két külön tartományában helyezzük el. A hazai politikatudomány már a kilencvenes évek első felében rámutatott arra, hogy nálunk a baloldal és a jobboldal tartalmát – a nyugati mintától eltérően – elsősorban nem a gazdasági kérdésekben tanúsított álláspont, az állam kívánatos szerepének értékelése, hanem sokkal inkább az ideológiai-kulturális dimenzióban elfoglalt pozíció adja.12 E kétdimenziós mezőben, ami tulajdonképpen a két legalapvetőbb értékhez, a szabadsághoz és az egyenlőséghez való viszonyulásra épül, a kulturális-ideológiai jobboldal nem feltétlenül esik egybe a gazdasági jobboldallal – mint ahogy ez a kulturális-ideológiai baloldal és a gazdasági baloldal esetében sem áll fenn. Vagyis a két törésvonal gyakorta metszi egymást. S joggal emelhető ki az is, hogy az ideológiai-kulturális vetületben sokkal gyorsabban és egyértelműbben kristályosodtak ki a pártok álláspontjai, mint az elosztási-gazdasági vetületben. Ha tehát a potenciális konfliktusokat nem kizárólag egyetlen skála mentén képzeljük el, hanem a bal- és jobboldalhoz két különböző dimenzióban rendelünk értelmezési tartományokat, akkor – vállalva a tipizálásban mindig benne rejlő kockázatot – azt mondhatjuk, hogy az antalli patrícius konzervativizmus nemcsak a kulturális és erkölcsi kérdésekben, hanem gazdasági téren is (dominánsan) jobboldali pozíciót foglalt el. A Fidesz által képviselt mozgósító változat viszont 2002 óta annak az űrnek a kitöltésére vállalkozik, amelyet a többnyire keresztényszociálisként minősített mező fed le, azaz a kulturális-ideológiai vonatkozásokban tanúsított következetes jobboldali-konzervatív magatartást a gazdasági dimenzióban némi (hol több, hol kevesebb) baloldalisággal – vagy, még pontosabban, a baloldalnak tulajdonított értékekkel párosítja. (Ami nem jelenti természetesen azt, hogy gazdaságpolitikai elképzelései mind ezekre épülnek – az ingyenes juttatások helyett az adókedvezmények preferálása például épp nem a szociáldemokrata szemléletre jellemző.) A lakosságot leginkább érintő árakba való kormányzati beavatkozástól a teljes körű privatizáció ellenzéséig és a gazdasági kulcspozíciók állami kézben tartásának szándékáig azonban sok minden kétségtelenül nem abba a mezőbe helyezi a Fidesz gazdaságpolitikai koncepcióját, amelyet a nyugat-európai fejlődés tipikusan jobboldaliként azonosított. Mindez azért is figyelemre méltó, mert a modern angolszász világban más képletet találunk: a népi konzervativizmussal rokonszenvezők többnyire a korlátlan szabadpiac hívei. A thatcherizmusnál például kevés eszmei irányzat fordult élesebben szembe a patrícius-elitista hagyományokkal, kevés hirdette meg elszántabban, hogy nem kell mindenáron a társadalmi konszenzus fenntartására törekedni – és kevés állt ki harciasabban a minimális állam, individualizmus és szabad verseny mellett.13
A tradicionális konzervatív értékek védelmét széles körű állami szerepvállalással kombináló irányvonalát azonban igen szerencsésen választotta meg a Fidesz: a magyar feltételek objektíve ezt igényelték. A történelmi hátrányok sorával sújtott, az államszocializmus által megrokkantott, s a rendszerváltás által szélsőségesen polarizált magyar társadalom körülményei közepette súlyos hiba lett volna az angol vagy amerikai neokonzervatív (gazdasági tartalmát tekintve neoliberális) modell másolásának megkísérlése. Sőt! Számos jel utal arra, hogy a hazai viszonyok bázisán a konzervatívok számára hatékonyabb stratégia lenne a bajor típusú keresztényszocializmus valamiféle magyar változatának a megteremtése, mint a több liberalizmussal telítődött, a szociális szférában valamivel kevesebbet vállaló klasszikus kereszténydemokrácia.
Az identitás dilemmái
A Fidesz mindeközben tudatosan igyekezett kerülni az egyértelmű ideológiai azonosulást bármely eszmerendszerrel. Hogy ebben mekkora szerepet játszott feledtetni kívánt liberális múltja, s mekkorát az a reálpolitikai megfontolás, hogy a tiszta eszmei képlet hiánya szélesebb mozgásteret kínál, csak találgathatjuk. Mint ahogy azt is, hogy a sokszínű magyar jobboldalt klasszikus patrícius konzervatív alapon egyáltalán egyben lehetne-e tartani… (Hosszabb távon a legnagyobb jobboldali párt valószínűleg nem is spórolhatja meg eszmei alapjainak és értékrendjének egyértelműbb megfogalmazását.) Tény mindenesetre, hogy a mozgósítás, a néphez fordulás eleme 2002 után a polgári körök megszervezésével, a politikának a mozgalmi szférába való helyezésével még markánsabbá vált. Miként értékelhetjük egészében véve ezt az irányvonalat? Az elmúlt évtized fényében bátran megfogalmazható – s ezt még az is nehezen vitathatja, akinek történetesen jobban tetszik a patrícius politika stílusa: a posztkommunizmus ellenében a mozgósító konzervativizmus stratégiája többet ért el patrícius alternatívájánál. (Amelynek jelenleg nincs is igazi gazdája, bár fontos szociokulturális csoportok képviseletében feltétlenül lenne helye és funkciója a hazai politikai palettán.) A Fidesz politikájában a konzervativizmus mindenesetre nem került a populizmus fogságába, ahogy ezt a Népszabadság publicistája állította 2004 decemberében (14), hanem egy olyan sajátos karaktert és arculatot öltött, amely képessé tette arra, hogy megtalálja a posztkommunista hatalmi túlsúllyal szembeni siker talán egyetlen lehetséges stratégiáját. S bizonyára felesleges is megjegyezni: a populizmus vádja maga is populizmus, ha a megalapozott érvek hiányát pótolja… Aligha vitatható, hogy ha a populizmust úgy értelmezzük, ahogy azt a baloldali és liberális újságírók gyakran teszik, vagyis közönséges demagógiaként, akkor bizony ennek a hagyományai nem a magyar konzervativizmus korábbi és jelenlegi képviselőihez, hanem a 89-ig uralkodó, a hiteles legitimációjának hiányát ezzel pótolni próbáló diktatúra ideológiájához – és posztkommunista örökségéhez – kapcsolódnak.
Jegyzetek
1 Ami a konzervativizmusnak a szellemi életben elfoglalt hadállásait illeti, kétségtelenül elmondható, hogy azok a kilencvenes évek végétől örvendetes módon sokat erősödtek az évtized első feléhez és közepéhez képest, amikor még csak maroknyian foglalkoztunk a konzervativizmus elméleti kérdéseivel.
2 A konzervatív gondolkodás rövid természetrajzához ld. Egedy Gergely: Konzervativizmus: elvek és irányzatok, in: Konzervativizmus az ezredfordulón, Magyar Szemle Könyvek, 2001.
3 Vö.: Lánczi András: A kommunizmus mint hagyomány, in: Konzervatív Kiáltvány, Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2002, 45–54. l.
4 Vö.: Aughey, Arthur – Jones, Greta – Riches, W. T. M. : The Conservative Political Tradition in Britain and the United States, Pinter Publishers, London, 1992. (Különösen a két első fejezet: The Character of Conservatism; Order and Social Discipline)
5 Az MDF által vallott gazdaságpolitikai felfogás szellemi gyökereihez ld. Hieronymi Ottó: A szociális piacgazdaság és a magyar átalakulás, Magyar Szemle, 1993. július.
6 Kádár Béla: A mai szociális piacgazdaság Magyarországon, in: A szociális piacgazdaság ma, a Batthyány Lajos Alapítvány, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem és a Konrad Adenauer Alapítvány tudományos szakkonferenciája, a Batthyány Lajos Alapítvány Kiadója, Budapest, 1996, 35. l. Hiába mondta a kormány intézménypolitikai szempontból, hogy éljen a szociális piacgazdaság és a szakaszos átalakulás. A nagy folyamatszabályozási hibákért a történelem benyújtotta a számlát 1993-ban – fűzte ehhez hozzá Kádár Béla. (i. m. 54. l.)
7 Molnár Tamás: Az autoritás és ellenségei, Kairosz, Budapest, 2002, 19–20. l.
8 Gyurácz Ferenc: A populizmus értelmezéseiről, Hitel, 1992. szeptember, 34. l.
9 Borbándi Gyula: Der Ungarische Populismus, Studia Hungarica 7, (Schriften des Ungarischen Instituts), Hase und Koehler, Mainz–München, 1976. Erről részletesebben: Borbándi Gyula: A populizmus jelentésváltozásáról, Hitel, 1990, 25. szám.
10 Margaret Cavovan: Populism, Harcourt, Brace, Jovanovich, New York, 1981, 128–138. l.
11 A politikai törésvonalak alakulásának hátteréhez ld.: Löffler Tibor: Predomináns törésvonal és törésvonal-politika a magyar pártrendszerben, Politikatudományi Szemle, 2002/1–2.
12 Körösényi András: Bal és jobb. Az európai és a magyar politikai paletta, Politikatudományi Szemle, 1993/3.
13 A népi (populista) konzervativizmus thatcheri változatához részletesebben ld.: Egedy Gergely: Brit konzervatív gondolkodás és politika, Századvég,Budapest, 2005, 229–254. l.
14 Zimányi Zoltán: Fogságban, Népszabadság, 2004. dec. 29.
(Megjelent a Magyar Szemlében az Új folyam XV. évfolyamának 2. számában, 2006. áprilisában)
