Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Osskó Judit beszéde
Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő közönség!
Nagy megtiszteltetés, hogy Antall József miniszterelnök úr születésének évfordulója alkalmából rendezett emlékestjükön részt vehetek.
Négy éve jelent meg az a vele készített interjú kötet, amelyik 1992 júniusa és 1993. májusa között kilenc alkalommal rögzített beszélgetéseinket tartalmazza.
A könyv megjelenése után Jávor Béla ügyvéd, jó tollú publicista a Katolikus rádió- beli jegyzetében így írt:
Osskó Judit, a „Királyi” televízió építészettel foglalkozó szerkesztő-riportere kilenc beszélgetést folytatott a miniszterelnökkel. Ki tudja, miért neki, a politikától távol eső szerkesztőnek jutott eszébe, hogy az amúgy semmi szabadidővel sem rendelkező Antall elé tartsa a mikrofont és megkérje, meginterjúvolja, mondja el mindazokat az életét meghatározó történeteket, élményeket, családról, ősökről, tanárokról, besúgókról, háborúról, 56-ról és minden másról, amit egy memoárban megírt volna, ha lett volna erre ideje. Ideje a munkától és ideje a sorstól, mert hiszen az utolsó interjú után fél évvel már meghalt.
Most újra azt kérdezem, véletlen ez? Dehogy, Osskó Juditot nem a véletlen ültette a miniszterelnökkel szembe és adott a kezébe mikrofont, hanem a szükségszerűség, mert mindig kell lennie valakinek, aki megörökít, aki dokumentál, aki tanú. Nincs a történelemnek egyetlen lényeges eseménye, amelynek ne lett volna legalább egy tanúja.
Örülök, hogy én lehettem ez a „szükségszerűség”, a tanú, akinek megadatott, hogy sok órán át hallgathattam miniszterelnök urat, élvezhettem személyes történeteit, okos érveit, gondolkodásának eleganciáját és a mindvégig érezhető finom iróniáját. Azt a finom értelmiségi humort, amely mai világunkban ritka tünemény.
Ám az első személyes találkozásig hosszú idő telt el.
Az 1990-es szabad választást megelőző időszakot felfokozott szellemi izgalomban éltük át, faltuk a tabudöngető cikkeket, tanulmányokat, késhegyig menő politikai vitákat folytattunk. Figyeltük a különböző pártok, csoportosulások megalakulását, az új politikai szereplők színrelépését, személyiségét, viselkedését.
Eleinte nem volt könnyű eligazodni a nagy tülekedésben, de végül ki-ki vérmérséklete, meggyőződése, hite, neveltetése alapján állást foglalt. Legszűkebb környezetem Antall József mellett döntött. Az ő megjelenése a magyar politikában számomra azt jelentette, hogy olyan nagyformátumú, értékelvű ember kerülhet az ország élére, amilyenről gyermekkoromban a nagyszüleim ábrándoztak. Antall József személyében ez a hajdani ideál elevenedett meg.
A választás éjszakáján izgalommal figyeltük a voksolást és a számunkra örömteli eredmény kihirdetése után meglepve konstatáltuk, hogy a televízió vezető riportere nem a győztes párt vezérének gratulál, és nem őt szólítja meg, hanem a vesztes SZDSZ elnökét.
Azután ez a tendencia folytatódott. Antall József miniszterelnöknek jószerivel minden gesztusát, mondandóját az újságírók többsége érthetetlen ellenszenvvel fogadta. A hazai média méltatlan támadása, kérlelhetetlen ellenségessége miniszterelnöksége teljes idejét végigkísérte, még betegségében sem kímélték őt.
Ez az általam igaztalannak tartott támadás-özön dühössé és szomorúvá tett: úgy éreztem, hogy elveszik tőlem a rendszerváltás okozta örömöt, hogy nem száz nap türelmi időt nem kap az új kormány - félévszázadnyi szocializmus után, -hanem egyet sem!
Minél több méltatlan bántás érte ezt a türelmét soha el nem vesztő politikust, aki mindig megőrizte méltóságát, minden ellenséges támadás közepette is az önuralmát, annál inkább megfogalmazódott bennem az elhatározás: kitalálok egy olyan műsort, amiben olyannak mutathatom be Antall Józsefet, amilyennek felkészültsége, műveltsége, megvillanó humora sejttette.
Emlékszem a pillanatra, amikor egy élő televíziós műsor láttán végleg elhatároztam, hogy a magam módján – a számomra sem idegen terepen – egy másik arcát mutatom be a nézőknek. Abban a bizonyos politikai élő adásban az egyik ismert „sztár riporter” már ingerülten várta, hogy a miniszterelnök mondandóját befejezze és megjegyezte: akkor feltesz egy spontán kérdést. Feltette. Antall József, mielőtt válaszolt volna, odafordult a műsorvezetőhöz és rezzenéstelen arccal a következőt mondta: mielőtt felelnék a kérdésére Szerkesztő úr, szeretném megjegyezni, hogy ezt a spontán kérdést bejőve a stúdióba láttam legépelve Ön előtt. Vörös, megszégyenült arc és – még több újságírói bosszú…
Nekem abban az időben - az Unokáink is látni fogják építészeti sorozat mellett - volt egy másik sorozatom, Az én műtárgyam címmel, amelyben ismert írók, szobrászok, építészek meséltek a számukra kedves műalkotásokról.
Ebben a műsorban szerettem volna megszólaltatni a miniszterelnök urat, gondolván: a Semmelweis Múzeum míves tárgyai vagy a családi emlékek között biztosan van olyan, amiről szívesen mesélne, személyes történettel is összekapcsolva azt.
Nem ismertem senkit, aki révén kérésemet előadhattam volna, így levelet írtam a Miniszterelnökség Sajtóosztályára, ahonnan egy idő után udvarias elutasító válasz érkezett. A visszautasítás még elszántabbá tett, eszembe jutott, hogy megkeresem Juhász Judit kormány szóvivőt, aki korábban rádiós kollégám volt.
Judit megörült az ajánlatomnak, - valószínűleg ritkán keresték meg a miniszterelnököt népszerűsíteni szándékozó műsor ötletekkel - és ígérte, megpróbál alkalmat teremteni egy személyes találkozóra.
Erre az 1992-es Feledy Péter által készített március 15-i interjú előkészítő megbeszélésén, majd a későbbi forgatáson került sor.
Az interjú felvétele után kaptam egy kis időt, hogy a stábtól távolabb előadhassam a kérésemet. A miniszterelnök úrnak – aki mint mindig, elegáns volt és szellemes – az eredeti ötletemhez nem volt kedve, de felajánlotta, hogy találjak ki valami mást.
A felkínált lehetőség felvillanyozott és az jutott eszembe, hogy a végtelenül elfoglalt miniszterelnöknek tengernyi elfoglaltsága, a betegségével járó kezelések mellett nyilván nem jut ideje, energiája önéletrajzi visszaemlékezésre, naplóírásra. Az jutott eszembe, hogy amennyiben elfogad, elszegődöm krónikásnak: egy magnóval felszerelve kíváncsi és lelkes hallgatóságnak.
Hazaérve felhívtam Juhász Juditot és elmondtam az ötletemet. Judit még aznap tolmácsolta azt a miniszterelnöknek, aki azt felelte: vállalkozik rá.
Így kezdődött, majd a következő hónapokban a titkárságvezető Rózsa Marianna segített abban, hogy a rendkívül elfoglalt miniszterelnök szabad szombatjai közül néhány délutánt a rezidencián tölthettem és ott általában két és fél, három órán át hallgathattam őt.
S hogy miért vállalkozott vajon erre a fárasztó interjúkészítésre, hogy még azt a pár szombatját is feláldozta? Igazán csak később értettem meg.
A miniszterelnök úr ugyanis nagyon fontosnak tartotta, - ezt később részletesen ki is fejtette, - hogy mennyire fontos, hogy a családok generációról generációra átadják a családi történeteket, emlékeket, s hogy az utóbbi időben sajnálatos módon ez a folyamat megszakadt. Manapság a szülők, nagyszülők már nem adják át a családról és a történelemről szóló meséket, információkat a következő generációnak.
Egy megrendítő levelében ezt írja: „Közéleti pályámat, amire tulajdonképpen 16 éves korom óta készültem, majd megítéli a történelem. Ennek rövid összegezését talán majd még megörökítem, és lesznek olyan híveim, akik segítenek az igaz kép kialakításában.” –, majd másutt: „Leírhatom és megörökíthetem mindazt, amit apám és magam megéltem.”
Így – nem tudom, hogy így van-e, de - valószínű, hogy amikor megjelentem nála, hosszú és kitartó próbálkozások után, és javasoltam az életinterjú magnós elkészítését, arra gondolhatott, hogy a soha meg nem írt emlékiratok helyett mégis elmesélheti mindazt felmenőkről, családról, szellemi felkészülésről, politikusi tetteiről, amit fontosnak tart elmondani az utókornak.
„Mivel tudta, hogy az interjúk életében nem jelennek meg, helyenként meghökkentően, tőle szokatlanul őszintén nyilatkozik kortársairól, s önmagáról.”
Bába Iván, a Külügyminisztérium volt közigazgatási államtitkára mondta a fentieket a bécsi Pasmaneumban tartott könyvbemutatón. Ő, aki munkatársa és őszinte tisztelője volt a miniszterelnöknek, így folytatta:
Kései a memoár, de kései mivolta szükségszerű, mondhatni sorsszerű. Antall József halála után húsz évvel jelent meg ez az interjúkötet és pontosan azt az emberi arcot mutatja meg, amit miniszterelnöksége alatt az egész magyar társadalom hiányolt. A zárkózott, visszafogott és ezért a legkülönbözőbb jelzőkkel (gőgös, arisztokratikus, lenéző) illetett miniszterelnök kedves emberi arcát.
A kilenc beszélgetés együtt remek portré az emberről, a polgárról,az értelmiségi felelőséggel bíró történészről és a politikusról. Az olvasó választ kaphat azokra a kérdésekre, amelyeket a miniszterelnök élete során hiába firtatott a közvélemény, a sajtó, a társadalmi pletyka. Antall igyekezett féken tartani a magánéletében vájkálni akaró újságírókat és nem szerette az intimpistáskodást sem. Ebben a beszélgetéssorozatban azonban elmond gondolatokat, amelyeket szemérmességből vagy óvatosságból nem volt hajlandó közölni a nyilvánossággal.
A Kései memoár, Publikálatlan interjúk című kötet könyvbemutatója 2013. december 10-én volt a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében, Antall József halálának 20. évfordulóján. A legtöbben az iránt érdeklődtek, vajon miért vártam húsz évet a könyv megjelentetésével.
Otthon őriztem a magnószalagokat, az általam legépelt szöveget és vártam. Azt reméltem, hogy az időbeli távolságtól fakulnak a méltatlan és igaztalan vádak, és az újabb nemzedékek előítéletek nélkül ismerhetik meg Antall Józsefet.
Egy építész kollégám kérdezte a könyv megjelenése után, hogy beszéltem-e a
miniszterelnök úrral arról, mikor és hogyan legyen publikálva.
Fura, de nem, nem beszéltünk erről egy szót sem. Valahogy számomra magától értetődő volt, hogy ezt a legjobb tudásom szerint, megfelelő időben kell majd megjelentetni. Amikor eldöntöttem, hogy halálának 20. évfordulójára ideje volna kiadni ezt az interjúfolyamot, elég sajátos falakba ütköztem. Sok sikertelen kísérlet, visszautasítás után végül azt hiszem a legjobb kiadóhoz érkeztem, a Corvinához. És miután a miniszterelnök úrral egy szó sem esett ennek az emlékiratnak a sorsáról, úgy éreztem, hogy az én felelősségem az ő érdekét mindenben képviselni. A többi kiadónál mindenki kicsit át akarta írni, kiegészíteni, átfazonírozni, de én ragaszkodtam az eredeti szöveghez.
Legfőképp azt reméltem, hogy az ifjabb generáció elfogulatlanul értékeli majd Antall József személyét és tevékenységét – és szerencsére ez így is lett. Azért idézem majd őket hosszabban, hiszen egy hetilapban, pláne egy könyvajánló kiadványban megjelent írás aligha kerül a „kánon” kutatói elé, holott e korosztály, a mai negyvenesek műveltebb nemzedékének véleménye, megítélése, kritikája igazán fontos és elgondolkodtató. Elsőként Ablonczy Bálint írt a kötetről a Heti Válaszban, ő tíz éves volt a miniszterelnök halálakor. Többek között ezt írja:
„A mostani könyv (Kései memoár) azért jelentős, mert az olvasó tulajdonképpen Antall József soha meg nem írt emlékiratait tartja a kezében. Az élő nyelv sajátosságait, pongyolaságait, a szarkasztikus megjegyzéseket, a dühös vagy fáradt pillanatokat megörökítő szöveg a maga valóságában adja vissza Antall Józsefet: a személyiség ereje szinte átüti a papírt. A kormányfő 1992 júniusa és 1993 májusa között kilenc alkalommal, összesen harminc órán át beszélt felfogásáról, családjáról, politikáról, a nemzetközi környezetről és a kormányzás dilemmáiról az építészeti műsorairól ismert televíziós újságírónak. A könyv egyik erőssége éppen ez: mivel Osskó nem politikai zsurnaliszta, hanem Antallal rokonszenvező, de a napi iszapbirkózásból kimaradó partner, a miniszterelnök taktikázás nélkül, meglepően önkritikusan, néha metsző humorral beszél.(…) Maró gúnnyal meséli, hogy amikor az SZDSZ vezetőivel, például Tölgyessy Péterrel kellett volna a tévében vitatkozni, Csengey Dénesen kívül az MDF vezetői „oldalazó paraszt mentalitással elsomfordáltak hajnalban a kertek alatt.”
A távolabbi felmenőkről való megemlékezés segít megérteni, miként tekintett feladatára az 1990 nyarától már halálos beteg ifjabb Antall József. „Ha tudom, hogy az 1100 éves magyar jelenlétben csak egy időszaknak vagyok a képviselője, és ugyanúgy pusztultak elődeim az Árpádok alatt, török, tatár alatt, éltek meg mindent, mindenkor a nemzet fennmaradásáért küzdöttek, akkor az én életem is e folytonosság egy pillanata. Nekem az a dolgom, hogy most szolgáljak, és nem számít, hogy az egyéni sorsom hogyan alakul” –mondta a miniszterelnök. Ezen a ponton érte talán a legtöbb bírálat Antall Józsefet: a sajtóban hiénaszerű kacagás fogadta a küldetéstudatról szóló szavakat, rásütötték a korszerűtlenség billogát, s még tekintélyuralmi törekvésekkel is meggyanúsították. Pedig a családból hozott minta, a nagy célnak még egészségét is alárendelő elszánás nélkül aligha lehetett volna kordában tartani a rendszerváltás társadalmi megrázkódtatással járó folyamatait.
Édesapja mintha sejtette volna, mi vár rá: a vadászatok alkalmával a szántóföldeken órákig gyalogoltatta fiát, mondván, „ha nincs lelkierőd, önuralmad, nem élheted túl”. Az önfegyelemnek Antall József nagy hasznát vette, amikor az orosz bevonuláskor apjával együtt kamaszként a család nőtagjait mentette, vagy amikor 1956-os szerepvállalása után a kommunista állambiztonság látókörébe került. A könyvben beszélgetőpartnerének szakszerű eligazítást tartott arról, hogyan kell a napokon keresztül tartó kihallgatásokat átvészelni.
A nemzetközi kapcsolatokról szólva megállapítja: Antall Józseffel kapcsolatban állandó kritika, hogy „múltba révedése” alkalmatlanná tette őt a fénysebességgel alakuló nemzetközi viszonyrendszer értelmezésére. Ehhez képest idősebb George Bush amerikai elnök kikérte véleményét Jugoszlávia és az összeomló Szovjetunió ügyében, s 1991 októberében államfőnek kijáró tisztelettel fogadta Washingtonban. Nyugat-Európában már régen értéken kezelik a rendszerváltás miniszterelnökét: 2008-ban az Európai Parlament brüsszeli épületének új szárnyát Antall Józsefről nevezték el. Antall külpolitikájának nemzetközi elismertsége alapjaiban kérdőjelezi meg azt a narratívát, mely szerint a viselkedni képtelen magyar jobboldal karikás ostorral ront az európai szalonokba és a romokat pedig a rá jellemző önfeláldozással a magyar baloldalnak kell eltakarítania.
A számos, mai napig érvényes megfogalmazásának egyik legfontosabbikát írása végén idézi Ablonczy Bálint: „A magyar politikusoknak meg kell szokniuk – akár ellenzékiek, akár kormánypártiak, - külföldön nem szokás a saját belső politikai ellenfeleinket sem olyan stílusban, sem olyan hangnemben minősíteni, ahogy az itthon szokásos.”
A másik ifjú ember, Győrffy Ákos József Attila díjas író és kritikus 14 éves volt a rendszerváltás idején, de – ahogy recenzióját kezdi, - azoknak az időknek a rendkívüliségéből hozzá is eljutott valami: apja, akire nem volt jellemző bármiféle lelkesültségre való hajlam, izgatottan latolgatta a frissen megalakult pártok győzelmi esélyeit és nem állt távol tőle, hogy be is lépjen az egyikbe, éppen abba, amelyik párt aztán meg is nyerte a választásokat.
Lassan negyed század elmúltával nem nagyon érteni már azoknak az időknek az eufórikus hangulatát. Annyi illúzióval kellett leszámolnunk, hogy néha tényleg úgy tűnik, mintha azok az idők csak a történelemkönyvek lapjain léteztek volna.
Győrffy Ákos a könyvismertetését így kezdi:
Bevallom, attól tartottam, mielőtt belekezdtem a könyv olvasásába, hogy már az elején unni fogom. Nem így történt, sőt olyannyira nem, hogy azt kell mondjam, rég olvastam ennyire izgalmas könyvet. Izgalmas alatt itt most persze nem egészen azt kell érteni, mint mondjuk egy regény esetében. Ez a könyv másért és mástól izgalmas. Egy olyan életút és olyan világlátás körvonalazódik lapjain, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy már eltűnt a világból. Egy idős beteg ember eleveníti itt fel életének jelentősebb eseményeit, bepillantást engedve egy olyan társadalmi osztály életébe is, amely azóta megszűnt. A polgárságról van szó. Arról a polgárságról, amiről Márai Sándor írt szinte mindegyik művében.(…) Antall hamisítatlan polgári miliőben nőtt fel. A kemény munka, a tanulás fontossága és értelme számára világos volt már gyerekkora óta, hisz az az értékrend, amelyben felnőtt, amit a magáévá tett, nagyrészt ezen alapult. A becsületen és az erkölcs fontosságán, megtartó erején. Nagy szavak ezek, tudom, különösen manapság, de nem árt észben tartanunk, hogy létezett egy olyan világ és abban egy olyan emberfajta, akinek ezek a szavak még jelentettek valamit. Nem is valamit, sokkal inkább egy élet vezérfonalaként fogható fel mindez. Ez az emberfajta, akinek számára fontos volt a vallás, a műveltség, a tisztesség. Ilyen környezetben nőtt fel Antall József, és ez a környezet természetesen nagyban meghatározta későbbi életútját.(…)
Antall azt tartotta, hogy kemény munkával, tanulással, tisztességes és szerény életvitellel kell helytállni ezekben a sötét időkben, megőrizve a polgári értékrendet akkor is, amikor a polgárság már nem is létezett. Úgy vélte, hogy „aki cselekszik, az 90%-ban az örök Magyarországnak teszi, és csak 10%-ra lehet bármilyen rendszerben rámondani, hogy azt az adott rendszernek csinálja. Az embernek diktatúrában mindig infrastruktúrát kell építeni, mert az megmarad az ország számára.” Ez az aszketikus és következetes szellemi magatartás kellett ahhoz, hogy a 80-as évek legvégére Antall József a szerveződő demokratikus erők egyik vezéralakjává válhasson.(…)
Ebből a kilenc mélyinterjúból egy olyan személyiség képe bontakozik ki, aki fiatal kora óta tisztában volt azzal, hogy neki alapvetően egy ellenséges környezetben kell majd a tudását megszereznie, és nem támaszkodhat majd másra, mint arra az értékvilágra, amit otthonról hozott, amit a szüleitől örökölt. Antall József szerteágazó műveltsége és érdeklődése tiszteletet ébreszt az olvasóban, magam legalábbis többször elgondolkodtam azon a könyv olvasása közben, hogy vajon hogyan volt képes (olykor párhuzamosan) ennyi diplomát megszerezni, éjjel tanulni és írni, miközben odakint az ötvenes évek”szűk levegője” nyomasztotta az embereket, és valószínűleg őt magát is.
Amiben csak álmaiban reménykedhetett, az élete végén mégis csak megvalósult. Antall életének tragédiája, hogy mindannak gyümölcseit, amiért egész életében harcolt, csak igen rövid ideig „élvezhette”. Mindösszesen három év adatott meg neki miniszterelnökként, és ennek a három évnek a nagy része is súlyos betegségének árnyékában telt el. Persze panasznak, önsajnálatnak az interjúkban nincs nyoma. Sokkal inkább nyoma van viszont az aggodalomnak, az ország jövője iránt érzett aggodalomnak. Amely aggodalom – mint az húsz év elteltével már jól látszik - közel sem bizonyult alaptalannak.
A Kései memoár igen tanulságos és értékes munka. Egy olyan ember pályaképét, személyiségének árnyaltabb vonásait ismerhetjük meg belőle, aki sok tekintetben példaadó lehet a számunkra. Életútja, emberi minősége és munkássága tiszteletet parancsoló, világnézettől függetlenül. A halálával tényleg vége lett valaminek.
A könyv megjelenése után a miniszterelnök úr egyik közeli híve és munkatársa – akit személyesen nem ismertem, - írta nekem:
Antall nagyon fontosnak tartotta a nemzeti emlékezet szempontjából, hogy a családon belül a fiatalok hallgassák meg az öregeket és a korábbi nemzedékek meséljenek a fiatalabbaknak. Antall családjaként szerette ezt a 15 milliót, és halála után húsz évvel íme megtörtént: mesélhetett a tágabb családjának. S amire reménytelenül vágyakozott életében: e könyvből megismerhetik és megszerethetik őt azok, akiket ő ismeretlenül is szeretett.
Végezetül a miniszterelnök úr szavaival búcsúzom:
Örülni fogok, ha emlékem tovább él barátaimban, tanítványaim emlékezetében és nemzedékek hosszú sorában, a családomban és mindazokban, akik szerettek, és akiket én is szerettem.
Hölgyeim és Uraim,
köszönöm, hogy meghallgattak.
Cegléd, 2017. április 8. Osskó Judit
