Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2024. december 4.
Ezen a napon történt:
-
Országgyűlési felszólalás
1990. december 4.
Molnár Tamás beszéde
Egy nappal a 79. születésnapját követően hőn szeretett és tisztelt osztályfőnökünkre, néhai Antall József tanár úrra, a rendszerváltás utáni Magyarország első szabadon választott miniszterelnökére emlékezünk. „Emberségből példát, vitézségből formát” tőle tanultunk! Ez alkalommal rendhagyó módon elsősorban a jelen lévő fiatal nemzedékhez szólok, amikor osztálytársunk, Szabó László írását olvasom fel. Ő sajnos betegsége miatt nem lehet ma közöttünk. 1990. március 24-én, Antall József tanár úr miniszterelnökké történő kinevezésekor a Magyar Fórumban megjelent írásában emígyen emlékezik.
Hallgatom egykori osztályfőnökömet. Jóval többedmagammal, mint annak idején. Mostanában sokszázas hallgatóság előtt szokott állni. Beszél ezredévünk tanulságairól, nemzeti önbecsülésünkről, világpolitikai helyzetünkről, és tennivalóinkról, hogy e kis nép csak lélekszámban legyen kicsi. Szavait emelkedő figyelem kíséri, a hallgatóságban jótékony lázként nő a lelkesedés.
Engem pedig valami szédülés fog el. Ezeket a mondatokat én már hallottam, kavarog velem az idő, három és félezrednyit röptet ide s oda az emlékezés.
Anno Domini 1955 őszén történt, hogy a gimnáziumi I.a osztályát – idős osztályfőnökünk, dr. Nemes Árpád halála miatt – egy történészre bízták. Nem sokkal többesztendőt számlált, mint tanítványai, frissdiplomás újoncként debütált a katedrán. Meglehetősen nekivadult, izgága kamaszok voltunk, ráadásul a történelmet jól meg is utáltatták már velünk. Ám akkortól rendkívüli negyvenöt percek jöttek. Abbamaradt az óra alatti alvás, majszolás, ponyvaregény-olvasás, levelezés, torpedójáték. Elkezdtünk figyelni. Az ifjú tanár nem a torz tananyagot zsolozsmázta, hanem beszédeket tartott. Ezredévünk tanulságairól, nemzeti önbecsülésünkről, az európai és a magyar történelem összefüggéseiről, és köteles tennivalóinkról, hogy az elnyomás prése alatt is életképesnek őrizzük meg ezt a népet. „Egyszer majd ti lesztek a nemzet gerince, és erre föl kell készülnötök” – rótta ki ránk az életre szóló házi feladatot.
Ez időben hallottam először azokat a gondolatokat, amiket most újra hallok. Mert Tanár úr harmincöt
évvel ezelőtt is azt mondta, amit most. És a közben eltelt hej de keserves időben sem mondott mást, soha, semmikor.
Levert forradalmunk után is igyekezett tartást sugallani a csüggeteg gyerek-emberekbe. „Most lehettek igazán büszkék, hogy magyarok vagytok. Megmutattuk a világnak, hogy ezt a népet nem lehet járomban tartani.. De rajtunk kívül álló okok miatt nem győzhettünk. Most passzív rezisztenciába kell vonulni.”
Tavasszal, 1957. március 15-e előtt néhány nappal letartóztatták. A letaposott ünnep után kiengedték, de pár nap múlva, március végén végleg el kellett tőlünk búcsúznia emígyen: „Lélekpróbáló idők jönnek. Erővel és hamis kísértésekkel próbálnak majd megosztani és megtörni benneteket. Őrizzétek meg magatokat, tanuljatok, képezzétek szellemeteket, mert egyszer lejár a percemberkék ideje! Könnycseppekkel a szemében Széchenyi István szavaival búcsúzott: „Legyetek jó magyarok!” – Osztályfőnökünket áthelyezték egy másik gimnáziumba, később aztán onnan is kiparancsolták, tanári diplomáját bevonták, eltiltva az ifjúsággal való érintkezéstől.
Hajlandó vagyok mérlegelni, miszerint egy emberélet elég hosszú ahhoz, hogy valaki tévelygéseiből kikászálódva, még jól is szolgálhassa hazáját. De, „emberségből példát, vitézségből formát” mindnyájunknak csakis azok adnak, akik mindig tisztán láttak, mindig tisztán szóltak, soha meg nem hajlítattak.
Antall József tanár úrnak jelentem, az osztály létszáma megfogyatkozott. A hiányzók többsége, sajnos, önként lépett ki e földi iskolából. Az osztályból renegát senki nem lett. Külső emigrációba nem ment el senki! Itt állunk és figyelünk a Tanár úrra. Kérjük, vigyen tovább bennünket! Most már az égi katedráról segítsen minket – és benneteket lányok és fiuk-, hogy legyünk, legyetek jó magyarok.
Mány, 2011. április 9.
Molnár Tamás
