Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Mi hányzik a magyar külpolitikából?
Jeszenszky Géza írása
A kormányoldal esetében elsősorban a bátor kezdemé nyezőkészség, az öntudatos viselkedés, de úgy is mondhatnánk, hogy túl nagy az óvatosság és túl kevés a szív. Az erős, vagy csak agresszív országok esetében a gesztusok politikája nem vált be, sőt a magyarellenes megnyilvánulások szaporodásához vezetett. Az ellenzékkel való érdemi egyeztetés, a valódi többpárti külpolitika elhalóban van. De az ellenzék sem büszkélkedhet azzal, hogy az erőközpontokkal, a nagyhatalmakkal a kormánynál jobban megtalálja a hangot, hogy tekintélyt vívott ki magának, hogy jobb külpolitikai alternatívát kínálva a külföld az ő győzelmét remélte volna.
Két és fél éve egy lengyel származású amerikai barátunk, Janusz Bugajski, egy washingtoni magyar rendezvényen, majd Budapesten is fölhívta a figyelmet a magyar kül- és belpolitika néhány olyan vonására, ami gyöngíti az ország érdekérvényesítő képességét, és számos okos tanácsot is adott. (1) Érdemi választ sosem kapott. Egy másik amerikai barátunk, a magyarul anyanyelvi szinten beszélő egykori pataki diák, a Sárospatak Alapítvány létrehozója és fő támogatója, Shirley nyugalmazott nagykövet, évek óta levélben és élőszóban mondogatja, hogyan lehetne jobban bemutatni a külföldi közvélemény előtt Magyarország politikáját, céljait. (2) Az elmúlt években a hazai sajtóban is megjelent több elemzés, javaslat, hogy az EU-tagság elérésével, a megváltozott nemzetközi körülmények között milyen lépésekre, változásokra lenne szükség a magyar külpolitikában, (3) de nem alakult ki a szélesebb nyilvánosságot megmozgató vita e javaslatokról sem. A mostani választási kampányból – szemben a korábbiakkal – szinte teljesen hiányzott a külpolitika. (4) Talán azért e csönd, mert minden rendben van, bent vagyunk a NATO-ban és az Európai Unióban, jó vágányon haladunk, mindenki elégedett és teszi a dolgát? Egy, a világpolitika és a világgazdaság minden rezdülésére érzékeny ország számára a nemzetközi pozíció nem létfontosságú ügy?
A rendszerváltozás hajnalán itthon és külföldön mint "sikerágazatról" beszéltek a magyar külpolitikáról, és nem is alaptalanul, elég csak utalni a vasfüggöny látványos átvágására, a Dél-Koreával és a Dél-afrikai Köztársasággal történt diplomáciai kapcsolatfelvételre, a keletnémetek kiengedésére, Bush elnök és más vezető politikusok látogatásaira. Ritkábban kapta meg az Antall-kormány ezt a jelzőt, de akkori külpolitikánk kezdeményezései kiállták az idők próbáját: Visegrád létrehozása, a Varsói Szerződés feloszlatása, habozás nélkül Jelcin mellé állás a moszkvai puccsban, a balti országok függetlenségének előmozdítása, a szovjet béklyókból kibontakozó Oroszország és Ukrajna első államközi szerződésének megkötése. A féltékenyen figyelő ellenzék sem kifogásolta ezeket a lépéseket, a délszláv válságban követett – és itthon sokat bírált – magyar politika helyessége pedig ugyancsak beigazolódott. Egy gazdaságilag és katonailag nem erős ország, amely a történelmileg a viharoknak igen kitett helyen fekszik, és sok tekintetben sebezhető, csöndes, követő külpolitikával talán elkerülheti a nagyobb bajokat, de ha nem mond le nemzeti érdekeinek folyamatos előmozdításáról, akkor aktív, bátor, szövetségépítő politikát kell folytatnia.
Ma persze más világban élünk. A 80-as évek végén a figyelem Közép-Európára, az ottani nagy, kedvező változásokra irányult, a 90-es éveket pedig végigkísérték a balkáni borzalmak és az ottani tűzoltás. A világpolitika válsággócai ma távol vannak hazánktól, ilyenkor azonban nem elég fellélegezni, hanem építkezni kell, csöndben dolgozni, hiszen bőven vannak el nem ért, meg nem valósult külpolitikai céljaink, miközben új nehézségekkel találjuk magunkat szemben.
A magyar társadalom külpolitikai kérdésekben hagyományosan közömbös. Voltak ugyan viták az iraki válságban követett politika körül, egy sok keserűséget okozó népszavazás előtérbe hozta kényszerűen a határainkon kívül élő magyarok kérdését, de egészében véve a lakosság nem nyugtalankodik: a NATO-ban és az EU-ban a labdába úgysem tudunk belerúgni, de reméljük, hogy helyettünk mások mindent (Irak, Afganisztán, Izrael, terrorizmus, Kína, Korea, Irán, világméretű szegénység, iszlám bevándorlás) elintéznek, csak nekünk ne kerüljön sokba. A kissé jobban tájékozottak hozzátehetik: a Vajdaságból kevesebb magyarverésről jön hír, Szlovákiában még, Romániában újra benn vannak a magyarok a kormányban, egyre több szomszédunk lesz politikai, katonai és gazdasági szövetségesünk, szóval nem fenyegeti nyugalmunkat senki és semmi. Amikor négy évre berendezkedünk, tudomásul kell vennünk, hogy külső környezetünk korántsem olyan megnyugtató, mint legtöbben hiszik, olyan nehéz problémák foglalkoztatják a világ vezetőit, amelyek elől mi sem menekülhetünk. A külpolitikában is nagy szükség van szembenézni a bajokkal, veszélyekkel, s a politikai erőknek lehetőleg egyetértésre kell jutni a főbb teendők tekintetében.
A külpolitika alapvető feladata az ország, a nemzet megóvása a kívülről jövő veszélyekkel szemben, a békés munka és kereskedelem előmozdítása. Nemcsak az elmúlt 15 évben, de az elmúlt 85 évben is alapvetően azonos problémákkal kellett birkóznunk. Ne kerüljünk más országok uralma, befolyása alá. Szomszédainkkal értsünk szót, miközben segítjük az 1919 óta az ő fennhatóságuk alatt élő magyar testvéreinket. Végül egyre inkább külpolitikai feladattá is vált az ország gazdasági kapcsolatainak kedvező alakítása és ezzel életszínvonalunk javítása. Háború, idegen megszállás ma valóban nem fenyeget, gazdaságunk és kereskedelmünk vámakadályok nélkül növekszik és fogadhatja a külső befektetőket. Csak a vak és az elfogult, no meg a vészesen tájékozatlan nem látja, hogy a NATO és az EU összehasonlíthatatlanul több előnyt nyújt számunkra, mint hátrányt, és jó politikával az előnyök még fokozhatók, a hátrányok csökkenthetők. Ha Magyarország egy aranyban vagy olajban gazdag sziget lenne az óceán közepén, még akkor sem élhetne nyugalomban barátok és szövetségesek nélkül, Európa közepén pedig végképp nem.
Kétségtelen, hogy míg a belpolitika mindig éles viták színtere, s ez így van jól, az eredményes külpolitikához kívánatos a „konszenzus, magyarul az egyetértés. Van, amikor ennek a megteremtése könnyű, mert a helyzet kézenfekvő megoldásokat kínál – így volt ez a rendszerváltozáskor, vagy az EU-tagság ügyében. Van, amikor több út, lehetőség között kell kiválasztani az optimálisat, ilyenkor van helye a beható eszmecseréknek. Magyarországon ma egy kérdésben áll fönn látványos nézetkülönbség a pártok között, az újabban teret nyerő kifejezéssel a nemzetpolitika, azaz a szomszédi kapcsolatok és abba ágyazottan a határainkon kívülre került magyar közösségekkel kapcsolatos teendők terén. Márpedig ha valamiben, akkor ebben egyet kellene érteniük a pártoknak, hiszen az „anyaország felelősségéről az Alkotmány egyértelműen rendelkezik. Itt a nézeteltéréseknek nem annyira elvi, mint inkább gyakorlati okai vannak: a közösen vallott célokhoz vezető utat látják eltérően a különféle politikai erők. Más kérdésekben, mint az atlantizmus (elsősorban a világ vezető hatalmához, az Egyesült Államokhoz fűződő viszony), a közel- és közép-keleti válságokban tanúsítandó magyar magatartás, az energiaellátás és ezen túlmenően is az orosz kapcsolatok, ugyancsak szükség lenne az egyetértésre. Ennek megteremtése sem látszik lehetetlennek, bár biztosan nagy viták fogják megelőzni. Kínál-e esélyt az egyetértés megteremtésére a most lezajlott választások eredménye?
Önmagában véve még nem baj, hogy a legutóbbi választási kampány során a külpolitika szóba sem került, de az már baj, hogy miért nem. A határon túli magyarok kérdésétől a két szemben álló politika tábor látható módon félt. Tudta, hogy ezzel nem lehet szavazatokat nyerni, de veszíteni könnyen. Sajnos az e kérdésben részben tájékozatlan, részben félrenevelt közvéleményben könnyű azt a látszatot kelteni, hogy a tízmillió magyar állampolgár érdeke az egész Kárpát-medencei magyarságban gondolkodó politikával szemben áll. Talán szomszédaink fognak segítségünkre sietni: ha Pozsonyban a város történelmi emlékeit bemutató magyar tanárokat fél napra letartóztatják, ha a román közvéleményt továbbra is képtelen magyarellenes mesékkel etetik, akkor a végén még megszülethet itthon a nemzeti egység. No de mégse erre várjunk! És el kellene jutni legalább oda, hogy a közszellem lehetetlenné tegye az olyan öncélú feltűnősködést, mint amikor egy Európa-parlamenti képviselőnk szembemegy az erdélyi magyarság döntő többségével, még saját párttársaival is, és a kolozsvári egyetem ügyében bedől a hamis román érveknek.
Magyarország az Európai Unióban
Az EU immár nem vágyott cél, nem ijesztő szuperállam, hanem mi, egy jelentős világgazdasági és világpolitikai intézmény, amelynek tagja vagyunk, aminek a döntéseibe – ha szerény mértékben, népességünkkel arányosan – beleszólhatunk, ahonnan igen sokat kaphatunk, de amely hátrányosan is érinthet bennünket. A magyar társadalom nagyon keveset tud róla, mert a kapott tájékoztatás sokszor bonyolult és unalmas volt, nem a bennünket érintő tényleges kérdésekről szólt. Ami nem tetszik benne, legyenek azok az életidegen szabályozások és a velük járó hatalmas bürokrácia, az új tagokkal szembeni szűkmarkúság és diszkrimináció, a politikai korrektségnek nevezett álszentség, az erőszakkal szembeni tehetetlenség és ebből fakadó engedékenység, a deviancia kultusza, a jóléti állam gazdasági életet bénító túlzásai, az a mérce, amely jobb osztályzatot ad Romániának és Bulgáriának, mint Horvátországnak, a kínai emberjogi helyzet elfogadása és eme régi-új világhatalom semmivel sem indokolható fegyverkezésének elfogadása (talán jó üzletek reményében), az amerikai „hiperhatalommal szembeni hiperkritika, végül az Oroszországgal kapcsolatos illúziók, amikből csak a gázcsap elzárása térítette észre az érintetteket – mindez megváltoztatható, orvosolható, ha a hasonló fenntartásokat érző államok összefognak, és meggyőzik a többséget. Ennél nehezebb a speciális magyar érdekek érvényesítése, elsősorban változást érni el a nemzeti kisebbségek súlyos problémájának elhanyagolásában, beleértve a kedvezménytörvénnyel kapcsolatos értetlenséget. Itt szembesíteni kell a brüsszeli bürokráciát azzal, hogy az emberi és kisebbségi jogok védelme az 1975-ös Helsinki Záróokmány aláírása óta az egyik alapvető cél, hogy ez konkrét formát öltött az 1990-es koppenhágai ajánlásokban, majd az Európa Tanács számos határozatában és kötelező konvenciójában, végül a Balladur-tervből született 1995-ös Európai Stabilitási Egyezményben. Szívós munkával, jó érveléssel, a nemzeti kisebbségeket sújtó politikából fakadó valós veszélyekre rámutatva, egyben reális megoldási javaslatokkal előállva, szövetségeseket keresve, itt is lehet eredményt érni el. Csak beletörődni nem szabad a jelenlegi elutasító magatartásba.
Atlantizmus és Amerika
Az elmúlt években aki éppen kormányon volt, az szavakban atlantista volt, de igyekezett minél olcsóbban megúszni a szövetségesi kötelezettségeket. A mindenkori ellenzék pedig bírálta az „idegen érdekekért vállalt külföldi missziókat, és a magyar választókat azzal riogatta, hogy terroristák célpontjává válunk. Jött egy más kormány, és a szerepek megcserélődtek. Ennél rosszabb bizonyítványt nem is tudnánk magunkról kiállítani. Pedig jön már az új próbatétel, részvétel egy afganisztáni tartomány újjáépítésében. Vizsgázik a kormány és az ellenzék is: meg tudnak-e úgy egyezni ebben, hogy a kérdés ne váljék olcsó, demagóg színjátékká, ki félti jobban a magyar (önkéntes, jól megfizetett) katonákat. Nagyobb probléma áll azonban az ügy hátterében: hogyan alakul viszonyunk az Egyesült Államokkal. A ma elsősorban a nemzetközi baloldal részéről sokat támadott amerikai szuperhatalom esetében az a fura helyzet állt elő, hogy itthon a magát baloldalinak nevező kormány mutatja magát Washington hűséges szövetségesének, miközben a jobboldal sajtója hemzseg az Amerikát élesen elmarasztaló megnyilatkozásoktól. Mi talán már észre sem vesszük ezeket, de a budapesti amerikai nagykövetség biztosan regisztrálja. (5) Ugyanez a lap Irak után most már Afganisztánt is az Egyesült Államok által megszállt országnak nevezi (máj. 24., 8. l.), és tele van Hugo Chavez venezuelai és Evo Morales bolíviai elnök képével és dicséretével, hosszan idézve tőlük vagy Fidel Castrótól az Amerika-ellenes szólamokat. (Ugyanezekben a napokban szinte egész Európa, a baloldali spanyol kormány éppúgy, mint az Európai Parlament jobbközép képviselői, határozottan elítélte a bolíviai államosításokat.) Sem az ellenzéknek, sem az országnak nem használ ez a legfontosabb szövetségesünkkel szemben használt hangnem. Tévedés azt hinni, hogy mindezt ellensúlyozza egy-két politikusi beszéd, vagy az, hogy a Fidesz külpolitikai programja hangsúlyozottan kiállt az Egyesült Államokra épülő szövetségi politika mellett.
Amerika politikáját lehet és néha indokolt is bírálni, vannak olyan divatjai és kulturális tendenciái, amiket nem szabadna követni, de az amerikaiak szorgalma, becsületessége, segítőkészsége, optimizmusa, találékonysága, tudományos életük színvonala olyan példa, amit sokkal jobban kellene itthon ismerni és amit érdemes lenne utánozni. Ez azonban a hazai médiát nem érdekli, s amikor a Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja a minap vitát rendezett az Egyesült Államokról, azon még két tucat érdeklődő sem vett részt.
Oroszország
Pár éve nem gondoltuk, hogy rövidesen Amerikának újra Oroszország lesz az ellentétpárja – bár Antall József gyakran mondogatta, hogy ha az orosz medve kialussza magát, újra okunk lesz rá figyelni.
Az Európai Unió mellett egyetlen alternatív politikai-gazdasági térség létezik a közelünkben: az Orosz Föderáció. Ellentétben a gyakran sugallt véleményekkel, az Antall-kormánynak kifejezetten jó volt a viszonya Jelcinnel és a reményteljesen induló, Nyugat-barát, demokratikus Oroszországgal. Gazdasági kapcsolataink nem ideológiai szűklátókörűségből, hanem az ország fizetésképtelensége miatt estek vissza. 1998-ban Magyarország is megsínylette az orosz pénzügyi válságot. Putyin elnöksége óta Oroszország, a kommunizmus és annak összeomlása okozta sebekből lassan kigyógyulva, mérhetetlenül gazdag természeti kincsei jóvoltából, a hirtelen magasba szökkenő olajáraknak köszönhetően, igen erős központi irányítás révén, nukleáris és hagyományos fegyveres erejére támaszkodva ismét világpolitikai tényező és hatalmi centrum. A fennhatósága alól csak 15 éve megszabadult szomszédai keresik a garanciákat, hogy ne szippanthassa őket be újra a nagy szomszéd, s hogy csökkentsék gazdasági és energetikai függőségüket.
Szaporodnak a jelek, hogy a titkosszolgálatokból kiemelkedő orosz vezetés nagyobb súlyt helyez érdekszférája és hatalmi befolyása visszaállítására, mint az ország súlyos belső problémáinak (recentralizáció, korrupció, bűnözés, romló demográfiai és egészségügyi mutatók, környezetszennyezés stb.) orvoslására, a még ma is mérhetetlenül szegény népesség életszínvonalának emelésére. Az Egyesült Államok és az Európai Unió hosszú időn át behunyta a szemét az oroszországi politikai viszonyok romlása, a demokráciadeficit fölött, részben a terrorizmus elleni közös fellépés érdekében, részben pedig a gazdasági kapcsolatokból származó előnyök reményében. Európát valószínűleg az orosz gázszállítások januári felfüggesztése ébresztette fel, mindenesetre az elmúlt hónapokban Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megszaporodtak az orosz politikát bíráló hangok. A Kínával kialakult szoros viszony sem keltett rokonszenvet, majd az Ukrajna, Grúzia, Azerbajdzsán mellett a balti köztársaságokkal, sőt legújabban Lengyelországgal szemben használt fenyegető hangot megtetézte, hogy májusban az orosz elnök, külügyminisztere és hadügyminisztere olyan beszédeket mondott és olyan nyilatkozatokat tett, amik mellett már nem lehetett aggodalom nélkül elmenni. Magyarországon azonban az ilyen aggodalmaknak semmi jele.
Bugajski 2004 elején Budapesten is kifejtette, milyen tendenciákat lát Oroszország térségünkkel kapcsolatos politikájában, (6) de ennek a nyomtatott sajtóban nem volt semmi visszhangja. Az sem váltott ki éles reakciókat, amikor ez év elején a magyar miniszterelnök Fradkov orosz miniszterelnöknek ígéretet tett, hogy nem ellenzi az orosz tőke magyarországi jelenlétének további erősödését, így a Malév orosz tulajdonba kerülését, a paksi atomerőmű, a MOL, általában az energetikai iparág részvényeinek megvásárlását. (7) Ez volt az előzménye Putyin elnök február végi budapesti útjának. Ezen Magyarország vonzónak tűnő ajánlatokat kapott nemcsak a gázszállítások folyamatosságának biztosítására, de arra nézve is, hogy elosztóközpont legyen egy orosz-török gázvezeték európai meghosszabbításában, továbbá kilátásba helyezte az orosz piac megnyitását a magyar termékek előtt. A központilag vezérelt orosz piacgazdaságban ez csak a politikai akaraton múlik, és az esetleg megnyíló hatalmas orosz piacot Gyurcsány Ferenc a gazdasági nehézségekből való kiútként tudta felmutatni Orbán Viktorral folytatott választási vitájában – ahogy erre nemrégen Ljubov Siselina, az orosz akadémiai Gazdaságkutató Intézet vezető munkatársa rámutatott. Oroszország, ha akarja, évtizedekre garantálhatja Európa, s így Magyarország számára az olaj- és gázszállításokat, de ha nincs más beszerzési forrás, akkor az ár csak tőle fog függni, s ami még rosszabb, a szállítások leállításával igen könnyű zsarolni egy országot. Az Európai Unió ezért törekszik újabb kitermelőkkel és vezetékekkel biztosítani energiaellátását. Ez év elején, amikor a magyar közönség is megijedt a csökkenő gáznyomástól, a kormány is diverzifikálásról kezdett beszélni, de pár héttel később – úgy tűnt – Putyin ígéretei hallatára a téma lekerült a napirendről.
Április közepén, amikor egy televíziós beszélgetésben egyetlen félmondatban óvatosságra intettem az orosz gazdasági kapcsolatok túldimenzionálásával kapcsolatban, a Népszava (8) szavaimat is kiforgatva két cikkben, szakértőket felsorakoztatva érvelt az orosz kapcsolatok erősítése mellett. Magyarországon nem élnek olyan meggyökeresedett félelmek az orosszal szemben, mint a lengyeleknél vagy a balti népeknél. 1849, sőt 1956 is régen volt, s a mai orosz politika is elhatárolja magát ezektől az intervencióktól. Természetesen csak üdvözölni lehet, ha kölcsönösen előnyös kereskedelemmel, magyar áruszállításokkal csökkentjük a két ország kereskedelmében (az energetikai ráutaltság miatt) fennálló aránytalanságot. Jó lenne, ha újra megnyílna borunk, gyümölcsünk, gyógyszerünk előtt a fizetőképessé vált orosz piac. Az orosz befektetésektől sem kell elzárkóznunk, ha azok szabad versenyben, átlátható módon, és nem idegen mezben, off-shore cégek és törvénytelen eszközökkel meggazdagodott, az orosz állam hatalmi apparátusához kötődő üzletemberek közvetítésével jelentkeznek. Abban azonban közös nevezőre kellene jutnia a kormánynak és az ellenzéknek, hogy hol a határ az orosz kapcsolatokban, hogyan előzhető meg a túlzott, egyoldalú függés. Nyilvánvalónak kellene lennie, hogy előnyösebb szomszédainkkal és az egész Unióval közösen tárgyalni az energetikai együttműködésről Oroszországgal, mint külön-külön. (9)
Regionális- és nemzetpolitika
Két éve vagyunk az EU tagjai de nem látszik, hogy ez önbizalmat adott volna regionális politikánkban, holott a 90-es években Magyarország aktivitását, kezdeményezéseit mind az Egyesült Államok, mind Nyugat-Európa általában kedvezően fogadta. Részvételünk a boszniai, majd a koszovói békefenntartásban, a Milosevic-rendszer megdöntéséhez történő magyar hozzájárulás (mindenekelőtt az ún. „szegedi folyamat), de a macedóniai magyar gazdasági aktivitás is a Balkánnal kapcsolatos politikai tárgya?lásokban történő érdemi részvételre jogosította volna fel hazánkat. Helyes volt kiállni Horvátország mielőbbi EU-tagságáért, de a kezdeti eredménytelenség után nem kellett volna leállni – így a dicsőséget erőteljes fellépés nyomán végül Ausztria egyedül vitte el. A Koszovó függetlensége körül folyó tárgyalásokban is határozott állásponttal kellene jelen lennünk, különösen ami a Koszovóban maradt szerbeknek adandó autonómiát illeti. Azok a precedensek, amiket a lassan körvonalazódó rendezés teremthet, magyar szempontból kifejezetten előnyösek. Miért nem lehet világosan kijelenteni, hogy ami joggal jár a koszovói szerb (és a szerbiai albán) kisebbségnek, a területi és személyi elvű autonómia, a kollektív jogok, az jár a velünk szomszédos országokban élő magyar közösségeknek is? Az is megfontolandó lenne, hogy Magyarország mutasson rá: a multikulturalizmus vonzó jelszava mögött a valóság a többségi népekbe történő asszimiláció erőltetése. Románia és Szlovákia etnikai szegregációról beszél, és hallani sem akar magyar autonómiákról, miközben Spanyolország elismeri a katalán nemzet önállóságát, az Egyesült Királyságban jól bevált a „devolúció, Skócia, Wales és Észak-Írország területi önkormányzata. Ha a magyar diplomácia nem karolja fel, nem képviseli a határon túl élő magyar közösségek hosszú távú jövőjét egyedül biztosító kezdeményezéseket, törekvéseket, ezt senki sem fogja megtenni helyette! Külső támogatás nélkül pedig az adott magyar közösségek a többségi nemzetek merev ellenállása miatt nem tudják céljaikat elérni.
A kormány évek óta nem hívja össze a Kárpát-medence magyar pártjainak konzultatív fórumát, a MÁÉRT-et. Miért fél a vélemények ütköztetésétől? Csak azért, nehogy kisebbségben maradjon? Most, egy újabb négy évre szóló választói felhatalmazás birtokában, az anyagi erő?források terén lényegében monopolhelyzetben, igen fontos nemzetpolitikai döntések küszöbén megengedhető ez? A szomszéd országokban a választásokon legitimitást szerzett magyar szervezetek képviselői racionális emberek, lehetetlen lenne velük megállapodni? Egy előzetes hazai pártközi egyeztetés – ha ott kompromisszumkészség lenne minden oldalon – garantálná a szélesebb fórum sikerét. Ezt elősegítheti, de természetesen nem helyettesítheti a köztársasági elnök kezdeményezése.
Megengedhetetlen, hogy a magyar külpolitika a belpolitikai viták és egy megromlott államháztartási helyzet áldozata legyen. Európa és a világ egy nehéz szakaszban van, fontos döntések előtt áll. Ha ezekbe Magyarország, erősítve két és fél millió Kárpát-medencei magyar akaratával és súlyával, bele kíván szólni, akkor itthon sürgősen egyetértésre kellene jutni a napirenden szereplő kérdésekről. Jóval könnyebb a politikai erőknek szót érteniük egymással a külpolitikában, mint a fájó áldozatokkal járó gazdaságpolitikai kérdésekben, márpedig az utóbbi szükségességét ma mindenki elismeri. Hic Rhodus, hic salta – vagy magyarosabban: itt az idő – most!
Jegyzetek
1 - Janusz Bugajski 2003. dec. 6-i washingtoni előadásáról a Népszabadság dec. 8-án, majd 10–én tudósított, budapesti előadásáról a Gondola 2004. február 20-án részletesen számolt be.
2 - John Shirley: Letter to a Hungarian Friend. Birtokomban.
3 - Csak felsorolásszerűen azok a szerzők, akik jobbára szakmai fórumokon fejtették ki véleményüket, tettek javaslatokat: Hajdú András, Kántor Zoltán, Kiss J. László, Meiszter Dávid, Póti László, Tálas Péter, Várallay Gyula. Kiemelkedik Magyarics Tamásnak a Magyar Szemle 2004. októberi számában közölt írása: A magyar külpolitika új helyzete.
4 - Orbán Anita: Befelé fordulva. Heti Válasz, 2006. máj. 11.
5 - Csak ízelítőnek: A hidegháború szele c. vezércikkben (2006. máj. 8., 8. l.) Stier Gábor, a Magyar Nemzet külpolitikai rovatának vezetője, az egykori Pravdára emlékeztető stílusban kijelentette, hogy „Dick Cheney alelnök Vilniusban éppen a hidegháborúra emlékeztető stílusban a demokráciáról és az energiapolitika kapcsán nagyhatalmi viselkedésről oktatta ki kemény hangon Moszkvát, hozzátéve, hogy Amerikát „nem hatja meg az sem, mit mond a nemzetközi jog. A cikk az orosz beavatkozástól szabadulni próbáló egykori szovjet utódállamokat „Washington leghűségesebb segédcsapatainak nevezte, miközben egy Oroszországot beszorító amerikai tervről vizionált. Stier máj. 12-én azt magyarázta, hogy nem Putyin legújabb beszédei, hanem Cheney „vilniusi fenyegetőzése idézi a hidegháborút.
6 - Janusz Bugajski: Russia’s New Europe, The National Interest, Winter 2003/04. Uő: A Putyin-doktrína az „új Kelet-Európáról, a Budapest Analyses nyomán Gondola, 2004. márc. 18. – A témakört részletesen feldolgozza Bugajski új könyve: Cold Peace. Russia’s New Imperialism. Westport, CT – London: Praeger, in cooperation with the Center for Strategic and International Studies, Washington, D. C. 2004.
7 - Figyelemre méltó, hogy a belpolitikában a Fidesz vezette ellenzéket támogató Magyar Nemzet rendszeresen lelkesen üdvözli a magyarországi orosz gazdasági aktivitást, egész oldalas interjút közölt a Malévra pályázó Abramoviccsal, a Krasair vezérigazgatójával, és Putyin magyarországi útját is igen kedvező beállításban tálalta.
8 - Népszava, április 19.
9 - Thomas Friedman egy New York Times számára Budapestről keltezett cikkében (2006. május 10.) borulátóan jegyezte meg, hogy „Európa semmiben sem tud megegyezni – még az energiapolitika terén sem –, és így az oroszoknak lesz kiszolgáltatva.
(Megjelent a Magyar Szemle Új folyam XV. évfolyam 3. számában, 2006. június)
