Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2025. március 14.
Ezen a napon történt:
-
Magyar Cserkész Szövetség ünnepsége
1991. március 14.
Lengyel menekültek magyar földön - a második világháború éveiben
A varsói rádió 1939. szeptember elsején reggel 5 óra 40 perckor jelentette, hogy a német csapatok átlépték a határt. A támadás nemcsak a német-lengyel határ teljes hosszában, hanem a határos Szlovákia területéről, délről és Kelet-Poroszország felől északról is megindult. A főparancsnokság, és Ignacy Mościnski köztársasági elnök és a kormány szeptember 14-én már a román-lengyel határ közelében tartózkodott, szeptember 17-én székhelyét román területre tette át.
1939. szeptember 17-e tragikus fordulat a lengyel történelemben: minden előzetes értesítés vagy hadüzenet nélkül a teljes lengyel-szovjet határ hosszában a szovjet hadsereg megkezdte Kelet-Lengyelország birtokbavételét. A szovjet hadsereg néhány nap alatt elérte tervezett célját, mintegy 250-300 ezer hadifoglyot ejtett, azonnal elhurcolta a helyi közigazgatás képviselőit, letartóztatta az értelmiséget, lengyelellenes ukrán és belorusz nacionalistáknak adta át a terepet. 1939. november elején az elfoglalt területeket hivatalosan is „bekebelezte”, a megfelelő szovjetköztársaságokhoz csatolta. A lengyelek nem adták fel az ellenállást. Németországgal senki nem írt alá kapitulációt, a kormány a határokon kívül újjáalakult, hasonlóan a hadsereghez, amely végig küzdötte a szövetségesek oldalán a második világháborút.
Németország a megszállt területeket jelentős részét egyszerűen elcsatolta, a fennmaradt lengyel területekből kialakították a Főkormányzóságot. Bezárták az összes kulturális és az oktatási intézményeket, csak az elemi és az ipari képzést engedélyezték. Ezzel párhuzamosan hajtóvadászatot indítottak a lengyel értelmiség ellen. Már a német katonai közigazgatás elkezdte a lengyelek, elsősorban a lengyel zsidók tömeges áttelepítését a Főkormányzóság területére, illetve a zsidóságot kijelölt helyeken zsúfolták össze. Az ország második világháború alatti emberáldozata, csak hazai földön megközelítette az 5.5 milliót.
A szovjet közigazgatás automatikusan mindenkit szovjet állampolgárnak nyilvánított és bármilyen ellenállást, szervezkedést rendszer- és szovjetellenes bűncselekménynek minősített. Tragikusan végződött a szovjet fogságba esett lengyel tisztek és tiszthelyettesek sorsa is. A katonai esküjükhöz és a lengyel kormányhoz hű tiszteket 1940 májusában likvidálták. Katyń tömegsírjai mintegy 25 ezer lengyel tiszt végső nyughelye lett.
A magyar kormány és a lengyel menekültügy
A Teleki-kormány szeptember első napjaitól számolt a lengyel menekültek megjelenésével, a lengyel katonai és polgári menekültek számára olyan kivételezett lehetőségeket biztosított, ami figyelemre méltó volt egész Európában. A lengyelek befogadása, a róluk történő humánus gondoskodás heves német tiltakozást eredményezett. Az első lengyel menekült 1939. szeptember 10-én lépett magyar földre, nagyobb hullámokban szeptember 15.-e után érkeztek a Vereckei-, a Tatár- és a Jablonka - hágókon át.
Arra számítottak, hogy elsősorban katonák érkeznek, de velük együtt jelentős számú polgári személy, közöttük számos gyerekre lépte át a határt. A Belügyminisztérium arról informálta a polgári közigazgatást, hogy a menekültek ideiglenes elszállásolására intézkedjenek, a honvédséggel együtt biztosítsák az ellátásukat, valamint ebben segítségükre lesz a Magyar Vöröskereszt és több hazai és nemzetközi szervezet.
1939. szeptember 18-án – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel egyetértésben – Teleki Pál miniszterelnök utasítást adott a magyar-lengyel határ megnyitására. A menekültüggyel kapcsolatban a magyar törvények sorába becikkelyezett 1936. évi XXX. törvényt kívánták alkalmazni, amely az 1929-ben Genfben kötött megállapodáson alapult, s melyet Magyarország a Népszövetségbe történt belépése után írt alá. 1939 októberének első napjaiban magyar földön már 88 polgári és 91 katonai lengyel menekülttábor működött, amelyek közül a legnagyobb létszámmal természetesen az utóbbiak rendelkeztek.
A lengyel menekülteket magánházakban, bérelt panziókban és szállodákban helyezték el. A belügyminiszter a lengyel menekültügy országos irányítását dr. Antall József (1896-1974) miniszteri tanácsosra, a Belügyminisztérium IX. segélyezési és szociális osztályának vezetőjére bízta, akit később a lengyel menekültek „apónak”, legfőbb védelmezőjüknek tekintettek. Antall József a minisztérium apparátusán belül 1938 óta foglalkozott menekültekkel, elsősorban az ugyancsak százezres létszámot meghaladó erdélyi menekültek ügyeivel. Antall József 1945 után a koalíciós kormány újjáépítési minisztere lett.
A Belügyminisztérium ösztönzésére a Magyar-Lengyel Társaságok Szövetsége, amely a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszttel és más emberbaráti társasággal együtt megalakította a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságot /1939. szeptember 21./. E Bizottság munkájában részt vett a lengyel követség is, külföldi segélyszervezeteken keresztül könnyen támogathatta anyagi és pénzügyi eszközökkel a lengyel kormány is. Megalakították a Koordinációs Bizottságot, mint a legfontosabb döntő szervezetet. A magyar földre érkezett külföldi segítséget a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium rendelkezésére bocsájtották, ami kiegészítését jelentette a magyar állami támogatásnak.
Szociális gondozás kérdése
A Teleki-kormány intézkedéseivel a lengyel menekültügyet szociális kérdéssé nyilvánította, ami az egész világháború idején meghatározta a más országból menekültek sorsának kezelését. A nagy evakuálás befejezése után – 1940. május-június - is jelentős lengyel létszám maradt magyar földön, amely továbbra is komoly erőfeszítést igényelt a hivatalos magyar állami szervektől és a magyar társadalomtól. A szociális gondozásban döntő szerepet játszottak a vöröskeresztes szervezetek, a Magyar Vöröskereszt kebelén belül megalakult lengyel tagozatok: Lengyel Vöröskereszt magyarországi Képviselete, Lengyel Orvosok Csoportja valamint az Amerikai Lengyelek Szövetsége.
Ebbe az igen fontos tevékenységbe kapcsolódott be a lengyel emigráció két legális, a nemzetközi szerződésekben is garantált szervezete, a Lengyel Polgári Bizottság és a Lengyel Katonák Képviselete a Magyar Királyságban. A Lengyel Polgári Bizottság és az egyes táborokban tevékenykedő tábori bizottságai jelentős szerepet játszottak a különböző segélyek és adományok szétosztásában, sőt az előbbi saját pénzalappal is rendelkezett. Az ország területén tartózkodó minden polgári menekült napidíjat, a katonák – rendfokozatuknak megfelelő – zsoldot kaptak. Ezen összegek meghaladták az akkori átlagos magyar keresletet. Intézkedtek a betegek és a várandós anyák ügyében is, akik – orvosi igazolás ellenében – emelt napidíjat kaptak. Rendszeres segélynek számított a karácsonyi és a húsvéti pénz- és természetbeli adomány. Ez utóbbi ruhaneműt, téli és nyári ruházatot, gyermekeknek játékot, könyvet és édességet jelentett.
Antall József körlevélben kérte fel a helyi önkormányzat vezetőit, hogy a lengyel menekültek munkavállalása biztosítsanak munkalehetőséget, illetve közvetítsenek a munkaadók felé. A munkaadók a helyi önkormányzatokhoz, illetve a katonai parancsnokságokhoz fordulhattak munkaerőt biztosító kérelmeikkel. Az 1943. évi összesített adatok szerint az itt tartózkodó mintegy 35 ezer lengyel menekült közül állandó munkahellyel 6500 fő rendelkezett. A tényleges anyagi gondoskodás mellett a szociális gondozás az oktatás, művelődés és az egészségügy területén érvényesültek.
A menekülteket gondozó intézmények
A Lengyel Katonai Képviselet első parancsnoka Stefan Dembinski tábornok volt, aki fontos szerepet játszott a magyar katonai vezetőkkel folytatott tárgyalások megkezdésében, a lengyel katonai emigráció életének megszervezésében, majd később az evakuáció irányításában. A megújuló német tiltakozások miatt Dembinski tábornok hamarosan evakuált, a Nyugaton harcoló lengyel hadsereg egyik kiemelkedő tudású parancsnoka lett. Utódja Marian Steifer ezredes lett, majd helyébe Alexander Krół alezredest, mérnökkari tisztet nevezték ki.
Ennél bonyolultabb rendszerrel működött a lengyel polgári menekültügy, amelyet a Belügyminisztérium IX. osztálya irányított. Menekültügyi Irodát szerveztek, amely a nyilvántartási feladatok intézése mellett összekötő szerepet töltött be a minisztériumi osztály, a társadalmi szervezetek és a lengyel emigráció között. Ebben a legfontosabb szerepet a Lengyel Polgári Bizottság játszotta, amely az emigráció belső életét irányította, valamint összekötő szerepe volt az emigráció és a magyar hatóságok között. Vezetője Henryk Slawik (1896-1944) lengyel szocialista képviselő, katowicei újságíró és lapszerkesztő lett.
Oktatásügy
A lengyel menekültek jelentős részét gyermekek és iskolaköteles fiatalok alkották, így a szociális gondoskodásban biztosítani kellett tanulási lehetőségeiket is. 1939 őszén a hozzátartozók nélkül érkezett gyerekeket és fiatalokat a Balaton környékére irányították. Az első ifjúsági tábort Balatonzamárdiban szervezték meg ahol lengyel fiatalok többségét – kb. 300 fiatal – a 14-15 életévet betöltöttek alkották. Balatonzamárdiban Hieronim Urban igazgatón kívül két szaktanár és több felnőtt segítő látta el az oktatás feladatait. A Belügyminisztérium hamarosan újabb tanárokat vezényelt ide, így 1939 végére 16 szaktanár és vagy ugyanennyi felnőtt kisegítő tevékenykedett itt. A lengyelországival egyenlő értékű bizonyítványt kívántak adni a fiataloknak. Három képzési forma (elemi, gimnáziumi-líceumi, szakmunkás) számára kellett ezért lehetőséget teremteni és ezekhez megfelelő pedagógusokat keresni.
1940 júniusában a középiskolai oktatás más formáját kellett megtalálni. Az új nyílt forma a balatonboglári katonai és polgári tábor mellett szervezett Ifjúsági Tábor lett, ahol félig illegális, de szervezett általános és középiskolai oktatás folyhatott. Az oktatás programját a Lengyel Polgári Bizottság dolgozta ki a lengyel oktatási szakemberekkel. A tábor létrehozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Varga Béla plébános, aki az oktatás céljaira átadta az egyházközség tulajdonában levő községi kultúrházat; segítségével az Ifjúsági Tábor a Nemzeti Szállóban és még hat panzióban települhetett. Varga Béla később az Ifjúsági Tábor legfőbb védnöke lett. Lényege az oktatás lengyel szellemének fenntartása volt, a részletes tantervben azonban helyet adtak a magyar nyelvnek, valamint a magyar irodalmi, történelmi és földrajzi ismeretek oktatásának is. Az oktatás megszervezését akadályozó politikai tényezőkön kívül gondot jelentett a tankönyvhiány. Jóformán nem volt tankönyv, ezért a humán tárgyak oktatásánál elsősorban a jegyzetelésre építettek. Csak később látták el a lengyel iskolákat megfelelő számú, Magyarországon és külföldön nyomtatott lengyel tankönyvekkel. A lengyel menekültek oktatásügyén belül az általános iskolai oktatás volt az első, amit a magyar hatóságok megszerveztek. A második világháború évei alatt 18 ilyen iskola működött magyar földön, amelyek közül nevezetes volt a barcsi, a keszthelyi, a kadarkúti, stb., ahol csak iskolai foglalkozás folyt és a gyerekek szüleikkel laktak együtt.
Lengyel zsidó iskolák
Jelentős számban érkeztek magyar földre fiatalkorú és hozzátartozó nélkül álló zsidó vallású gyerekek, többet a lengyel gettókból csempésztek ki. Az árva és az egyedülálló zsidó gyerekek számára szervezték Vácott 1943-ban a Lengyel Árvák Otthonát, aminek hivatalos neve Lengyel Tiszti Árvák Otthona volt. Itt közel 150 4-16 éves gyerekeket helyeztek el. Az árvaház helyének megválasztása céltudatos volt, mivel Vácott családos lengyel tiszti tábor is működött, így a hitlerista elhárítás számára sem jelenthetett különösebb feltűnést egy ilyen intézmény működése. Az internátussal együtt megszervezett árvaházban iskola és óvoda is működött. .Az intézeten belül magas színvonalú nevelőmunka folyt. A szervezettségre jellemző, hogy a magyar elhárítás és rendőrség a német bevonuláskor értesült a lengyel árvaház igazi „rendeltetéséről”, addig „egyszerű árvaházként” ismerték.
Az intézet nyugodt belső életét Magyarország német megszállása szakította meg. A megszálló német hatóságok elrendelték a váci intézetben tartózkodó gyerekek és tanárok összeírását, és nem titkolták, hogy céljuk a koncentrációs táborba való szállítás volt. Az időközben letartóztatott Antall József ellen többek között elsősorban ennek az intézetnek a megszervezése volt a vád.
Zsidó származású lengyel gyermekcsoportok részére 1939-1943-ban több helyen is szerveztek kisebb nevelőintézeteket. Legjelentősebb ezek közül a Stanislaw Vincenz vezetése alatt állt rákosfalvai intézet, ahol a váci árvaházhoz hasonlóan, hamis papírokkal ellátott 35 – 7-13 éves - gyermek élet internátusban. Ilyen intézet volt Csillaghegyen, egy ideig Szentendrén, Csobánkán és Leányfalun is, de ezen intézmények 1943-ban – a német követség tiltakozásai miatt – megszűntek. A balatonboglári táborban is összesen 123 zsidó vallású gyereknek adtak ki bizonyítványt, illetve ennyien fejezték itt be tanulmányaikat.
Balatonboglár
1940 szeptemberében Balatonbogláron - félig illegális keretek között - lehetőség nyílt a középiskolai oktatás folytatására, hivatalosan a Lengyel Ifjúsági Tábor néven, 300 lengyel fiatal részvételével. A tábor lengyel parancsnoka Heryk Urban, a lódzi gimnázium volt igazgatója, a Lengyel Polgári Bizottság tagja volt, de e tisztséget 1941 nyarán dr. Piotr Jendrasik vette át. Az első évben az oktatás még a helyi iskola tantermeiben folyt, de 1942 őszére megkapták az oktatás céljára átalakított katolikus művelődési házat. Ebben az épületben a gyerekek gyakorlati kiképzését szolgáló könyvkötő és asztalosműhelyeket is létesítettek. A foglalkozásokat rendszeres sport- és kulturális rendezvények egészítették ki.A tábor magas színvonalú oktató-nevelő munkájának hű tükre az itt szerkesztett és kiadott MLODZIEŻ című ifjúsági lap. Első száma 1943. augusztus 28-án jelent meg, és kizárólag a tábor lakói írták. Általában 70-100 oldal terjedelemben jelent meg. Tanulmányai és kisebb közleményei Lengyelország jövőjéről, a magyarországi emigráció helyzetével foglalkozott, híreket közölt, az Európa más területein élő lengyelek sorsával, életével foglalkozott, erősítették a fiatalok között a hazafias érzést.
Magyarország német megszállása után, 1944. március 19-ét követő napokban az összes tanulónak kiadták a bizonyítványokat. A tanulók többségét más táborokba irányították, és csak a hozzátartozó nélküli fiatalok maradtak az ifjúsági tábor területén. A tábor katonai felügyelet alá kerülésének idején fogta le a német elhárítás Jendrasik igazgatót és 7 társát, akik a mauthauseni koncentrációs táboraiba kerültek. A balatonboglári Lengyel Ifjúsági Tábor illegális középiskolája a második világháború alatt egyedülálló volt Európában. Rajta kívül csak egyetlen ilyen lengyel gimnáziumról tudunk Svájcban, de ennek oktatási nyelve csak részben volt lengyel. Majdnem mindegyik katonai táborban folyt elektrotechnikus, autóvezető, telefonszerelő és kezelő tanfolyam.
Egyetemi képzés
A lengyel menekültek oktatásügyén belül nehézséget az egyetemi tanulmányok biztosítása jelentette. Közel félezerre tehető azoknak a lengyel egyetemistáknak a száma, akiket a háború szólított a frontra, és mint katonai menekültek kerültek Magyarországra. A menekültügyi szervek „az egyetemi ügyeket” külön kezelték. Tanulmányaik engedélyezésétől – hivatalosan - a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium elzárkózott. Végül kompromisszumos döntés született: a Miniszterelnöki Hivatal egyéni elbírálás alapján hozzájárult az egyetemi tanulmányok folytatásához, de az engedélyt kérelmező beadványhoz csatolni kellett a Belügyminisztérium IX. osztályának, illetve Antall József személyes igazolását.
1943 őszén 201 lengyel fiatal iratkozott be a budapesti egyetemekre, ezek közül 129 férfi és 72 nő volt. A leglátogatottabb a Műszaki Egyetem volt, de jelentős számú lengyel fiatal tanult a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti és orvosi karán, valamint a soproni kohó- és a veszprémi bányamérnöki szakokon. Több lengyel hallgatója volt a Zeneművészeti és az Állatorvosi Főiskolának, de tanultak lengyelek Debrecenben, Szegeden, Pécsett a tudományegyetemeken, Keszthelyen, az agrártudományi karon, több papi szemináriumban is. 1945 tavaszán, Budapesten még 33 lengyel egyetemistát regisztráltak, akik 1947-ig magyar földön maradtak, itt fejezték be egyetemi tanulmányaikat.
Önálló egészségügyi szolgálat
1939 őszén a legfontosabb intézkedés a lengyel menekültek egészségügyi-orvosi ellátásáról szólt. Egy BM körrendelet megerősítette, hogy „teljesen ingyenes orvosi ellátás biztosítanak minden katonai és polgári menekültnek”, a végrehajtást a katona-egészségügyi szervekre és a tisztiorvosi szolgálatra bízta. A rendeletben intézkedtek a magyar földön tartózkodó lengyel orvosok és egészségügyi szakemberek munkájának igénybe vételéről is.
1939. november 3-án megalakult a Lengyel Orvosok Csoportja, amely végleges formában megszervezte a polgári és a katonai táborok orvosi és egészségügyi szolgálatot. Annak ellenére a Lengyel Orvosok Csoportja hivatalosan a Magyar Vöröskereszt szervezetén belül alakult meg, nem különült el a Lengyel Vöröskereszt budapesti Kirendeltségétől, sőt rendkívül összefonódtak a kapcsolatok. A tábori egészségügyi szolgálatra a Lengyel Vöröskereszt nővértanfolyamokat szervezett, széles egészségügyi felvilágosító tevékenységet fejtett ki. E tanfolyamokról került ki a magyar földön szolgálatot teljesítő mintegy 90 lengyel vöröskeresztes ápolónő többsége.
A Lengyel Orvosok Csoportja 1939 novemberében kezdte el hivatalosan tevékenységét, eredményes munkáját elsősorban Srzednicki-Kołłątaj tábornoknak köszönheti, aki szakmai és szolgálati elöljárója volt a polgári és katonai táborok orvosi karának. A szervezet végleges kialakulása 1940 nyarán fejeződött be, amikorra minden tábor önálló orvosi rendelővel, betegszobával, elkülönítővel és gyógyszertárral rendelkezett: személyzetüket a Lengyel Orvosok Csoportja biztosította, működésüket a magyar orvosi hatóságok is ellenőrizték.
A Lengyel Orvosok Csoportja megszervezte továbbá a fogorvosi szolgálatot, a fogtechnikusok alkalmazását, ingyenesen biztosította a fogpótlást. Ennek költségeit a Lengyel Polgári Bizottság vállalta magára. Már 1939 őszén komoly gondot jelentett a lengyel betegek magyar gyógyintézetben történő elhelyezése. A lengyel egészségügyi szervezeten belül külön csoportot alkottak a polgári és a katonai táborokban tevékenykedő orvosok kara. A katonai és polgári táborokban működő lengyel rendelők hálózata mellett legjelentősebb volt a győri Lengyel Katonai Kórház megszervezése, amely 140 ágyas, ösztályrendszerű gyógyintézetként működött, orvosi kara és betegápoló személyzete lengyel volt, működésének anyagi és szakmai feltételeit a magyar katonai és polgári egészségügyi rendszer biztosította, illetve a Nemzetközi Vöröskereszt egészítette ki. Ezen kívül Szentesen idegosztály, Letkésen és Ipolyszalkán belgyógyászati szanatórium működött, Mátraházán pedig tbc-szanatórium. Budapesten – a Fő utca 13. sz. alatt – Központi Lengyel Rendelőintézetet szerveztek, amely működését elsősorban Andrássy Klára grófnőnek, Odescalci hercegnőnek köszönhette, aki tulajdonát képező bérházban egy egész emeletet engedett át lengyel orvosi és vöröskeresztes szervezeteknek.
Lengyel katolikus egyház
1939 őszén a lengyel menekültekkel együtt tábori papok, világi lelkészek és szerzetesek is érkeztek Magyarországra. Összefogásukra és tevékenységük biztosítására 1939. október elején Budapestre érkezett és a pálosok a Gellért-hegyi kolostorába szállt meg Karol Radonski wroclaweki megyés püspök. XII. Pius pápához írott jelentésében 1939. október közepén a lengyel menekült papok számát még húszra tette, ám ez a szám 1940. január elején hatvanra emelkedett.
A lengyel lelkészek egyházi jogállásáról Serédi prímás már 1939.október elején tárgyalt Radonski püspökkel, és a magyar püspöki kar 1939.október 3-i értekezletén úgy intézkedett, hogy a lengyel menekültek lelki gondozása az egyes ordináriusok hatáskörébe tartozik, akik már az értekezleten megadták a jurisdictiót a területükön működni kívánó lengyel papoknak, „amennyiben azok saját ordinariusuk által ilyennel felruházva vannak.
A lengyel lelkészek legfontosabb kérése az volt, hogy szolgálatukat a táborokba engedélyezzék. Érdekükben Serédi hercegprímás eljárt a polgári és katonai hatóságoknál, amelyek nem gördítettek akadályt kérésének. A Budapest Székesfőváros főpolgármestere 1940 márciusában a lengyel menekülteknek felajánlott egy temetői parcellát a Rákoskeresztúri-temetőben, de Győrben, Egerben és más helyeken is a polgármesteri hivatalok hasonló gesztust tettek a magyar földön elhunyt lengyelek emlékére. A magyar papság rendkívül nagy rokonszenvvel fogadta a lengyel paptestvéreit, az esetek többségében a magyar római katolikus plébániákon laktak.
A Lelkészi Hivatal előbb részt vett az evakuációban, majd a titkos ellenállásban. Sok helyen, például Nagycenken, Jolsván – e helyek gyakran szerepeltek a német tiltakozásokban – a papok a vasárnapi misén szólították fel a katonákat a szökésre. A táborokon kívül lakó papok szabadon hallgatták a londoni lengyel rádió adásait, azok híreit már azonnal közölték a táborok lakóival. A németek által kiadatásukat követelt lengyel papok egy része magyar rendházakban bujkált, majd más néven másik táborban folytatta tevékenységét.
A nagyarányú szökések miatt ismét megsokszorozódtak a német tiltakozások. Ezért kellett elhagyni Magyarországot Radonski püspöknek is, aki a Lengyel Lelkészi Hivatal élére Piotr Wilk-Witoslawski ferences szerzetest, lengyel tábori őrnagyot nevezett ki. A német tiltakozások miatt a magyar rendőri hatóságok – a Bárdossy-kormány idején – levelezési cenzúrát vezetett be a lengyel Lelkészi Hivatalban, amit Wilk-Witoslawski egyszerűen nem hajtott végre. A németek másik vádja a Lengyel Lelkészi Hivatal ellen az volt, hogy hamis keresztleveleket állítanak ki lengyel zsidóknak, így igyekeznek segíteni rajtuk.
A titkos katonai ellenállás egyik lényeges futárvonala volt a Varsó-Krakkó-Budapest-Vatikán vonal, amelyet főleg egyházi személyek biztosítottak, így nem véletlenül kísérte figyelemmel a német felderítő szolgálat a lengyel papok mozgását és tevékenységét.
A német megszállás után
Magyarország német megszállása a lengyel menekültügy életében is sorsforduló, hiszen a nyílt üldözés mellett a menekültügyet irányító és az emigráció ellenállási tevékenységét fedező magyar állami hivatalok vezetőinek letartóztatása vagy eltávolítása következtében erősen meggyengültek azok a háttérintézmények, amelyekre már közel őt esztendeje támaszkodhattak, segítségükre építhettek. A tömeges letartóztatások következtében ugyancsak meggyengült az emigráció vezérkara.
1944. március 19-én hajnalban a Gestapo pontos névjegyzékekkel érkezett Budapestre, sikerült elfognia lengyel emigráció vezetőinek többségét, közöttük Edmund Fietowiczot, Henryk Slawikot. A letartoztatott a lengyel vezetők többségét 1944 augusztusában Mauthausenben kivégezték. A budapesti Fő utcai Lengyel Rendelőintézetben:, a Gestapo lelőtte Jan Srzedniczki-Kollątaj tábornokot, valamint Kandaffer főorvost és Sikorska ápolónőt. A letartóztatási hullám nem kerülte el a magyar földön élő lengyel papokat sem: Wilk-Witosławski atyával együtt mintegy 10 lengyel katolikus papot hurcoltak börtönbe, összeesküvéssel, kémkedéssel, fegyveres ellenállással vádolták őket.
A Belügyminisztériumon belül lényeges változás történt: Antall József még 1944. március 20-án benyújtotta lemondását az új belügyminiszternek, majd néhány nap múlva őt is letartóztatták. 1944. április 29-én betiltották a lengyelek különböző szervezeteinek - iskolák, érdekvédelmi és kulturális egyesületek stb. - tevékenységét. A londoni lengyel kormány 1944. április 14.-én kelt rádióüzenetében felhatalmazta Zbiegniew Borówkot, a magyar földön élő lengyel diplomatát a Lengyel Polgári Bizottság újjászervezésére, valamint a Nemzetközi Vöröskereszttel történő azonnali kapcsolatfelvételre. A lengyel vezetők és a menekültügyet támogató magyar kormánytisztviselők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a jogvédelem kérdésében a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét kérik. A jogvédelem ügyében Utassy Lóránd, Apór István és Zbiegniew Borówko több alkalommal tárgyalt Friedrich Bornnal, aki a londoni lengyel kormány megkeresésére is vállalta a feladatot. 1944. augusztus 18-án Friedrich Born - Apór István kíséretében - megjelent a gödöllői kastélyban, ahol magánkihallgatáson Horthy elismerte a Nemzetközi Vöröskereszt illetékességet a lengyel menekültek érdekképviseletében, egyben megkérte a Nemzetközi Vöröskeresztet e jog gyakorlására.
A Nemzetközi Vöröskereszt budapesti kirendeltségén belül azonnal megalakult az ún. P Sekció (Lengyel Alosztály), amely átvette a Lengyel Polgári Bizottság és a betiltott összes lengyel szervezet feladatkörét, megszervezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá helyezett táborokat, az ellátást, az élelmezést és az egészségügyi biztosítást. Vezetője Zbiegniew Borówko lett. Még 1944. július közepén – a Nemzetközi Vöröskereszt tiltakozása ellenére kiszállították a március végétől letartóztatott mintegy 600 lengyelt a Dauchauba és Mauthausenbe, közöttük az emigráció vezetőit. A Nemzeti Vöröskereszt szívósan küzdött azért, hogy a magyar hatóságok ne tegyenek a lengyel katonai és polgári menekültek között különbséget, ne érvényesítsék a zsidó vallásúak kiadatását. A nyilasuralom alatt a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló táborok helyzete ismét is kritikussá vált. A német és nyilas egységek nyíltan felléptek a lengyelek ellen, semmibe vették a nemzetközi védelmet, s honvédség felügyelete alatt álló táborokból mind gyakrabban hurcoltak el lengyeleket. Ennek „eredményeként” 1944 novemberében több száz lengyelt hajtottak gyalog menetben Németországba, útközben sokukat megöltek.
Hazatérés
1945 tavaszán a legnagyobb lengyel közösség Budapesten élt, akik február 16-án megalakították az Ideiglenes Lengyel Bizottságot / Andrássy út 30. sz. házban/, és azonnal felvették a kapcsolatot a Tisza István téren működő Ideiglenes Kormány képviselőivel. Az Ideiglenes Lengyel Bizottság elnöke Stanislaw Spasinski (Leon Robak) ezredes, a titkos lengyel katonai ellenállás ismert személye volt. Az Ideiglenes Lengyel Bizottság azonnali élelmiszersegélyt kapott az Ideiglenes Kormány képviseletétől, amit a bujkáló lengyelek között szétosztott. Néhány nappal később Aleksander Piskorski irányításával Szegeden alakult meg egy hasonló bizottság, amely a Balkánról Lengyelország felé igyekvő menekülteket vette gondozásba, részükre biztosított élelmet, szállást és védelmet.
Új helyzet állt elő 1945 márciusában: Borówko és Spasinski felvették egymással a kapcsolatot, újjá kívánták alakítani a Lengyel Polgári Bizottságot; ennek nevében kívánták a lengyel erőket összpontosítani. Ezt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet tagjai nem ismerték el, mint a londoni „reakciós” lengyel kormány képviseletét. A menekültek többsége nem várta meg a hazatelepülés hivatalos értesítését, egyénileg vágott neki a haza vezető útnak. Jelentős számú lengyel érkezett a Balkánról magyar területre, akik nyelvi és helyismereti problémákkal küzdöttek. A legnagyobb gondot ők jelentették a lengyeleket gondozó bizottságoknak.
Budapest főpolgármestere a főváros területén tartózkodó lengyelek elszállásolására, központi élelmezésére és orvosi ellátására a Hungária körúti laktanya egyik épületét jelölte ki, ahová a lengyel segélyező és gondozó szervezetek települtek. Az első hazatérő csoportot 1945. április 23-án indították útjára Tura községből, és a mintegy 1200 egykori –főleg magyar földön élt – lengyel menekülteket szállító vonat Bécset és Prágát érintve érkezett meg lengyel területre.
1945. május-júniusában megközelítőleg négyezer lengyel menekült tartózkodott még Budapesten, vidéken vagy ezer személyről tudtak. Az Ideiglenes Lengyel Bizottság Szegeden, Székesfehérváron, Turán és Hegykőn rendezett be ideiglenes lengyel gyűjtőtáborokat, ahol szállást és élelmet biztosítottak, Wawrzyniak főorvos szerint 5578 menekültnek.
1945 júniusában Budapesten megkezdte tevékenységét – a lengyel kormány megbízásából – a Lengyel Hazatelepülési Bizottság, amelynek elnöke Jan Krzemień ezredes volt. A Bizottság alárendeltségében működött a Lengyel Likvidációs Bizottság (LLB), amely hivatalosan a magyarországi lengyel állami vagyont mérte fel, az 1939 őszén magyar földre került lengyel vagyontárgyakat vette számba.
Segítséget kaptak a menekültügyet irányító volt politikusoktól, elsősorban Antall József államtitkártól, későbbi újjáépítési minisztertől, Varga Bélától, a Nemzetgyűlés elnökétől. 150 millió pengőt kaptak az ideiglenes táborok fenntartására. 1945. augusztus 23-ig hivatalosan mintegy 4 ezer lengyel tért vissza hazájába. Ezután csak olyanok maradtak, akik végleg hazájuknak választották Magyarországot, vagy éppen – közel százan - egyetemi tanulmányaik befejezése előtt álltak. Az egyetemisták a „Lengyel Egyetemisták Képviselete Magyarországon” nevű szervezetbe tömörültek, ellátásukra Antall József újjáépítési miniszter 1945 szeptemberétől napi ezer pengő napidíjat biztosított. A lengyel egyetemisták utolsó csoportja / 41 fő/ 1946. június 30-án tért vissza hazájába.
Kapronczay Károly
Irodalom:
Kapronczay Károly: Refugees in Hungary. Shelter from strom during world war II., Toronto-Buffalo, Corvinus, 1998. 248 p.
Kapronczay Károly: Lengyel menekültek Magyarországon. Bp. Mundus, 2009, 248 p.
Józef Antall sen. :Schronienie uchodzców /Wspomnienia i dokumenty/. Zebral, opracowal i przedmowa opatrzyl Károly Kapronczay. Warszawa, Fronda, 2009. 398. p.
