Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2024. november 23.
Ezen a napon történt:
-
Nyilatkozat - Neue Zürcher Zeitung
1991. november 23. -
Antall József a kereszténydemokrata pártok nemzetközi fórumán
1991. november 23.
Antall József külpolitikai öröksége
Jeszenszky Géza írása
Antall Józsefnek a magyar történelem és a hidegháború tanulságait tükröző külpolitikai credoját tömören fejezi ki Kossuth Lajos 1843-ban leírt kívánsága: „A magyar legyen európaias, s e honban mindaz mi európai, magyar maradjon.”
***
Gyakran elhangzik olyasmi, „Ha apád ezt látná, mit szólna hozzá!” Szoktak ilyent mondani egy-egy, már nem élő politikusról is, néha megtetézve, hogy „forog a sírjában”, amikor olyan történik, amit ellentétesnek érzünk az elhunyt felfogásával. Kapok én is kritikát egy-egy nyilatkozatom, cikkem kapcsán, hogy Antall külügyminisztere hogyan mondhat ilyet. De az én lelkiismeretem tiszta, mindig abban a szellemben beszélek, írok, amit Antalltól tanultam a Toldy Gimnáziumban, amit Tőle hallottam családi beszélgetéseken, kormányüléseken, vagy éppen ebben az agyonolvasott könyvemben, beszédei első kiadásában.
Mit szólna Antall József a mai világhoz, hazája mai állapotához – erről megvan a véleményem. Sajnos őt megszólaltatni nem tudjuk, hogy halljuk ítéletét. De meg tudjuk idézni szavait és tetteit, hogyan vélekedett egy-egy olyan kérdésről, amiről ma is sokat beszélünk, gondolkodunk, vitázunk. Beszédei, írásai alapján idézem föl, mi volt Antall József külpolitikai koncepciója. A II. világháborúban fölserdülve látta, hogyan segíti apja a hozzánk menekült lengyeleket, a Németországból hozzánk szökött hadifoglyokat, üldözött zsidókat, amiért 1944-ben a Gestapo fogságába került. Tanúja volt a németek menekülésének és az oroszok bejövetelének, somlóhegyi garázdálkodásaiknak. 1945 és 1948 között részese volt a demokráciáért folytatott küzdelemnek. Apja mellett már komoly szerepet vitt az 1956-os forradalomban és annak utóvédharcaiban. Megértette, hogy a Nyugattól nem várható felszabadításunk – de a szabad világ léte előfeltétele, hogy egyszer megszabaduljunk a kommunizmustól. Nem illeszkedett be a Kádár- rendszerbe, alkotó munkával, az Orvostörténeti Múzeum megszervezésével, azt tudományos és politikai műhellyé fejlesztésével élte azt túl. Fölkészült volt színre lépni, ha a sors azt lehetővé teszi.
A német nyelvet és kultúrát „von Haus aus” jól ismerő Antall számára az angolszász országok politikai gyakorlata, azon belül az amerikai plebejus republikanizmus, az erős helyi demokrácia és a hatalmi ágak egyensúlyát bölcsen megteremtő alkotmány volt az a modell, példa, amit – Kossuthot követve – itthon is szeretett volna megvalósulva látni. Az angoloktól tanulta el az iróniát, és a visszásságokat kipellengérező szarkazmust. Hogy szükséges a kompromisszum a részletekben, és a meg nem alkuvás az alapelvekben.
Antall jól ismerte a velünk szomszédos országok történelmét és belső viszonyait is, a trianoni traumát, a határainkon túlra került magyarság sorsát pedig az otthoni légkör és a cserkészet révén mélyen átérezte. A szomszédi kapcsolatokat mégsem csupán az anyaországtól elszakított magyarság prizmáján keresztül látta. Kossuth Lajos, Németh László, Bajcsy-Zsilinszky Endre, mindenek előtt pedig Bibó István (aki a család személyes barátja volt) írásai és gondolatai nyomán Antall is igazi dunai patrióta volt. Azt remélte, hogy a közös nehéz sors tanulságaként Közép-Európában az együttműködés szükségessége erősebb lesz a szomszéd ellen szövetkező kisantant-mentalitásnál és a kisebbségeket elnyomó politikánál.
Az 1990. május 22-én az Országgyűlésnek beterjesztett kormányprogramban nem üres frázis volt a négy alapelv, a szabadság, a népfelség, a gazdasági fordulat és az európaiság. Meghirdette a keleti helyett a nyugati orientációt, célul tűzte ki az euro-atlanti intézményekbe történő gyors belépést, azt, hogy ellenségesség helyett jó viszonyra törekedjünk a szomszédokkal, de nem a szomszédos országokhoz csatolt magyar közösségek feje fölött, érdekeiket elejtve. E három feladatkör folyamatosan és párhuzamosan kiemelt – bár nem mindig egyenlő – figyelmet kapott a rendszerváltozás óta a magyar külpolitikában. Szétválaszthatatlanságuk azonban kézenfekvő: a szovjet uralom alól felszabadulva hazánk nem maradhatott légüres térben, a politika senki földjén. Hagyományainkon túl biztonságunk és gazdasági érdekeink is a nyugati integrációs intézményekhez való közeledést, a mielőbbi csatlakozást diktálták. Nyilvánvaló, hogy a határainkon kívülre került magyar közösségek jogainak biztosításához is jobb esélyt kínál a térség államainak jó viszonya, az utóbbihoz pedig az ösztönzést, sőt helyenként a nélkülözhetetlen külső nyomást csak a nyugati kormányok és közvéleményük egyetértése és támogatása nyújthatja.
Mára már szinte elfelejtettük, hogy Antall idejében milyen nagy volt Magyarország nemzetközi tekintélye. A miniszterelnököt a világ vezetői nem azért fogadták mindenütt olyan tisztelettel, mert a szájuk íze szerint beszélt, hanem éppen ellenkezőleg, amiért új szempontokra hívta föl a figyelmet és számos bátor kezdeményezést tett, köztük a délszláv válságban. Életében és halála után ezért nyilatkoztak róla olyan elismeréssel a nagy demokráciák vezetői, az idősebb Bush, Kohl, Thatcher és Major, Mitterand és Chirac.
Európa-politika
Politikai és alkotmányos viszonyaink alapos vizsgálata nyomán az egykori szovjet csatlósok közül elsőként Magyarországot vette fel tagjai sorába az Európa Tanács, az európai demokráciák szervezete, 1990. november 6-án. Ez a szervezet a nemzeti kisebbségek védelmében igen fontos konvenciókat fogadott el, ha minden tagállama betartaná ezeket, a határainkon kívül került magyar közösségek helyzetével elégedettek lehetnénk.
A nagyobb nyugat-európai országokat meglátogatva, vezetőikkel őszinte hangú megbeszéléseket folytatva érte el a magyar miniszterelnök, hogy 1991. dec.16-án társulási egyezményt kötöttünk a Közös Piac utódjával és a mai Európai Unió elődjével, az Európai Közösséggel. Antall beszéde nem volt éppen szokványos. „Ez a három ország büszkén érkezett ide Önökhöz, mert ez a három ország forradalmakkal, szabadságharcokkal és kemény politikai küzdelemben vívta ki az erkölcsi alapját annak, hogy az Egyesült Európa ajtaján kopogtasson. Úgy érzem, hogy nem üres kézzel jöttünk ide, hanem megszenvedtük az elmúlt évtizedekben azt, hogy mi idejöhessünk, és Önök befogadhassanak bennünket. Éppen ezért mi tapasztalatot is hozunk Önöknek, mi a bőrünkön éreztük azt, hogy miért szükséges az európai népek összefogása, miért szükséges a szabadságért szolidaritást vállalni, és miért nem lehet kisszerű, partikuláris érdekek alapján nézni nagy kérdéseket.”
Oroszország
A kormány szocialista páti ellenzéke gyakran állt elő a váddal, hogy „ideológiai okokból” rossz a viszonyunk nagy keleti szomszédunkkal, hagytuk összeomlani a Szovjetunióval folytatott kereskedelmünket. Ez teljességgel alaptalan vád volt, a fizetésképtelenné vált ország valamennyi korábbi partnere megszüntette az ellentételezés nélküli exportot. Érzékelve a szovjet birodalom népeinek erősödő önállósági törekvéseit – fölvettük a kapcsolatot az Orosz Föderáció demokratikus törekvéseket megfogalmazó erőivel, valamint közvetlen szomszédunkkal, Ukrajnával. Az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet idején a magyar kormányfő az első pillanattól kezdve – számos nyugati országot megelőzve – elítélte az államcsínyt, és Jelcin mellett állt ki. Ennek is köszönhetően különlegesen jó viszony jött létre az új Oroszországgal, de az önállóvá váló volt szovjet köztársaságokkal is, kiemelten a baltiakkal. A magyar „keleti politika” eredményes volt, de az nem a Putyin és Hszi kínai elnök fémjelezte Kelet volt.
Ukrajna
A független államiságát 1991-ben visszanyert Ukrajnát Magyarország az elsők között ismerte el, és már azt megelőzően, 1991 tavaszán részletes kisebbségvédelmi konvenciót írt alá vele. A nemzetközileg érvényes és garantált határokkal még nem rendelkező, újjászülető Ukrajna valamennyi szomszédja esetében ragaszkodott ahhoz, hogy az egymással szembeni területi követeléseket kizáró német és lengyel államközi szerződésekben szereplő formula kerüljön be a vele kötött kétoldali szerződésekbe. Megbocsáthatatlan hiba lett volna, ha Magyarország elszalasztotta volna az alkalmat, hogy legnagyobb szomszédjával bizalmi viszonyt építsen ki. A magyar-ukrán szerződés észe az említett kisebbségvédelmi konvenció is. Ennek köszönhető, hogy a Kárpátalján élő magyarság politikai helyzete jelentős mértékben javult, bár közérzetét érthetően befolyásolta a hatalmas méretű infláció és a kritikus gazdasági helyzet. A népszavazással igényelt beregszászi magyar autonóm körzet létrehozása sajnos nem történt meg, noha azt a magyar miniszterelnök és az ukrán államelnök 1993. április 30-ai találkozójáról kiadott nyilatkozat is kilátásba helyezte. A szerződés ratifikációja körül kibontakozott vitában elhangzó ellenvélemények többsége naivságból, illetve tájékozatlanságból eredt, nem vette figyelembe, hogy milyen fontos nemzeti érdekeink fűződnek az Ukrajnával kialakult kapcsolatok további elmélyítéséhez, s hogy e törékeny barátság mennyire segíti a Kárpátalján élő magyarságot politikai és kulturális céljainak megvalósulásában E nélkül ma nem létezne Kárpátalján az a magyar nyelvű oktatási intézményrendszer, amelynek a készülő fölszámolása ellen a magyar diplomácia a külföld segítsége nélkül tehetetlen.
NATO
A rendszerváltozáskor a hazai közvéleményben még széles bázisa volt – részben 1956-os reminiszcenciák alapján, részben a virágzó Ausztria példája nyomán – a semlegesség gondolatának. A reánk kényszerített Varsói Szerződés Antall kezdeményezésére történt feloszlatása után azonban tisztában voltunk azzal, hogy egyetlen ország sincs biztonságban a frontok közötti senki földjén, hogy a két világháborúban a semleges országokat is lerohanták, ezért a minden külső támadással szemben védelmet biztosító NATO-ba történő belépéssel kívántuk lehorgonyozni a nemzetet a biztonság kikötőjében. Figyelmeztető lökést adott az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet is. Ha az sikerült volna, nem lett volna akadálya a szovjet befolyás helyreállításának és a demokratikus átalakulás megsemmisítésének. A világbékét a hidegháború éveiben sikerrel őrző politikai és katonai szövetség brüsszeli központját fölkeresve 1991. október 28-án mondta Antall: „A NATO 1949-es létrejötte a vasfüggöny mögött maradt népek számára mindenkor a remény forrása volt. Hiszen tudtuk azt, hogy ha Nyugat-Európa nem marad stabil, ha Észak-Amerika jelenléte megszűnik Európában, akkor nem marad olyan szilárd pont, amely nekünk reményt nyújthat.” A NATO azonban ekkor még távol állt a keleti iirányú bővítés elfogadásától, tartva Oroszország ellenkezésétől – noha nem létezett semmiféle ígéret, kötelezettségvállalalás, hogy a NATO nem fog új tagokat soraiba fogadni.
Az elhúzódó véres balkáni válság, a posztszovjet térség politikai és gazdasági bizonytalansága, valamint az etnikai konfliktusok sürgetővé tették az Európa közepén kialakuló biztonsági űr betöltését. Az orosz Dumában többségre jutott „vörösbarna” erők nyíltan a dél-kelet-európai orosz befolyás visszaszerzésére törekedtek. 1993 nyarán a NATO szokásos évi munkaműhely-tanácskozását első ízben tartotta egy egykori VSZ-országban, Budapesten. A június 3-i megnyitón az egykori Felsőház termében a magyar miniszterelnök nagy ívű előadásban mutatta be a népes nemzetközi közönség, a NATO számos politikai és katonai vezetője előtt, hogy milyen mélyen gyökerezik a magyar politikai gondolkodásban az atlanti gondolat, és hogy kormánya mennyire következetesen állt ezen az alapon, miközben „rendkívül aktív politikát folytat a megújhodó Oroszországgal is.” Előadásának végén a világot fenyegető új veszélyek és a NATO előtt álló feladatok fölvázolásával érvelt a NATO bővítése mellett. Amikor az iszlám terrorizmus még csak szűk keretek között jelentkezett, Antall páratlan előrelátásról tanúskodott: „De ne feledkezzünk meg a nagy katonai-biztonsági konfliktusok kezelése közepette az Észak–Dél problémáról sem, ennek szociális feszítő erejéről, és hogy mit jelentenek a különböző szellemi-vallási-politikai fundamentalizmusok! … a politikai fundamentalizmus a XXI. század bolsevizmusaként jelentkezhet és törhet a világra.” Antall ceterum censeója az volt, hogy a Nyugat gondolkozzon távlatosan, amint az orvostudományban, a külpolitikában is tartsa szem előtt a prevenció elvét, ne engedje, hogy „jóléti függöny” váltsa fel az egykori vasfüggönyt, s ne hagyja, hogy az átalakulás terheibe belefáradt egykori kommunista országok népei magából a demokráciából és a piacgazdaságból ábránduljanak ki. Utolsó nemzetközi szereplésekor, az Európai Demokrata Unió (EDU) vezetőinek budapesti találkozóján, 1993. szeptember 1–2-án többek között a terrorizmus és más veszélyek ellenszerének a NATO és az Európai Unió gyors kibővítését, a közép-európai „éllovasok” felvételét látta. Figyelmeztette Európa konzervatív vezetőit, hogy „a történelemben vannak pillanatok, amelyek nem térnek vissza. […] Határozott, kemény döntéseket kell időnként hozni, és nincs késlekedésre való idő.” Még egyértelműbben fogalmazott abban a két levelében, amit 1993. októberben egy kölni kórházból küldött Clinton elnöknek. A szeptemberi oroszországi belpolitikai válságra és a továbbra is képlékeny balkáni helyzetre hivatkozva kérte az elnököt, hogy gyorsítsa fel Magyarországnak és az egész közép-európai „senki földjé”-nek a NATO-ba történő integrálását … adott esetben az orosz birodalmi törekvésekkel szemben.”
Az Egyesült Államok
Antallt különleges viszony fűzte a világ vezető hatalmához. Tizenhat éves volt, amikor megírta első külpolitikai tárgyú írását „Az Amerikai Egyesült Államok a világpolitikában”. A Piarista Gimnázium önképzőköre számára készült dolgozat csak 45 évvel később jelenhetett meg a Magyar Szemle 1993. szeptemberi számában. A tanári pályától 1959-ben eltiltva az Élet és Tudomány számaiban, a börtönből szabadult rovatvezető, Vásárhelyi Miklós jóvoltából jelentek meg színvonalas, amerikai tárgyú esszéi: az amerikai függetlenségi háború magyar hőse, Kováts Mihály, az amerikai demokrácia értékeit és ígéreteit Magyarország számára modellként bemutató erdélyi Bölöni Farkas Sándor, a jó ügyet tévúton járó honfitársaival szemben fegyverrel is megvédő Lincoln, és annak a szabadságharc után elmenekült magyar tábornoka, Asbóth Sándor. E cikkek arról szóltak az 1956 utáni megtorlás és az Amerika-ellenes propaganda éveiben, hogy a szabad viszonyok és a demokrácia hatására miképp virágzott fel az Egyesült Államok, s hogy annak sikereihez magyarok is hozzájárultak. Egyszerű magyar kivándorlók is, köztük az Antallok dunántúli földijei.
Bush amerikai elnök 1988. júliusi budapesti látogatása jelentős támogatást jelentett a demokratikus átalakulásért küzdő magyar ellenzék számára. 1990. januárjában a State Department meghívására Antallal együtt mutattuk be a választási győzelemre esélyes MDF-et mintegy 50 washingtoni és New York-i találkozón. A Szenátus Külügyi Bizottságát meglátogatva egy demokrata párti szenátor mint Magyarország remélhető miniszterelnökét mutatta be Antallt. A szenátor neve Joe Biden volt. Antall volt az első kormányfő a kommunista uralom alól fölszabadult országok közül, akit hivatalos látogatásra hívtak meg az Egyesült Államokba. A külsőségekben is kiemelkedő programról Debreczeni József kitűnő Antall-monográfiája nyújt hiteles beszámolót. Kifejezetten bensőséges, bizalmi viszony jött létre Bush és a magyar kormányfő között. Válságos pillanatokban folytatott telefonbeszélgetések és több személyes találkozó tükrözte ezt. A kölni kórházban a fölgyógyulásra komoly esélyt kínáló kezelés alatt kapta meg Antall George Bush jókívánságait tartalmazó levelét. Ennek mintegy előzménye volt a hivatalából az év elején hivatalából távozó távozó elnök Antallhoz írt búcsúlevele. „Igaz barátja volt mind nekem, mind az amerikai népnek. Egymás mellett álltunk számos nehéz történelmi helyzetben: Magyarország átalakulásának kezdetén, az Öböl-háborúban, a Szovjetunió összeomlásánál és most a volt jugoszláv-válság és a szomáliai éhezés kapcsán. Ezen események során az Ön határozott kiállása, őszinte és bölcs tanácsai nélkülözhetetlenek voltak számomra és az egész világ számára.” És a jókívánságokat tartalmazó 1993. októberi levél: „Ez mindössze egyszerű jelentkezés valakitől, aki csodálja Önt, tiszteli Önt és örül annak, hogy kölcsönös megelégedést eredményező munkát végezhetett együtt Önnel.” Nem hiszem, hogy valaha is lesz magyar kormányfő, akinek hasonlót fog írni a világ legerősebb hatalmának a vezetője.
A Demokrata párti Clinton elnökkel is folytatódott a jó viszony, noha személyesen nem találkoztak. Már a kormányfő halála után érkezett Budapestre Madeleine Albright akkori ENSZ-nagykövet, a későbbi külügyminiszter – Shalikashvili vezérkari főnök és Charles Gáti külügyminisztériumi tanácsadó társaságában. 1994. január 18-án Budapesten kijelentették: nem az a kérdés, lesz-e NATO-bővítés, csak az, hogy mikor. Az ígéretet az 1994. január 11–12-ei prágai amerikai–visegrádi csúcstalálkozón Clinton elnök bejelentése tette hivatalos állásfoglalássá. Ekkorra Antall József már eltávozott a világpolitika színpadáról, de ez a bejelentés egyik legfőbb életcéljának – az egykori szovjet csatlós Magyarországot függetlenné és a világ legerősebb demokráciáinak a szövetségesévé tenni – a megvalósulását jelentette. Óvjuk Antall életművét!
Antall politikáját a parlamenti ellenzék a részletekben gyakran kritizálta, de az alapelvekben (nyugati orientáció, szomszédságpolitika, nemzetpolitika) támogatta. Csurka István és a radikális jobboldal viszont nemcsak Antall személyét támadta élesen, de külpolitikáját is, nemcsak az Ukrajnával kötött, akkor sok eredményt hozott ukrán szerződést. A ma újból gyakran dicsért Csurka NATO és EU tagságunk ellen érvelt az 1997-es, illetve a 2003-as népszavazáskor. Irányvonalát követve az utóbbi tíz év új, dilettáns és veszedelmes külpolitikai irányt hozott létre. E szerint Amerika a fő gonosz, hazánknak ki kell lépnie az EU-ból és a NATO-ból, el kell mélyíteni kapcsolatainkat Oroszországgal, barátkozni kell Iránnal, az arab országokkal és Kínával. Korábban ezt a Jobbik nevű párt hirdette, mára ezt megtagadta, de vannak, akik átvették. A mai Nyugattal szembeni kritika indokolt, de nincs okunk azt leírni. A vele történő szembefordulás, a szövetségeseinkkel történő szakítás a rendszerváltozás megtagadása, az euro-atlanti integrációnak nincs alternatívája. Más, hasonló történelmi tapasztalatokkal rendelkező országokkal együttműködve kell törekedni egyes, általunk helytelennek és indokolatlannak tartott lépések és folyamatok megváltoztatására. Az oktalan provokációkat, kalandor ábrándokat, a fél világot Magyarország ellen fordító fecsegéseket el kell utasítanunk. Ezt Széchenyi handabandázásnak, Antall pedig kocsmapolitikának nevezte.
Az Antall által követett európai út az igazi magyar út, amit Széchenyi, Kossuth, az idősebb Andrássy Gyula, Tisza István, Bethlen István, Teleki Pál, Bibó István, Nagy Ferenc és halálával Nagy Imre jelölt ki. Antall politikai elvei és programjának alapjai ma is aktuálisak. Megvalósulásuk adja a legjobb (talán az egyetlen) esélyt arra, hogy a magyarság öntudatos nemzetként ismét fölzárkózzék a minőségi életet és az emberi méltóságot biztosító országok sorába. Az oda vezető ajtót Antall József nyitotta ki. Életművéből, politikai tevékenységéből és példájából ösztönzést és erőt tudunk meríteni, hogy a rendszerváltozás eredményeit őrizzük meg a tagadókkal és a visszarendeződés erőivel szemben.
(Elhangzott Cegléden, 2023. április 13-án.)
