Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Antall József aktualitása
Marinovich Endre írása
Amikor nyolcvanadik születésnapján felidézzük a miniszterelnök nemesen konzervatív alakját, szellemi és fizikai eleganciáját, óhatatlanul felvetődik bennünk, hogy tud-e bármi időt állót mondani a huszonegyedik század embere számára az a politikus, akit már két évtizeddel ezelőtt is avíttnak, múltba révedőnek, anakronisztikusnak kiáltottak ki ellenfelei. A reális értékelést nehezíti az azóta eltelt idő, az 1989/90. évi rendszerváltozás valós voltának megkérdőjelezése, Antall teljesítményének tudatos jelentéktelenítése, nem beszélve egyes egykori küzdőtársak nyíltan ellenséges megnyilvánulásairól.
Tekintsünk most el attól, hogy a bírálatok mából visszatekintő képviselői teljesen figyelmen kívül hagyják az akkori történelmi szituációt. Például azt, hogy az Antall kormány hivatali időszakának mintegy harmadában még Magyarországon állomásoztak a szovjet hadsereg egységei, kivonulásuk után két hónappal a változások ellenzői puccskísérletet hajtottak végre Moszkvában, még létezett a Varsói Szerződés és a KGST, ezzel egyidejűleg déli határainkon véres polgárháború dúlt. A belpolitikát pedig az jellemezte, hogy a kormánykoalíció törékeny többsége folyamatosan kisebbedett, ugyanakkor az ellenzék liberális része és az állampárt utóda közötti szembenállás megszűnt, viszonylag gyorsan egymásra találtak a Demokratikus Charta ernyője alatt.
Ha viszont az elmúlt hetek aktualitásai között tallózunk, több olyan jelentős témát is találunk, amely az antalli politika integráns részét képezi.
A középosztály helyzetének erősítése napjainkban is folyamatosan napirenden lévő kérdés, legutóbb Orbán Viktor miniszterelnök beszélt erről a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara rendezvényén, és nyilatkozataiban Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes is rendszeresen hangsúlyozza ennek fontosságát.
Érdemes emlékezetünkbe idéznünk, mit mondott erről 1991-ben Gyurkovics Tibornak adott interjújában Antall József. Kategorikusan kijelentette: „Politikánk megvalósításában kulcskérdésnek tartom a középosztály szerepét.” A továbbiakban arról beszélt, hogy ahol nincs középosztály, ott nem képes működni a modern értelemben vett jogállam és piacgazdaság. Arra is kitért, hogy nem a régi, magyarországi hivatalnoki értelemben vett középosztályról van szó, hanem ezt sokkal szélesebb értelmezésben képzeli el. Szerinte ebbe a középrétegbe beletartoznak a kistulajdonosok, a szakmunkások, a jól képzett „farmerek”, valamint az orvosok, és a tanárok, de éppen úgy a vállalkozók, mint a tudományos emberek.
A figyelmeztető szavak elgondolkodtatók: „Ha nem ilyen társadalom alakul ki, akkor nem lesz szilárd bázisa a magyar demokráciának.”
Nem kevésbé élő téma a magyarság nemzeti egysége. Az országhatáron kívül élő magyarok kettős állampolgársága – minden hazai és külföldi ellenkezés dacára – napjainkra megvalósult.
Jól illeszkednek ide Antall József 1990. júniusában elmondott emlékezetes szavai, amelyek ma már kőbe vésetten olvashatók Balatonfüred legszebb sétányán: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Ezt a rendkívül körültekintően fogalmazott megállapítást azután az ellenfelek tudatosan megcsonkították és félremagyarázták. Szándékosan elhagytak belőle mindent, kivéve természetesen a tizenötmilliós számot, hogy azután irredentának, nacionalistának nevezzék. Mintha hasonló címkézéssel manapság is találkoznánk.
Ide kapcsolódik az a kissé hosszabb magyarázatot igénylő eset, ami azért tekinthető aktuálisnak, mert a határainkon túl élő nemzettársainkhoz, valamint Szlovákia Európa Tanácsba történő felvételéhez fűződik, és arra is utal, hogy együttműködésünk az európai intézményekkel már akkor sem volt zökkenőmentes.
Ennek előzménye, hogy Csehszlovákia tagsága az ország kettéválásával automatikusan megszűnt az Európa Tanácsban, és mindkét új állam megalakulása napján, 1993. január 1-jén, felvételét kérte az ET-be. Az európai intézmények álláspontja az volt, hogy a két utódállamot egyszerre és mielőbb fel kell venni. Ezzel szemben a magyar kormány úgy vélekedett – és ezt Antall József nemzetközi fórumokon és kétoldalú tárgyalásokon következetesen kifejtette -, hogy két szuverén államról van szó, amelyek belső viszonyai jelentős mértékben eltérnek egymástól, ezért nem ért egyet a két ügy együttes kezelésével. Szlovákia esetében ugyanis előfeltételnek tartotta az emberi jogok és ezen belül a kisebbségek jogainak konkrét politikai és jogi eszközökkel történő garantálását.
Kialakult az a négy legfontosabb kérdéskör, amiben a magyar fél a szlovák kormány tényleges garanciáit tartotta szükségesnek. Úgy vélem ezek csaknem mindegyike ma is aktuális:
1/ A személynevek és a helységnevek kisebbségi nyelven történő használatáról szülessen törvény;
2/ A kormány adjon garanciát a magyar nyelvű oktatás hosszú távú fejlesztésére;
3/ A kormány adjon garanciát, hogy a tervezett közigazgatási törvény nem fogja csorbítani a kisebbségi jogokat;
4/ Érvénytelenítsék a kollektív bűnösség elvét kimondó ún. benesi dekrétumokat.
Minden felvilágosító és a diplomáciai körökben lobbizó munka ellenére az európai bürokrácia a kérdést nem tartalmi, hanem proceduális ügynek tekintette, nem volt hajlandó Csehország és Szlovákia felvételét elválasztani egymástól. A magyar kormányt és személy szerint Antallt is hallatlan nyomás alá helyezték. Bonni látogatása idején hosszan győzködte őt a német külügyminiszter, Budapesten pedig többször felkeresték az Európai Közösség úgynevezett trojkájának (a soros elnöki tisztséget az előző, az aktuális és a következő félévben ellátó állam) képviselői. Arról beszéltek, hogy a magyar diplomáciai kampány visszatetszést kelt a tagországok körében és világossá tették, hogy nem támogatják a magyar álláspontot.
Az ET nem halasztotta el Szlovákia ügyének tárgyalását, mindkét ország felvételét egyidejűleg napirendre tűzte. Antall napokig lehangolt volt, tehetetlennek érezte magát, szűkebb körben még azt is felvetette, hogy visszaadja a Schuman díjat, hátha egy ilyen látványos cselekedetnek figyelemfelhívó ereje van. Miután vétójogunk nem volt, Magyarország képviselője tartózkodott a szavazásnál, és a kormány budapesti közleményében reagált a fejleményekre. Ebben felhívta a figyelmet, hogy nem célja Szlovákia elszigetelése és európai integrációjának megakadályozása, de elengedhetetlennek tartja, hogy mind Szlovákia, mind a többi közép- és kelet-európai ország teljesítse azokat az erkölcsi, politikai és emberi jogi normákat, amelyek az elmúlt évtizedekben az európai egységesülési folyamat alapját jelentették.
Végezetül néhány gondolat a közösség szolgálatáról. Amikor az idei év elején létrejött Nemzeti Közszolgálati Egyetemről hallunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogyan vélekedett Antall a közszolgálatról, a köztisztviselőkről.
A miniszterelnök határozott törekvése volt, hogy a köztisztviselői gárda megtépázott rangját és becsületét visszaadja. A második világháborút követően ugyanis a kommunista hatalomátvétellel a szakképzett hivatalnoki kart tudatosan felszámolták, a polgári közigazgatási rendszert megszüntették. Antall József többször is kifejtette, hogy a közigazgatás szakma. Nem győzte hangsúlyozni, hogy a magyar közigazgatás a közjog alapjait figyelembe véve elméletileg is, szakirodalmilag is az ezerkilencszázharmincas években, a negyvenes évek elején az európai viszonyokhoz mérve, kiemelkedően magas fokon állt. A kormányhivatal tisztviselőinek tartott előadásaiban elmondta, hogy ebben az időszakban Magyary Zoltán iskolateremtő módon nemcsak a magyar közigazgatás legfontosabb ismérveit, a magyar közigazgatás racionalizálását fogalmazta meg, hanem átvette az akkor legkorszerűbb amerikai, és Európában még nem ismert menedzserképzést, tanulmányozta ennek a közigazgatásban való alkalmazhatóságát.
Hasonló munkásságot végzett a később színre lépő Mártonffy Károly. Külön érdekesség, hogy a Magyary iskola tagja volt jelenlegi külügyminiszterünk édesapja, a szegedi jogtudós id. Martonyi János is. Az elődök tehát szilárd alapot betonoztak a most megújuló hazai közszolgálat épülete számára. Minden bizonnyal a néhai miniszterelnök tetszésével találkozna, hogy a jelenlegi közigazgatási reformot Magyary Zoltánról nevezték el.
A bemutatott négy aktualitás és annak két évtizeddel korábbi előzményei még minden bizonnyal bővíthetőek lennének, az összes téma felsorolása természetesen meghaladná ennek az írásnak a kereteit. Az elmondottakkal mindössze annyit kívántam rögzíteni, hogy a nyolcvan évvel ezelőtt született Antall József, Magyarország 1990. és 1993. közötti miniszterelnöke – egyes véleményekkel szemben - nem hullhat ki az idő rostáján, és igenis érdemes arra, hogy munkásságát elismerve, az őt megillető tisztelettel, méltó módon emlékezzünk rá.
(Megjelent a Magyar Nemzet 2012. április 7-ei számában.)
