Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Antall és Kohl
Marinovich Endre írása
Majdnem egykorúak (1932., Budapest és 1930., Ludwigshafen), mindketten történészek, szenvedélyesen érdeklődnek a politika iránt, és a klasszikus konzervativizmus képviselői. Eltérő életpályájukat viszont az határozta meg, hogy a több mint negyven évig kettészakított Európa melyik felében éltek.
Kohl már 24 éves korában a CDU Ifjúsági Szövetségének alelnöke, és ez egyértelműen a politikusi pálya kezdete, Antall ugyanakkor még tanári pályáját sem kezdte el, alkalmi megbízásokat teljesít az Országos Levéltárban és az Országos Pedagógiai Intézetben. Kohl tizenhat éves kancellári időszaka 1982-ben kezdődik, Antall ekkor még mindig csak megbízott főigazgatója a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak. A Kelet-Közép-Európát meg- és felrázó fordulat után 1990-től már partneri viszonyban vannak, mint a magyar rendszerváltozás miniszterelnöke és a német újraegyesítés kancellárja.
Antall József a hazai ellenzék vezető politikusaként még az 1990. évi választások első fordulója előtt, március első napjaiban járt Bonnban, ahol potenciális kormányfőként tárgyaltak vele. Az Antall és Kohl közötti közvetlen kapcsolat kialakításában jelentős szerepe volt O’sváth Györgynek, Antall gyermek- és ifjúkori barátjának, aki az országot 1956 után kényszerűen elhagyva fiatal kereszténydemokrataként ismerkedett meg a CDU Ifjúsági Szövetségének vezető személyiségeivel.
A magyar és a német kormányfő közötti első, hivatalosnak tekinthető telefonbeszélgetés furcsán alakult. Antall József 1990 májusának első napjaiban kormányalakítási tárgyalásait folytatta az MDF Bem téri székházában, amikor külföldi telefonhívást jeleztek számára. Frau Weber, a Német Kancellári Hivatal titkárságáról, először O’sváth Györggyel váltott néhány szót, majd Antallal beszélve Kohlt kapcsolta, aki azonnal a tárgyra tért. Horn Gyula érdekében emelt szót, és javasolta, hogy legyen ő az új kormány külügyminisztere. Antall nem értett ezzel egyet és azzal érvelt, hogy a kancellárnak is meg kell értenie, itt gyökeres változások lesznek, más világ kezdődik, és elképzelései szerint nemhogy az állampárt apparátusának fizetett alkalmazottja, az egykori Központi Bizottság osztályvezetője nem lehet kormánytag, hanem az sem, aki csupán egy volt a nyolcszázezer párttag közül. A kancellár azonban tovább győzködte Antallt, s a beszélgetés kezdett barátságtalanná válni.
Antall a végén Kohlhoz mint történészhez szólt: meg kell értenie, ha ő ilyet tenne, az olyan volna, mintha a francia forradalom idején Mirabeau-t akarták volna miniszterré emelni (Mirabeau-t nemesi származása ellenére 1789-ben megválasztották a harmadik rend képviselőjének, de liberalizmusának leple alatt mindvégig a monarchia híve maradt, és előkészítette a restaurációt). Antall nem engedett, a beszélgetés félbeszakadt, a pályája csúcsán lévő kancellárnak meg kellett ismerkednie a kis Magyarország még hivatalba sem lépett miniszterelnökének elszántságával és következetességével.
A telefont végighallgató O’sváth maliciózus megjegyzéssel zárta a történteket.
– Szerintem te túlbecsülöd Kohl történelemtudását, lehet, hogy a Kancellári Hivatal munkatársai most éppen a Larousse M betűs kötetét lapozzák.
Ez a kellemetlen közjáték természetesen nem változtathatta meg Antall diplomáciai terveit, első hivatalos kormányfői útja Németországba és Franciaországba vezetett. A tárgyalások sikeresek voltak, a kancellár kezdeti bizalmatlansága feloszlott.
– Jó barátok vagyunk – nyilatkozta június 22-én Helmut Kohl a magyar–német kormányfői találkozót lezáró sajtótájékoztatón Bonnban.
A keletnémetek ezekben a napokban az újraegyesítés legkellemesebb ízeit kóstolgatták, a valutaunió küszöbén álltak, a szövetségi állam rendkívül gálánsan váltotta át a megszűnő keleti márkát. Antall szemtanúja volt annak, Kohl alig tudta elkerülni, hogy a hálálkodók a kezét megcsókolják.
– Lehet, hogy másfél évvel később ugyanezek dobálták meg tojással – mondta későbbi beszédeiben több alkalommal Antall.
Antall és Kohl barátsága azonban az 1990 novemberében Párizsban rendezett Európa-csúcson teljesedett ki és vált tartóssá. A helsinki folyamatban részt vevő országok állam– és kormányfői azért jöttek össze, hogy aláírják a Párizsi Chartát. George Bush amerikai, Mihail Gorbacsov szovjet elnök, valamint Margaret Thatcher brit és Helmut Kohl német kormányfőn kívül ott voltak a kelet-közép-európai rendszerváltoztató országok vezetői is.
Sokan ekkor látták először Antallt szerepelni, aki nagy hatású beszédet mondott. Az első sorokban ülő vezetők láthatóan meglepődtek, a hátrább elhelyezkedő szakértők pedig olyanokat mondogattak, hogy úgy látszik, Walesa és Havel után a magyaroknak is lett figyelemreméltó politikusuk.
A párizsi konferencia alkalmából fogadást tartottak a versailles-i kastély híres, 73 méter hosszú tükörtermében, ott, ahol 1871-ben a német győzelemmel végződő porosz–francia háború lezárásaként a német császárság megalapítását kihirdették.
Antall és Kohl egymás mellett léptek a csillogó terembe, és ekkor a miniszterelnök megszólalt:
– El tudom képzelni, mit érezhet az országegyesítő német kancellár ezek között a falak között, ahol több mint száz évvel ezelőtt az egységes Németország megszületett.
Kohl visszament a hátrább lépkedő feleségéhez, és magukhoz hívta:
– Látod Hannelore, ezért szeretem Josephet. Mert tudja, hogy mi mit jelent. Szerintem még a mieink közül is keveseknek jutna eszébe ez a gondolat.
Attól kezdődően rendszeresek voltak a kölcsönös bizalomra épülő konzultációk elsősorban telefonon, ha mód nyílott rá, személyesen, de Antall élt azzal a módszerrel is, hogy csokorba gyűjtött gondolatait levélbe foglalja.
1991 júniusában is ezt történt. Antall a következő hazai helyzetelemzéssel indított:
Közel 1 éve vettem át a kormány vezetését és azóta a magyar gazdaságot rendkívül hátrányos fejlemények érintették. A KGST összeomlása következtében Magyarország 2 év alatt elveszítette export piacainak 35–40%-át. Ez a GDP-t mintegy 15–17%-kal csökkentette. Ezt csak az enyhítette, hogy sikerült a magyar export jelentős részét a meginduló gazdasági átszervezés keretében a keleti piacokról a nyugati piacokra átterelni, és ennek következtében a vártnál jobb eredményeket elérni az elmúlt évben, főként a külkereskedelem terén, és az eddigi deficites fizetési mérleget egyensúlyba hozni.
A kormány intézkedéseinek eredményeként ugyanakkor megerősödött az egyéni kezdeményezés, kis– és középvállalatok ezrei alakultak, erőteljesen megindult a nagyvállalatok privatizálása, főleg nyugati tőke bevonásával.
Ezen pozitív jelenségek mellett a múlt rendszer örökségeként főleg két jelentős nehézséget kell leküzdenünk.
A munkanélküliség gyors ütemben – 1991-ben mintegy négyszeresére – emelkedik, és egyes térségekben a 20%-ot is meghaladja. E munkanélküliség fedezéséhez az ország nem rendelkezik szociális hálóval, nyitott kérdés, hogy hogyan tudjuk ezt a problémát a költségvetés keretében megoldani.
A szigorú monetáris és költségvetési politika ellenére, az infláció – noha nem gyorsult –, de még mindig rendkívül magas (35% körüli).
Külön szeretnék utalni arra, hogy az ország – a meghirdetett kormánypolitikához híven – meg tudta tartani fizetőképességét, melyhez a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az Európai Közösség és nem utolsó sorban a baráti nyugati kormányok is hozzájárultak új hitelekkel.
Nehézségeink további forrása – a múlt rendszer örökségeként – az ország eladósodottsága. Adósságállományunk 21 milliárd dollár, ami nemzetközi összehasonlításban magas. Az adósságszolgálat rátája ugyan csökken, de kamatfizetési kötelezettségünk évi 1,5 milliárd dollár. Mivel a folyó fizetési mérleg egyensúlyban van, ezért évente 1,5 milliárd dollár tőkekivonás történik. Ezen összeget kell gazdaságunk fellendítésétől az elengedhetetlenül szükséges modernizációtól megvonnunk.
Mindezek előrebocsátásával Antall néhány anyagi-pénzügyi vonatkozású kérdés megtárgyalását kérte.
Kohl rá jellemzően gyorsan reagált, közölte, hogy minél előbb négyszemközti beszélgetésre várja Antallt Bonnban. Ha úgy könnyebb, repülőgépet küld érte.
A Luftwaffe tizenkét személyes gépe július 11-én 8 órakor indult Ferihegyről, bő másfél óra múlva landolt a Köln-Bonni repülőtér katonai részén. A magyar miniszterelnök tíz óra előtt néhány perccel lépett be a Kancellári Hivatal Bauhaus stílusú épületébe. Antall a munkalátogatásra a következő írásos anyagokkal érkezett:
Gorbacsov elnök részvétele a G7 londoni csúcstalálkozóján.
Középtávú segélyprogram a magyar gazdaság számára.
Az egykori NDK magyarországi adósságának elszámolása.
Az egykori NDK katonai felszerelésének átvétele a Magyar Honvédség számára.
Antall és Kohl négyszemközti beszélgetésre vonultak vissza, a miniszterelnök szűk körű kísérete a kancellária munkatársaival az üveg-beton palota emeleti halljában kávézott. Több mint másfél óra múlva nyílt az ajtó, megjelent mindkét kormányfő ingujjban, Kohl meglazított nyakkendővel.
– Az anyagokat Hartmann államtitkár úrnak adjátok át – mondta munkatársainak németül Antall, Kohl is szólt néhány mondatot kollégáinak, majd ismét bezárult mögöttük a kancellári dolgozószoba ajtaja.
A tárgyalást rövid, szűk körű ebéd követte egy exkluzív bonni étteremben, 14 45-kor a Luftwaffe gépe ismét felemelkedett a katonai repülőtér betonjáról. Antall a búcsúkézfogáskor jelezte, hogy várja a kancellár mielőbbi hivatalos budapesti látogatását.
Ennek időpontját 1992. február 6–7-re tűzték ki. A program leglényegesebb része a két ország közötti alapszerződés aláírása volt, természetesen ezen kívül szűk körű és plenáris tárgyalás, díszvacsora a Parlament Vadász termében, sajtótájékoztató, valamint Kohl kitüntetése.
A két kormányfő négyszemközti megbeszélése nyolcvanöt percig tartott a miniszterelnöki dolgozószobában. Az első negyven percben valóban csak ketten voltak, a tárgyalás második felére behívták a Kancellári Hivatal helyettes államtitkári rangú részlegvezetőjét és a miniszterelnök kabinetfőnökét.
A beszélgetésnek ebben a szakaszában Antall József elismerését fejezte ki a maastrichti tárgyalások eredményeiért, és azokért az erőfeszítésekért, amelyeket a német kancellár a magyar–EK társult viszonyt létrehozó szerződés érdekében tett.
Ezután a két kormányfő áttekintette a Jugoszláviában, illetőleg a Jugoszláviából kivált országokban kialakult helyzetet, a Balkán politikai erőtereit és a nyugati államok ezzel kapcsolatos állásfoglalásait.
Az előző év júliusában felvetett kérdések közül kettő, azaz a G7-es csúcs és Magyarország középtávú gazdasági támogatása aktualitását veszítette. A nyitva lévők, mint a megszűnt NDK-val kapcsolatos elszámolás és a volt NDK-hadsereg egyes felszereléseinek, fegyverzetének átvétele a plenáris ülés napirendjére került. Ott elhangzott, hogy a szaldó helyzetrendezéséről folyó szakértői tárgyalások megnyugtató módon, a lezárást ígérő stádiumban vannak. A volt NDK hadseregének fegyverzetével kapcsolatban viszont Kohl úgy foglalt állást, hogy a jelenlegi időszakban, amikor Magyarország déli határain katonailag súlyos helyzet van, nem látja időszerűnek a fegyverek átadását. Ha a jugoszláv helyzet rendeződik, akkor lehet erre ismét visszatérni.
Antall József javaslatára a köztársaság elnöke Helmut Kohl kancellárt a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével tüntette ki. Ezzel egyike lett azon külföldi politikusoknak, aki az elsők között részesült az új, a rendszerváltozást is kifejező kitüntetési rendszer keretében megalkotott érdemrendekből. A Magyar Köztársasági Érdemrend megújításának munkálatait Antall nagyon fontosnak tartotta, személyesen felügyelte. Az érdemrend külsejében is ötvözi az 1848-ban tervezett Magyar Katonai Érdemrendet, az 1922-ben alapított Magyar Érdemrendet, és az 1946-ban alapított Magyar Köztársasági Érdemrendet.
Antallt aggasztotta, hogy Kohl látogatásának második napjára a délutáni programban két és fél órás időtartamban az együttesen tartott sajtókonferencia és az elutazás között a következő megjelölés szerepelt: magánprogram (ráadásul ebédidőben). Arra gondolt, hogy a hazai német kisebbség, vagy az ellenzék tervezett valamit, és azt titokban akarják tartani. A miniszterelnöki kabinetiroda munkatársai, a külügyesek, a magyar nagykövetség emberei összes kapcsolatukat, formális és informális csatornákat felhasználva megpróbálták a kancellár szándékait kifürkészni, de reménytelenül, a válasz következetesen így szólt:
– A kancellár majd Budapesten közli, hogy mit is akar csinálni.
A magyar biztonságiak is háborogtak.
– Így nem lehet a helyszínt előzetesen biztosítani.
Végezetül a négyszemközti találkozó utolsó perceiben kiderült, hogy miről van szó.
– Laza programot szeretnék, valami városnézést, esetleg a Várban – mutatott a Duna felé a kancellár –, azután egy sétát a Belvárosban. A sétálóutca végén van egy K und K stílusú cukrászda, ott lehetne néhány szelet tortát is enni.
És valóban ez történt. Kohl a Várban megtekintette az Úri utcai követségi épületet, amelyet néhány nappal korábban kapott vissza a német állam, megnézte a város panorámáját a Halászbástyáról, majd visszahajtatott a pesti oldalra. Ezután kényelmes séta következett a Váci utcában, szóba elegyedett az ott mindig megtalálható német turistákkal, könyvet vásárolt az Akadémiai könyvesboltban, majd betért a Gerbeaud-ba, ahol megevett öt szelet tortát és megivott rá egy liter tejet.
– Remélem, addig nem lesz rosszul, amíg fel nem száll a repülőgépre – súgta közeli munkatársának Antall.
A következő találkozó helyszíne 1992 júliusában Helsinki volt, az EBEÉ, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, ahol 52 állam– és kormányfő volt jelen. A plenáris üléseken minden delegáció szót kapott, hosszan hömpölygött a nagyon kevés eredeti gondolatot tartalmazó szöveg. Az ülésterem néha teljesen üres volt, az éppen beszédet tartó politikus súlyát mutatta, hányan vannak jelen. Az érdeminek nevezhető tárgyalások az oldalszobákban szervezett kétoldalú megbeszéléseken folytak.
Antall saját felszólalására igyekezett a Bushsal folytatott megbeszélés után – amelynek fél órára tervezett időtartamát az amerikai elnök kétszer hosszabbította meg –, amikor az előcsarnokban összefutott a kongresszusi csarnokot elhagyni szándékozó Jelcinnel. Amikor az orosz elnök megtudta, hogy hamarosan Antall következik, megváltoztatta programját, és visszatért a plenáris ülésre. A terem lassan benépesült. Beszédében Antall az EBEÉ 1994-es ülésének színhelyéül Budapestet javasolta, amit a résztvevők elfogadtak. Ennek két évvel későbbi fényében azonban már mások sütkéreztek.
Az Antall és Kohl közötti kétoldalú megbeszélés Helsinkiben különlegesen alakult. A szakértők még egyeztették a másnapi legmegfelelőbb időpontot, amikor a kormány- és államfők vacsoraasztalhoz ültek a finn köztársasági elnök palotájában. Antall és Kohl egymás közelében foglaltak helyet.
A társalgás meglehetősen laposra sikeredett, az asztaltársaság egyik tagja éppen Major brit miniszterelnökre tett megjegyzést, aki késve, közvetlenül a repülőtérről érkezett.
Major mentegetőzött, majd sietve vacsorázni kezdett.
– Talán az Egyesült Királyság miniszterelnökének nem adnak enni a repülőgépen? – hangzott a humorosnak szánt megjegyzés.
– Du Joseph, ez egy unalmas banda – fordult Antallhoz Kohl. – Gyere, sétáljunk egyet.
A rendezők és a biztonságiak legnagyobb meglepetésére a Magyar Köztársaság miniszterelnöke és a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja kiléptek az elnöki palota kapuján, és átvágtak a kikötő előtti széles úton. Friss tengeri szél fújt az északi fehér éjszakában, a két államférfi másfél órát sétált a mólón, és megbeszélte az egész Európát érintő legfontosabb kérdéseket a hajnali halászatra készülő bárkák és a csendben pihenő luxusjachtok között.
– Nagyon tartalmas este volt, köszönöm az előkészítést – mondta telefonon munkatársának az éjfél után szállodájába visszatérő miniszterelnök.
A következő hónapokban Antall – romló egészségi állapota miatt – csak a legszükségesebb esetekben utazott külföldre, ezért a németországi viszontlátogatást is halasztgatta. A kapcsolatot levélben és telefonon ápolta.
1993. január 4-én a következőkről tájékoztatta Kohl kancellárt:
A délszláv válság eddigi eseményei során is arra törekedtünk, hogy távol tartsuk hazánkat a konfliktustól, az igazság és a jog szellemében fellépjünk a nemzetközi fórumokon, betartsuk az embargóval kapcsolatos ENSZ-határozatokat. Hozzájárultunk nemcsak az UNPROFOR erők Magyarországon történő áthaladásához, de az AWACS gépeknek a magyar légtérben való tevékenységéhez is, ami ismerve a szerb vezetés mentalitását, komoly kockázatvállalás a Magyar Köztársaság számára. Ugyanakkor az érvényben lévő egyezményeknek megfelelően a belgrádi kormány számára biztosítjuk – kizárólag az embargó alá nem eső – gazdasági szállításokat, humanitárius célú segélyeket, továbbá fenntartjuk azokat a kapcsolatokat, amelyek szükségesek a válság kezelése érdekében.
A délszláv válság eddigi menetét alaposan elemezve, kevés valószínűségét látjuk annak, hogy a választások után hatalmában megerősített szerb vezetés aláveti magát a már eddig meghozott, vagy a jövőben meghozandó ENSZ BT határozatoknak.
Úgy ítéljük meg, hogy érvényre akarják juttatni a sajátos szerb érdekeket, nem kizárva az etnikai tisztogatást netán azokon a területeken is, amelyeket ez eddig még nem érintett. Ebben a vonatkozásban különös aggodalommal tölt el bennünket a válság Koszovó és a Vajdaság területére történő kiterjedésének lehetősége. Ezt megelőzendő ismételten hasznosnak vélnénk ENSZ megfigyelők és békefenntartó erők telepítését e területekre is.
Kohl február 10-én baráti hangvételű, tegező stílusban írott levélben reagált:
Hangsúlyozottan szeretnélek biztosítani arról, hogy Németország a magyar kormány magatartását, amelyet a korábbi Jugoszláviában kialakult konfliktussal kapcsolatban gyakorol, messzemenően támogatja. Magyarország a kockázat ellenére, amely Szerbiával szembeni exponált helyzetéből következik, szorosan együttműködik az Európai Közösséggel, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlettel, valamint az ENSZ-szel.
Üdvözölném azt a módszert, ha az egykori Jugoszlávia területén zajló konfliktussal kapcsolatos súlyos kérdésekben továbbra is szoros kapcsolatban maradnánk.
Antall németországi hivatalos látogatásának időpontját nem lehetett június végénél tovább halasztani. Ekkora időzítették az aacheni-dom mellett elhelyezett Szent István-szobor felszentelését is, amelynek avatóbeszédére a miniszterelnök már korábban ígéretet tett.
Az utazás előtti forró nap estéjén közvetlenül a TV Híradó megtekintése után vette kezébe Antall a németországi anyagot, és két kifogásolnivalót talált. A program szerint a repülőtérről azonnal a Kancellári Hivatalba kellett volna mennie, de úgy érezte, hogy ebben a forróságban a tárgyalások kezdete előtt legalább egy fél órára szüksége van, hogy felfrissüljön, inget váltson.
A másik bírálat a gazdasági fórumon elmondandó beszédet érte. A miniszterelnök szerint a szakminisztérium által készített szöveg tele van pártállami terminus technikus-szal, mindez pedig NDK-németre fordítva olyan, mint amit néhány évvel korábban egy lipcsei, vagy drezdai párttitkár mondhatott volna el a keletnémet állampárt kongresszusán.
Aznap éjjel a Miniszterelnöki Kabinetiroda munkatársai keveset aludtak. El kellett intézni, hogy a delegációt szállító repülőgép egy órával korábban induljon, és erről értesíteni kellett minden utazót, beleértve a népes sajtókíséretet is. A beszéden javítani nem lehetett, azt teljesen át kellett írni. Reggelre elkészült a szöveg, veretes antalli körmondatokban, a miniszterelnök egyik kedvenc szerzőjét, Wilhelm Röpkét is idézve. A német fordítást a bonni nagykövetség munkatársai készítették, hochdeutsch-ot beszélő anyanyelvi lektort bekapcsolva.
A kormányfői találkozóról kedvetlen fanyalgó beharangozó cikket közölt a Spiegel magazin. Az a lap, amely három évvel korábban szinte ünnepelte a 45 év óta első demokratikusan megválasztott kormányfőt, aki meggyőző választási győzelemre vezette nemzeti konzervatív Demokrata Fórumát (MDF). Antallon kívül a Spiegel 1993. júniusi számában Kohl is megkapta a magáét.
Amikor a miniszterelnök ezt szóba hozta, a kancellár így reagált:
– Én már évek óta nem olvasom a Spiegelt.
Antall számára azonban mindig is fontos volt a sajtó véleménye. Ezért is fogadta örömmel a Frankfurter Allgemeine Zeitung cikkét, amely megítélése szerint reálisan számolt be a két államférfi találkozójáról. A FAZ újságírója szerint Kohl úgy vélekedett, hogy az EK még az évtized második felében elkezdi Magyarországgal a csatlakozási tárgyalásokat, a NATO-tagság ezzel szemben beláthatatlan távolságban van. Antall a következőképpen reagált: A mi feladatunk, hogy biztonsági követelményeinket és veszélyeztetettségünket feltárjuk, és barátaink olyan mértékben teszik magukévá ezeket, amennyire lehetőségeik megengedik.
Antall szerint egyébként: intellektuálisan különösen bátor embernek kell lennie, aki ma kijelenti, hogy mi lesz az évtized végén. Van egy kedvező és egy rossz forgatókönyv. A jobbik esetben Magyarország a Visegrádi Csoport többi államával együtt az EK teljes jogú tagja lesz és addig a NATO is megtalálja új szerepét… Rosszabbik esetben a reformok Kelet-Közép-Európában és az egykori Szovjetunióban összeomlanak, a Baltikumtól a Fekete-tengerig. Ez Nyugat-Európa számára is veszélyes lenne, hiszen a vasfüggöny nélkül a Nyugat nehezebben védené magát, mint a lehetséges katonai konfrontáció időszakában. Megjelenne nemcsak a gazdasági és migrációs, hanem a katonai veszélyeztetettség is.
Ez a németországi látogatás volt Antall utolsó hivatalos útja. A többi utazás indoka külföldi gyógykezeltetése volt.
A miniszterelnök és a kancellár személyesen utoljára az EDU (Európai Demokratikus Pártok Uniója) budapesti konferenciáján találkozott szeptember első napjaiban. A Béla király úti kormányvendégház udvarán mondtak búcsút egymásnak.
Természetesen Kohl figyelemmel kísérte a kölni klinika betegeként kezelt Antall sorsát, többször is beszéltek telefonon, és megkapta a miniszterelnök betegágyából diktált, globális problémákkal foglalkozó október 19-i keltű levelét:
Tisztelt Szövetségi Kancellár Úr!
Engedje meg, hogy megosszam Önnel gondolataimat azokban a súlyos kérdésekben, amelyeket az utóbbi hetek történései vetettek fel, és amelyek hosszú távra meghatározhatják a világpolitikát. Kérem, ne értse félre, hogy ismét levélben fordulok Önhöz térségünk problémáival kapcsolatban. Tudom, hogy a világ számos pontján vannak megoldásra váró, fontos feladatok. Tisztában vagyok Magyarország nagyságrendjével is, amely természetesen behatárolja érdekeink és álláspontunk érvényesítését. De talán hasznos lehet egy sokat tapasztalt, a térség problémáit jól ismerő kormány elfogulatlan, elemző szándékkal kialakított álláspontjának ismerete – ez saját magunkkal és népünkkel szemben is kötelességünk.
Kohl kancellár előzetesen már rögzített kötelezettségei miatt nem tudott részt venni Antall József december 18-i temetésén. Ezért előző nap késő délután néhány órára Budapestre utazott, hogy a Parlament kupolacsarnokában felravatalozott miniszterelnök előtt tisztelegjen. Ott, ahol másfél évvel korábban együttesen írták alá a magyar–német alapszerződést. A kancellár percekig némán állt a koporsó mellett, majd főhajtással távozott. Innen a néhai miniszterelnök dolgozószobájába kísérték, ahol Boross Péter fogadta a részvétnyilvánítást.
Mielőtt a tárgyalóasztalhoz ültek, Antall József egyik közvetlen munkatára az ablakhoz vezette a kancellárt, és megmutatta az emberek százainak hosszan kígyózó sorát, akik azért várakoztak a téli éjszakában, hogy búcsút vehessenek Magyarország első szabadon választott miniszterelnökétől.
Jegyzet
A felhasznált dokumentumokat az Antall József archívumát kezelő család hozzájárulásával idézzük.
(Megjelent a Magyar Szemle Új folyam XII. évfolyam 2. számában, 2003. áprilisában.)
