Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2025. január 22.
Ezen a napon történt:
-
Interjú - Pesti Hírlap
1993. január 22. -
MDF VI. Országos Gyűlés, elnöki megnyitó
1993. január 22.
A visegrádi gondolat és az euro-atlanti integráció
Jeszenszky Géza írása
A magyar külpolitikai gondolkodásban három fő irányzat, s ennek megfelelően a cselekvésben három fő orientáció létezik, egymástól nem élesen elkülönülve, hanem részleges átfedésben: a nyugati, a keleti és a közép-európai. Bajt, tragédiát mindig az hozott, ha valaki valamelyiket kizárólagosnak tekintette, és a magyar állam hajójának vitorláját egyetlen széljáráshoz próbálta igazítani. Az egykori Bizánctól a keleti szláv térségen át az ázsiai, rokon kultúrájú népekig sosem volt fölösleges figyelni a Keletre is, de nem feledve, hogy a magyarság ezer éve kulturálisan, politikailag és jórészt gazdaságilag is a Nyugathoz tartozik.
Mozgásszabadságunkat 1990-ben visszanyerve természetes volt a szakítás a reánk erőltetett egyoldalú keleti függés politikájával és a visszatérés tájékozódásunk hagyományos fő vonulatához, amit az euro-atlanti intézményekhez történő csatlakozás fejez ki. De történelmünk nem kevésbé fontos üzenete a sorsközösség mellett a közös érdekekből fakad, hogy a Duna mentén, Európa szívében élő népek tartsanak össze mind a függetlenségüket, helyenként létüket fenyegető nagyhatalmi imperializmusokkal szemben, mind pedig az érdekérvényesítés aktív, pozitív politikájában. A magyar gondolkodásban a kezdetektől, az Árpádok, majd az Anjouk házassági és szövetségi politikája óta jelen van a közép-európai együttműködés. Nyugat-Európa vagy Észak-Európa népeivel összehasonlítva errefelé meglehetősen ritka volt a háború, a konfliktus ezen országok között. A magyar–lengyel, vagy a magyar–cseh együttműködés azonban – amikor csak lehetséges volt, amikor volt rá fogadókészség – egy nyugati szövetségi politikával társult. Erre épült a Hunyadiak, majd az erdélyi fejedelmek külpolitikája, s Kossuth külpolitikai koncepciói – a Duna-konföderáció tervét is beleértve – szintén ezen nyugodtak. Az I. világháború végén a közép-európai népeknél a demokratikus föderáció, a Dunai Egyesült Államok helyett az egymás ellenében történő politikai helyezkedés került előtérbe, de a nagyhatalmi beavatkozások hosszabb távon minden közép-európai népnek csak kárt okoztak. A II. világháború alatt, a totális rendszerek áldozatává válva, sokan fölismerték a korábbi politika tévedéseit, és különféle föderációs elképzelésekben keresték a jobb jövő útját, de a szovjet imperializmus ezekre határozott nemet mondott. Így a kommunista rendszer megváltoztatásával próbálkozó mozgalmak és személyek váltak Közép-Európa fő hirdetőivé, mindenekelőtt Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban. De ahogy a történelmi Közép-Európa mindig része volt az Occidensnek, a nyugat-európai keresztény kultúrkörnek, ahogy az oszmán-török hódítás visszaszorítása és Közép-Európa fölszabadítása sem sikerülhetett önerőből, kellett hozzá az egész nyugati kereszténység segítő szándéka és fegyveres ereje, úgy a közép-európai szolidaritás ma sem alternatívája, hanem kiegészítője a demokratikus Nyugat-Európával újjáteremtendő szerves kapcsolatnak.
Az 1990-es évek közepén a magyar sajtóban már temették „Visegrádot, azt, ami születésekor és virágkorában sem kapta meg az őt megillető figyelmet, a magyar–cseh–(szlovák?)–lengyel regionális együttműködés, szövetség gondolatát. Az 1997. júliusi NATO-tagsági meghívás, majd az Európai Unió döntése, hogy három „visegrádi országgal is megkezdi az érdemi tárgyalásokat a csatlakozásról, ötszáz éves külpolitikai kiszolgáltatottságunknak vet véget, egyben pedig utólagos elégtétel Visegrád létrehozóinak, jelzi, hogy e három ország sorsa – a jelenben és a múltban csakúgy, mint a jövőben – össze van kötve.
Az 1335-ös nevezetes visegrádi háromkirály-találkozó talán az első európai csúcstalálkozó volt. Túlment dinasztikus házassági kapcsolatokon, megjelent benne a közép-európai szövetség koncepciója. Ennek az I. Endre királyunk óta létező lengyel–magyar barátság és az erre épülő politika a gerince, a motorja. Az aktuális feladatok természetesen koronként változtak, és változott az együttműködők köre is.
A visegrádi gondolat a közös sors, a tágabb közös érdekek terméke, azon a tapasztalatból eredő fölismerésen nyugszik, hogy az agresszióval, a kívülről jövő hódító törekvésekkel szemben közösen kell föllépni, védve e térség lakóinak értékeit, hagyományait. Elsősorban ez motiválta a perszonális uniókat, Nagy Lajos, Mátyás, a Jagellók, Báthori István, Bethlen Gábor és a Rákócziak „visegrádi területeket egyesítő, szövetségbe tömörítő politikáját. E vezérlő eszme a közös cselekvésben teljesült ki. Ezt példázták az Oszmán Birodalom, vagy éppen a közös célokat saját önző érdekeiknek alárendelő Habsburgok ellen vívott háborúk. A napóleoni háborúkban hiába vérző lengyel légiók magávalragadó jelszava egyben program: „Za Wasza volnosc i za nasza!, „A Ti szabadságotokért és a miénkért! A külön-külön vívott szabadságharcokban is látványosan megnyilvánult az egymás iránti szolidaritás és az önkéntes segítség: 1830, 1848/49, 1939, 1956 és 1968 mind ezt példázza. A közös – mondhatnám örökös – bajok okainak keresése és az orvoslás vágya vezérelte mindazokat a politikusokat, írókat, gondolkodókat, akik az utolsó kétszáz évben kiálltak a Baltikum és az Adria, a németek és az oroszok között élő népek barátsága és együttműködése mellett, akik a vetélkedés, a nagyhatalmi patrónusok vadászása és egymás hátbatámadása helyett az összehangolt cselekvésben keresték a fenyegető külső veszélyekkel szembeni eredményes föllépés és a baj elhárításának az útját.
Sok más neves és kevésbé ismert személy között ezt a közép-európai gondolatot képviselte – nem egész életművében és nem egyforma intenzitással – a cseh Palacký, a magyar Kossuth, Ady, Bartók és Bibó, a szlovák Milan Hodza, a lengyel Pilsudski és Sikorski. Ezt az örökséget új tartalommal és célokkal töltötte meg a népeinkre erőszakkal rákényszerített kommunista diktatúra elleni küzdelem, az ennek során kialakult személyes kapcsolatok, a közös olvasmányok és írások, s a reájuk építő cselekvés.
Amikor a kommunista rendszerek alatt megmozdult a föld, a hatalom mindig nagy figyelmet fordított a szolidaritást kifejező megnyilvánulások elfojtására, igyekezett szembefordítani egymással a sorstársakat. Ez történt 1956-ban és 1968-ban, s ennek volt egyik nem feledendő példája a lengyel Szolidaritás mozgalom legszebb hónapjaiban Magyarországon mesterségesen gerjesztett lengyelellenes hangulat. 1989 végén és 1990 elején a kommunista diktatúra ellen ismét cselekvően föllépő Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország demokratái, majd a szabad választások nyomán megalakuló kormányok eltökélt szándéka volt a szolidaritás megőrzése és kiteljesítése, a közös célokért történő egybehangolt, vagy közös föllépés.
1990. november 19-én került aláírásra a politikai jégkorszak utáni új európai elveket és célokat rögzítő Párizsi Karta. Itt javasolta Antall József csehszlovák és lengyel partnerének, hogy találkozzanak a három ország legfőbb politikai vezetői a következő év elején Visegrádon. Már a külügyminiszterek január 21-i előkészítő találkozója is széles körű figyelmet és jelentős nemzetközi sajtóvisszhangot váltott ki, még inkább a február 15-i csúcsértekezlet. Az időjárás is jó ómen volt: száraz, havas idő, téli napsütés fogadta a látogatókat, akik tartalmas, az akkori vezetők régóta vallott elveit tükröző Együttműködési Nyilatkozatban foglalták össze a három ország közös politikai és gazdasági törekvéseit, megállapodásukat, hogy egybehangolják a Varsói Szerződés és a KGST fölszámolására irányuló politikájukat, és azt a szándékukat, hogy minél hamarabb és minél teljesebb mértékben részt vegyenek az európai integrációban. Az Ünnepélyes Nyilatkozat örömmel állapította meg, hogy „nemzeteink történelmi együvé tartozásának tudata és igénye immár akadálytalanul és népeink valóságos érdekeivel összhangban nyilvánulhat meg a politikai akarat legmagasabb szintjén. A világsajtó és számos ország vezetése fölismerte a találkozó és az ott elfogadott program jelentőségét, ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung megfogalmazta, „a közép-európai országok egyedül gyengék, de együtt ellenállhatatlanok, amit elsőként Gorbacsov vett tudomásul. Valóban a Szovjetunió elnöke a budapest–visegrádi csúcsot követően jelentette be a Varsói Szerződés katonai szervezetének az év április 1-jéig történő feloszlatását.
A Visegrádi Együttműködés nem volt formális szövetség, de eredményesen készítette elő a közép-európaiak csatlakozását az euro-atlanti integráció intézményeihez. A három ország a kül- és biztonságpolitika területén rendkívül sikeresen működött együtt. A külügyminiszterek, magas rangú diplomaták és más szakértők rendszeres találkozókon egyeztették álláspontjukat a Varsói Szerződés, majd a KGST feloszlatásával kapcsolatos lépésekről, valamint az Európai Közösségekkel előkészületben lévő társulási egyezmények kapcsán is. Az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet nyomán fölerősödött a „mielőbb a NATO-ba koncepció, és a 1992. május 6-i prágai csúcstalálkozón kiadott nyilatkozat már a teljes jogú NATO-tagságot jelölte meg mint a három ország hosszú távú célját. A kisebbségek jogai melletti közös kiállás ugyancsak ígéretes üzenetet hordozott a kommunizmus alatt elfojtott nemzeti viták, a türelmetlenség sok országban fenyegetően jelentkező megnyilvánulásai közepette. A gazdasági együttműködés terén a közös szándék lassabban öltött testet a szabadkereskedelmi társulás formájában, de a regionális kapcsolatok helyreállítása a közlekedés, a vállalatközi kooperáció, az idegenforgalom és az önkormányzatok területén olyan szándék volt, ami lassan, de határozottan haladt előre. A kultúra, az oktatás és az ifjúsági kapcsolatok ügye szintén nem hiányzott a csúcstalálkozókon elfogadott dokumentumokból.
Utólag megállapítható, hogy az 1991. október 5-i krakkói csúcs volt ennek az íratlan szövetségnek a tetőpontja. Itt került aláírásra a lengyel–csehszlovák államközi szerződés (jogi megfontolásból a magyar–lengyel szerződést másnap Varsóban írták alá), s nem a magyar félen múlt, hogy a harmadik, a magyar–csehszlovák aláírása az utolsó pillanatban meghiúsult. (Sajnos egyes szlovák politikai körök törekvései ekkor már korlátozták a csehszlovák kormány mozgásszabadságát, és a magyar fél által javasolt kisebbségvédelmi paragrafusok nem fértek bele a szerződésbe.) De a krakkói légkör, az ott született közös állásfoglalások máig is a közép-európai közös politika üzenetértékű emlékei. A közös politizálás – helyesen – túllépett a közvetlen közös érdekeken. A délszláv válság ügyében akkor tett nyilatkozatok rendkívül előremutatóak voltak: „a három ország elítéli a hadviselés jogi normáival összeegyeztethetetlen cselekményeket, különösen a polgári lakosság és objektumok támadását, … olyan megoldások érvényesülését tartja elfogadhatónak, mint a nemzetek önrendelkezésének joga az önálló államiság megszerzésének jogával együtt, beleértve a kisebbségek jogainak teljes mértékű biztosítását, a köztársaságok határainak sérthetetlenségét, valamint a demokrácia elveinek érvényesítését. Kár, hogy az Európai Közösség nem figyelt jobban a visegrádiak véleményére.
Ekkorra már – az erőteljes magyar támogatásnak köszönhetően – Lengyelországgal is kiegészült a tágabb közép-európai fórum, a Pentagonale Hexagonale lett, miközben a „visegrádi elnevezés is polgárjogot nyert, és kezdett elterjedni a világban. (Emlékeim szerint nemzetközi fórumon első ízben Baker amerikai külügyminiszter fogadta el az eredetileg csak magyar részről használt elnevezést 1991 szeptemberében New Yorkban, az ENSZ-közgyűlés mellett tartott amerikai–„visegrádi találkozón.) Nyugati barátaink körében nagy figyelmet keltett e három ország példásan szót értő magatartása, mert az egész volt kommunista tömb számára az új típusú politizálás, az együttműködés, a közös föllépés ígéretes, jó példáját képviselte. A Benelux országok külügyminisztereivel is külön találkozott a három visegrádi miniszter 1991. szeptember 27-én, s ők megígérték évtizedes tapasztalataik átadását, meg is állapodtunk rendszeres 3+3 találkozókban. Skubiszewski lengyel és Dienstbier csehszlovák kollégámmal személyesen is nagyon jól megértettük egymást, s nemcsak az angol mint semleges közvetítő nyelv jóvoltából, de saját élettapasztalataink, történelmi ismereteink, nem utolsósorban elveink alapján.
A magyar Országgyűlés 1991. október 15-i külpolitikai vitanapján tartott miniszteri expozémban a következő mondatokkal értékeltem a Visegrádi Együttműködést: „Rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítunk sikeres regionális együttműködésünknek Csehszlovákiával és Lengyelországgal. E három ország – sok évszázados hasonló vagy azonos történelmi tapasztalataira és kulturális hagyományaira építve – olyan szerves együttműködést alakíthat ki mind külpolitikai, mind biztonságpolitikai, mind gazdaságpolitikai téren, amely példája lehet a kétpólusú Európa megszűnte utáni időszak sikeres stabilizációs törekvéseinek.
A különféle európai fórumokon, mindenekelőtt az Európai Közösséggel folytatott tárgyalások során is sok segítséget nyújtott a hármas keret, s természetes volt, hogy 1991. december 16-án a három országgal egyszerre írta alá a Közösség a társulási, úgynevezett „Európai Megállapodást. Az 1991. december 20-án a NATO brüsszeli központjában megalakult Észak-atlanti Együttműködési Tanács (NACC) keretében is hatékonynak bizonyultak a hármas egyeztetések és a közös memorandumok. Talán az 1992 januárjában Washingtonban, a FÁK-országok megsegítésének módjairól tartott külügyminiszteri értekezleten vizsgázott a legjobban a visegrádi hármas összjátéka – az előzetes egyeztetés jóvoltából. 1992 tavaszára beigazolódott az előzetes várakozás: az együttes föllépéseknek köszönhetően a három közép-európai ország a nemzetközi életben jóval komolyabb tényezővé vált, mint külön-külön lehetett volna.
Az 1992. május 6-án Prágában rendezett következő csúcstalálkozó szelleme és állásfoglalásai, így a Tizenkettek kormányfőihez a kibővítés érdekében küldött üzenet, a bizalmi viszony elmélyülését tükrözte, de a küszöbönálló csehszlovákiai választások és a szlovákiai szeparatista-nacionalista erők térnyerése árnyat vetett a konferenciára. Antall József beszédében javasolta, hogy mind a NATO-val kapcsolatos politikát, mind az európai integráció teljes jogú tagságáért benyújtandó formális jelentkezést összehangoltan, együtt folytassa a három ország. Arra is fölhívta a figyelmet, hogy „mi nem az 1992-es Európai Közösséghez fogunk csatlakozni, hanem annak továbbfejlesztett, elmélyített változatához, s a három ország gazdasági, jogi és oktatási stb. rendszerét már ehhez kell igazítani. Mind az orosz kérdésben, mind „az egykori nómenklatúra – a ‘gyilaszi’ új osztály – tevékenységével kapcsolatban később beigazolódott tendenciákra figyelmeztetett a magyar kormányfő. „Visegrád jövőjével kapcsolatban is jó jósnak bizonyult. „Mi nagyra értékeljük az eddigi együttműködést. Őszintén csodálkozunk azokon, akik nem érzékelik, hogy ennek milyen jelentősége van, és azt hiszik, hogy ez a hármas akadálya a gyors bekapcsolódásnak a NATO-ba. A mi véleményünk az, hogy bennünket együttesen könnyebben fogadnak el, és aki itt a külön utakat részesíti előnyben, az ki fog józanodni néhány hónapon belül.
Klaus és Meèiar győzelme rövid távon lefékezte és föllazította, sőt egy időre meg is szüntette a szoros politikai együttműködést. A kijózanodás nem hónapokat, de éveket igényelt, ám mára – a cseheknél vitathatatlanul – bekövetkezett. Miközben az új cseh miniszterelnök Visegrád-ellenes kirohanásai mindenkit váratlanul értek, a gazdasági együttműködés az 1992. december 21-én Krakkóban aláírt Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodással intézményessé vált. Lengyelország és Magyarország ezt követően is (különösen az 1994-es magyar választá‧sokig) mindent elkövetett, hogy Visegrád szellemét életben tartsa. Ennek jó példája volt, hogy magyar kezdeményezésre, alapos lengyel–magyar egyeztetés után, 1994 első felében a két ország lényegében egyidejűleg, diplomáciailag kiválóan előkészítve nyújtotta be fölvételi kérelmét az Európai Uniónak.
1995. október 13-án „A visegrádi gondolat hét évszázada c. konferencián tartott előadásomat azzal fejeztem be: „Én bízom a rációban, a közös érdekben, a társadalom józan és felelősségteljes, függetlenül gondolkodó tagjaiban, s abban, hogy a NATO és az Európai Unió a teljesítményt nézi, s akkor nagyjából egyszerre szakíthatjuk át a célszalagot és lehorgonyozhatjuk hajónkat a biztos európai kikötőben. Visegrád és a közép-európai szolidaritás az Európai Unión és a NATO-n belül újra kibontakozhat, a Benelux mellett a skandináv példát is követve.
Azóta Antall, Havel, Walesa és a rendszerváltozás első kormányainak erőfeszítései beértek, a két legfontosabb integrációs intézmény kapujában áll e három ország. Most azonban talán még nagyobb szükség van a hármójuk ország szoros egyeztetéseire, összehangolt politizálására, mint valaha. Az előttünk álló tárgyalások országaink sorsát évtizedekre, sőt évszázadokra meghatározzák. Külön-külön szegény rokonok vagyunk, egy‧más ellen is kijátszhatók, s külön-külön ismét megérhetjük a viszonyaink, bajaink iránti nyugati érdektelenség, közömbösség, értetlenség frusztrációját. Együttesen viszont komoly tényező, szinte európai nagyhatalom vagyunk, lélekszámban jóval nagyobb, mint az Egyesült Királyság és Franciaország, de gazdasági erőben is Spanyolország szintjén. Mi jobban ismerjük és értjük a Keletet és a Balkánt, mint nyugat-európai barátaink. Márpedig Oroszország és általában Európa keleti és délkeleti felének helyzete még hosszú időn át az egyik legfontosabb, visszatérő téma lesz az Európai Unió és a NATO politikai tanácskozásain. Ezeken a tanácskozásokon fontos mondanivalónk van – de ha egyeztetve szólunk, jóval inkább meghallják szavunkat.
A „visegrádi gondolat még nem terjedt el az érintett országok közgondolkodásában a kívánatos mértékben. A közös történelmet és annak tanulságait az oktatás és a tömegtájékoztatás kevéssé hangsúlyozza. Gátló tényező a kommunizmus idején kötelező, deklarált, de át nem érzett „testvéri barátság emléke is. A gazdasági és emberi kapcsolatok szintje még ma is jócskán elmarad az I. világháború előttitől, kevés a határátkelőhely, s a meglévők egy részén nem engedélyezett az áruforgalom. Mindez magyarázza, hogy egyelőre nem nyugszik elég széles alapon a közép-európai szolidaritás.
Ma három állam áll a NATO-tagság küszöbén, de negyedikként Szlovéniával folytatja a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unió. Amint Szlovákia fölhagy antidemokratikus belpolitikájával és moszkvai flörtjeivel, megnyílhatnak előtte is az euro-atlanti intézmények, és helyreáll az eredeti visegrádi kör. Szlovénia mellett Horvátország is része a hagyományos Közép-Európának, s közös érdekünk, hogy a közelmúlt rossz emlékeitől megszabadulva és a belpolitikájával kapcsolatos külföldi aggályokat eloszlatva mielőbb kerüljön be az integrációs körbe. Románia integrációs esélyei sem rosszak, de az 1996-ban megválasztott új vezetésnek még tettekkel kell bizonyítania a megkerülhetetlen gazdasági és politikai változtatások melletti elszántságát, beleértve az erdélyi magyarság jogos igényeinek a teljesítését. „Visegrád tehát nyitott klub.
Európa jövőjét mi, közép-európaiak a nemzetek szoros szövetségében, integrációjában, de nem felolvadásában látjuk. Az utóbbi évek fejleményei ezt az alapállást igazolják. Közös célunk, hogy a régi, rossz megoldások: az államok kiszolgáltatása a nagyhatalmi agressziónak, felosztásuk, és a kisantant-modell, az egymás elleni politizálás, sose térhessen vissza. Ezek ellen garanciát jelent a NATO és az Európai Unió – de ezeken belül sajátos érdekeink érvényesítésére sokkal jobb esélyünk lesz, ha a visegrádi gondolatot megőrizzük, megerősítjük, egyik alapelvünkké tesszük.
Ezért nem kell félni, hogy a közép-európai, visegrádi gondolat elvész az euro-atlanti integrációt ünneplő görögtűzben. Hiszen az integráció másutt sem jelentette a nemzeti hagyományok félretételét, eltűnését. A felelősen gondolkodó, hazafias, de a „magyar glóbuszon túltekinteni képes magyar politikusok, államférfiak mindig úgy álltak a nemzeti érdek talaján, hogy Közép-Európa többi népével együtt akarták megtalálni népük helyét az európai értékekre épülő államrendszerben. Most erre jobb esélyünk van, mint ötszáz év óta bármikor.
(Megjelent Magyar Szemle Új folyam VII. évfolyam 4. számában, 1998. augusztusában.)
