Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
A rendszerváltozás és Antall József
Jeszenszky Géza írása
Az itthon rendszerváltozásnak (avagy lekicsinylő módon rendszerváltásnak) nevezett világtörténelmi és világpolitikai fordulat megtörténtében Magyarországnak és a 75 éve született Antall Józsefnek a véltnél jelentősebb része volt. A hazánkban ma széles körben tapasztalható csalódottságért és kiábrándultságért azonban nem terheli felelősség azt a miniszterelnököt, akit régi hívei mellett ma sok ellenfele is – hitem szerint őszintén - tisztel. Több mint szomorú, igazságtalan és félrevezető, hogy néhány egykori párttársa, kortársa újabban egyre hangosabban vonja kétségbe Antall érdemeit. Természetesen lehet, sőt szükséges mérlegre tenni a személyes hozzájárulást, megállapítani a rendszerváltozás során esetleg elkövetett mulasztásokat, hibákat, keresni ezek okait (ahogy Elek István tette a március 31-i számban), de a sértettségből fakadó, tényekkel alá nem támasztott vádaskodás nem méltó az egykori küzdőtársakhoz.
Antallra nem alkalmas a „jobboldali – baloldali” címke. A Dunántúl szívéből, a Veszprém megyei Somló környékén mezőgazdasággal, szőlőműveléssel foglalkozó népből, tipikus „kisgazda” családból származott, édesapja erős kritikával szemlélte a két világháború közötti, Szekfű által „neobarokk”-nak nevezett társadalmat. A nyarait a falusi gyerekek között töltő kamasz fiúra nagy hatással voltak a „falukutató” írók, szociográfusok, majd a kapitalizmus hibáit kijavítani igyekvő európai társadalomkutatók és politikusok. A kommunista diktatúrát nem személyes sérelmek alapján ítélte el, hanem annak az országot megnyomorító, a nemzetet pedig erkölcsileg tönkre tevő politikája miatt. Az 56-os forradalomban komoly politikai szerepet vitt, mint az újjászülető Kisgazdapártban vezető posztra kiszemelt apja mindenese, mint ifjúsági vezető, majd mint a Bibó körül szerveződő kibontakozási tervezetek (ábrándok) egyikének, az 1956. nov. 16-i kisgazda javaslatnak a kidolgozója. A megtorlások idején hidegvérrel tervezte és szervezte önmaga és mások, köztük diákjai védelmét, jogilag is mesterien fogalmazott beadványokban küzdött tanári állása megtartásáért, a kihallgatásokon, a házkutatáskor félelmet sosem mutatott, a megfélemlítő céllal őt követő titkosrendőröket nem egyszer hozta zavarba. Elutasított minden elvtelen kompromisszumot, még az „elvtárs” szót is mellőzte. 1989 előtti élete alapján csak a tudatlanság és a legmélyebb rosszindulat sugallhatja a vádat, hogy őt zsarolással, esetleg külföldi nyomással, netalán előnyök felkínálásával lehetett volna rávenni valamiféle paktumra, a csődbe jutott rendszer átmentését célzó kiegyezésre.
Az 1980-as évek végére Gorbacsov Szovjetuniója – a „moszkvai típusú szocializmus” nyilvánvaló gazdasági csődje nyomán és a Nyugattal történő őszinte kibékülés érdekében – feladta a II. világháború után uralma alá hajtott kelet-európai „népi demokráciák” fölötti uralom politikáját. A fejlett, demokratikus világban tapasztalható jólét megigézte az apparátcsikokat is, belátták, hogy a kommunista gazdaság sosem fogja utolérni az ellentábort, ezért annak sikeres módszereit érdemes átvenni. A kommunizmussal legkevésbé megbékélő Lengyel- és Magyarországon 1989-ben a pártvezetés egyezkedni kezdett a rendszer nyílt kritikusaival. Míg Lengyelországban júniusban még csak félig szabad választásokon győzött a Szolidaritás, Magyarországon Antall József vezetésével a kerekasztal tárgyalásokon az ellenzék teljes sikert ért el, a kommunista vezetéssel elfogadtatta a többpártrendszeren alapuló demokrácia és a szabad piacgazdaság programját. Közben a Páneurópai Pikniken nyugatra menekült NDK állampolgárok példáján felbuzdulva több tízezer honfitársuk nálunk leste az alkalmat, hogyan juthatna át az osztrák határon, és a kormány – engedve a külső és a belső (ellenzéki) nyomásnak - meghozta a jó döntést, kiengedte a keletnémet szocializmusból menekülni akarók tömegét. Ezek után értelmetlenné vált maga a berlini fal, amit november 9-i megnyitásakor a nép órák alatt darabokra bontott. Az NDK példáját követve, a szabadság és a jólét reményétől sarkallva, hetek alatt összedőlt a többi európai pártállam. A váratlan, szenzációs folyamatban, az egész világot pusztulással fenyegető hidegháború befejezésében meghatározó volt Gorbacsov és Reagan, majd utódja, Bush szerepe, de a lengyel és magyar ellenzék fellépése és tömeges támogatottsága nélkül a radikális fordulat, a rendszer teljes megváltozása nem következett volna be. Azon pedig ma sincs okunk bánkódni, hogy itthon a kommunista pártvezetés ellenállás helyett maga is a változás mellé állt, lehetővé téve az erőszakmentes, békés, gyors átmenetet. Hiányzott nekünk egy Tienanmen-téri vérengzés, összecsapás az ellenzéki tömegek és a Munkásőrség között, a rendőrség és a hadsereg bevetésével, kellett volna egy véres polgárháború? 1989/90 fordulóján az ország nyugalmat akart és nem leszámolást, a többség a radikális hanggal szemben a „nyugodt erő”-re szavazott. Az MDF azt is jelentette: „Magyarországon Demokráciát Felelősséggel!” A választási győzelem elvitathatatlanul Antall érdeme volt, aki a heterogén, sokféle irányzatot képviselő mozgalmat korszerű centrista, jobbközép politikai párttá formálta. Ki meri azt állítani, hogy más vezetővel győzhetett volna az MDF? S ha az SZDSZ győz, jobb irányt vett volna az ország? Akik pedig nem értették meg a második legerősebb párttal kötött „paktum” szükségességét, hogyan fogadtak volna egy nagykoalíciót?
A belpolitikai változásokat követő külpolitikai átrendeződésben, a korábbi változtatási kísérleteket erőszakkal elfojtó Varsói Szerződés feloszlatásában, az átalakulás három éllovasát tömörítő Visegrádi Együttműködés létrehozásában, majd a két nyugati integrációs szervezetbe történő felvétel előkészítésében Magyarországnak, személy szerint Antallnak ugyancsak vezető szerepe volt. Furcsa, hogy ezt akkori ellenzéke és mai bírálói sem elismerni, sem értékelni nem akarják.
Mára az egykori kommunista országok belső rendje, külső képe és gazdasági mutatói radikálisan megváltoztak, e társadalmak többsége mégsem elégedett, Magyarországra pedig egyenesen az elkeseredettség jellemző. Elkerülhetetlen, de múló rossz hangulatról van-e szó, amit a jobb életre vágyók türelmetlensége szül, vagy rossz döntéseket hozó rossz vezetők elrontották a rendszerváltozást? Jogos a kérdés: az egykori „legvidámabb barakk” országa miért kénytelen ismételten a lakosság hétköznapjait megkeserítő súlyos államháztartási, pénzügyi válságot átélni? Maga a rendszerváltozás volt a hiba, vagy menet közben siklott félre a sokat ígérő folyamat? Felelős ezért Antall József és kormánya, illetve pártja, a Magyar Demokrata Fórum?
A reánk kényszerített szocialista gazdasági és politikai rendszer bűneit és alapvető hibáit a pártállam vezetői és haszonélvezői elismerték, de saját felelősségükről a mai napig hallgatnak, sőt az egész átalakulást saját felvilágosultságuk javára írják. Azt persze az akkori közvélemény elhitte, hogy a kommunista párt tagjai és vezetői őszintén megváltoztak, hogy a damaszkuszi úton Saulusokból valóban Paulusokká változva magukévá tették a demokrácia elveit. Pozsgayt, Németh Miklóst, Horn Gyulát ki akarta volna akkor felelősségre vonni a múltért, vagy ki tudta volna akkor eltiltani a politikai élettől? Ki kívánt akkor leszámolást, pereket? Úgy hittük, hogy az egykori kommunisták korábbi előjogaikat elveszítve szerényen meghúzódnak, és kiveszik a részüket az ország újjáépítéséből. A békés átmenetet értékelve és a szovjetunióbeli folyamatok kiszámíthatatlanságától tartva, a nyugati demokráciák is fátylat akartak borítani a kommunizmus bűneire. Az Európa keleti felébe behatoló tőke pedig – a már kialakult személyes kapcsolatokra építve – előszeretettel szövetkezett a korábbi politikai és gazdasági elittel. Ezt csak lassan vettük észre, megakadályozni pedig aligha lehetett. Vagy ki kellett volna zárni a külföldet a magánosításból, a befektetésekből, amikor ebben a kirabolt és gazdaságilag is tönkretett országban nem volt vagyon, tőke, értékesíthető nyersanyag?
„Elmaradt az ígért tavaszi nagytakarítás,” hangzik el gyakran a vád jobboldalról. Antall egy pártsemleges közszolgálati apparátust akart létrehozni, amelyben csak a szakértelem és a teljesítmény számít – ahogy ez a régi demokráciákban természetes. A személyi változásokat nem a miniszterelnökség, vagy a Bem-téri pártszékház döntötte el, hanem az illetékes minisztériumok új vezetői, az önkormányzatok esetében pedig maguk a választók. Az iskolák, kórházak, szakszervezetek esetében is az adott intézmény közössége döntött a tisztségviselőkről. A kormány az eredményeket akkor sem tudta volna felülbírálni, ha akarta volna. Nagytakarítani elsősorban a fejekben kellett (volna), de sem ezt, sem a személycseréket nem végezhette el mások helyett a miniszterelnök.
Senki sem ígért „könnyű álmot”, sima átmenetet, azonnali jobb életkörülményeket. Józan ember erre nem is számított, de a közhangulat gyors romlásáért elsősorban a véleményformáló sajtót, a médiát és az értelmiségi tekintélyeket illeti a felelősség. Segíthettek volna az átalakulással járó folyamatok megértetésében, az új politikai és gazdasági viszonyokhoz történő alkalmazkodásban, de ezt elmulasztották, és segítettek az új politikai elit, a kormány és a parlament tekintélyének a lejáratásában, majd a „szakértő”-nek kikiáltott régi gárda iránti illúziók kialakulásában. Az 1990-es választás után kezdődött médiaháború máig tart. „Antall nem akart háborút. Szabad és tisztességes sajtót akart. Konszenzust, méltányosságot, demokratikus médiatörvényt. A Haraszti Miklós képviselte SZDSZ-es médiapolitika azonban nem akarta ezt, mert úgy vélte, e nélkül sokkal jobban érvényesítheti a maga befolyását. Ellenfelei tudták: a kormányfő nem képes - és nem is kívánja - uralma alá hajtani a tévét és a rádiót.” (Debreczeni József: Antall szelleme. Népszabadság, 2006. május 27.) Jobboldali kritikusai azonban nem értették meg, hogy a modern demokráciában kormányoktól és pártoktól független sajtóra van szükség. A magyar demokrácia működési zavarainak és tekintélyvesztésének itt van az egyik gyökere.
Az első szabadon választott Országgyűlés az átalakulás legfontosabb törvényeit meghozta, a fájdalmas és elkerülhetetlen lépéseket a kormány megtette, 1993-ra a gazdaság bíztató növekedési pályára állt, de sokan váltak a változások kárvallottjává. Számos munkavállaló elveszítette biztos és kényelmes állását. A mezőgazdaság védtelen maradt az Európai Közösség korszerű technológiával előállított szubvencionált termékeinek versenyével szemben. A közép- és kisvállalkozások a támogatások (Egzisztencia-hitel, Start-hitel) ellenére nehezen állták a tőkeerős külföldi cégek versenyét, a munkavállalói részvényprogram eltörpült a kapcsolatok révén olcsón megszerezhető állami tulajdon mellett, s a régi politikai elit – nagyban építve az 1990-es választásokig tartó „spontán privatizáció” idején megszerzett javakra - szinte észrevétlenül vált az új gazdasági elit fő erejévé.
…
A mai miniszterelnök mindenkinek azt mondja, amit az illető hallani szeret, de ezt a lavírozásnak sem nevezhető politizálást igazán senki sem értékeli. Ennél is rosszabb azonban, amikor Magyarország végül színt vall és Putyinnal próbál különleges viszonyt alakítani ki, hátat fordítva Visegrádnak és az Európai Uniónak. Antall és kormánya 1991-től kitűnő kapcsolatokat hozott létre mind Oroszországgal, mind Ukrajnával, valamint az összes szovjet utódállammal, de külpolitikai orientációjának alapköve a NATO és az atlantizmus volt.
