Antall József Baráti Társaság - A politikai erkölcs rendszerváltója

2024. október 30.
Ezen a napon történt:

Országgyűlési felszólalás
1990. október 30.

Honlapunk fejlesztését támogatta:

Alapítvány a Közjóért

A politikai erkölcs rendszerváltója

Elek István írása

Elegyes gyűjtemény a politikus Antall Józsefről. Elegyes több értelemben is. Időben egymástól távoli megnyilatkozások kerültek a kötetbe. A gyász óráiban, 1993. december 12-én születtek az elsők, és 2005. április 25-én az utolsó. És műfajilag is meglehetősen változatos. Olvashatók benne táviratok, interjúk, szóban elhangzott vallomások, szoboravató szövegek, illetve Antall Józsefről, a politikusról alkotott portrék, tevékenysége egy-egy szakaszáról, jelentős pillanatáról szóló emlékezések, dokumentumok, esszék, elemző tanulmányok.

A Mundus Kiadó az általa még 1996-ban közreadott, Az ismeretlen Antall József című gyűjtemény párjának szánta e válogatást. Abban az életpálya korábbi, a politikusi éveket megelőző szakaszát mutatták be az emlékező írások és a közölt dokumentumok, ebben pedig az aktív politikusként megélt évek felidézése volt a szerkesztők, Jeszenszky Géza, Kapronczay Károly és Biernaczky Szilárd szándéka.

A szándék valami okból nehezen valósult meg. A bevezető szerint az anyaggyűjtés csak 2000-ben indult el, s a következő évekből való a felkérésre küldött írások többsége. Ezeket egészítették ki az Antall József halálát közvetlenül követő külföldi és hazai politikusi, közírói értékelésekkel és a halálának tizedik évfordulójára készült, máshol már közzétett szövegekkel, néhány utóbb született írással.

A kötet címe – A politikus Antall József – az európai úton – kifejező. Európa Antall Józsefnek sem csupán, sőt nem is elsősorban földrajzi, hanem inkább politikai fogalom volt. A vágy tárgyát, a politikai célt nevezte meg e szó, és mindenekelőtt értékközösséget, normarendszert, kultúrát jelzett. Ha egy szóval kellene jellemezni a politikai eszményeit, értékelkötelezettségét, aligha választhatnánk alkalmasabb kifejezést ennél. Igen, Antall József európai politikus volt – a szó minőséget jelző értelmében.

De ha a cím köznapibb sugallatára hallgatunk, amely a politikusi tevékenységre irányítja figyelmünket, akkor is kézenfekvő választásnak tetszik, hiszen Antall József csakugyan külpolitikusként, illetve a demokratikus Magyarország nemzetközi politikai kapcsolatainak újraépítőjeként volt a legrászabottabb szerepben. Ismeretei ezen a területen voltak talán a legelmélyültebbek. Személyes adottságai, kora, stiláris eleganciája, történelmi, nemzetközi politikai, diplomáciai, alkotmányjogi kérdésekben való jártassága, nyelvtudása együttesen magától értetődővé tették, hogy tárgyalópartnereivel szemben a nemzetközi politikai színtéren is az első pillanattól egyenrangú félként léphet fel.

Az írások, dokumentumok zöme a nemzetközi tekintélynek örvendő államférfit állítja elénk, aki a szocialista blokk szövetségi rendszereiből átvezette országát az európai, euro-atlanti demokráciák kapcsolati rendszerébe, legjelentősebb szövetségei, a NATO és az Európai Unió küszöbére. Hogy aztán az ország az utóbbi küszöbén a belépés előtt mégis meglehetősen sokáig ácsorogni kényszerült, az már más kérdés. De ez sem idegen a kötettől. Sőt, az egyik érdekes tanulság épp ehhez kötődik. Minél közelebbi ugyanis a mához az emlékidézés pillanata, annál gyakrabban sejlenek fel, pendülnek meg a kétségek azzal a problémátlan, harmonikus célképzettel, reményteli jövőképpel kapcsolatban, amelyet a címbe emelt fogalom, az „európai út” a politikai rendszerváltás korai éveiben kifejezett.

Szabad György a ravatal mellett elhangzó búcsúbeszédében többek között még azt mondja, hogy Antall József valóságos Kőmíves Kelemenként saját életerejét, csontjait, vérét, sejtjeit is beleépítette abba a fellegvárba, „amelyben minden veszély esetére menedéket szánt a népnek, és amelyben megalapozni kívánta az alkotmányos Magyarország új, a veszélyekkel dacoló, az európai harmóniákba illő épületét”.

Szóval Európa – fellegvár, és európai harmóniák várnak ránk.

Ódor László és Bod Péter Ákos viszont tíz évvel később született emlékezésében már fontosnak érzi megjegyezni, hogy halála előtt Antall József is elveszítette bizonyos illúzióit, ha nem is beszélt erről a nyilvánosság előtt. Kénytelen volt ugyanis kiábrándító tapasztalatokat szerezni arról, hogy az az Európa, amellyel kormányfőként kell tárgyalnia, óvatosan fogalmazva nem egészen az, amelyhez ő oly nagy reményeket fűzött korábban, még a szocialista tábor kerítése mögötti Magyarországon.

Pedig okkal gondolhatta, hogy jól ismeri a Nyugat világát, politikai berendezkedését, politikusai észjárását. Tehát nem egyszerűen ismerethiányból következett, amit meg kellett tapasztalnia – fűzöm hozzá –, hanem abból, hogy Európa a saját normáin mérve teljesített nagyon gyengén a keleti blokk felbomlásának kihívásával találkozva.

Ódor László volt svájci nagykövet írja, az először 2004 márciusában az Új Horizont című folyóiratban megjelent esszéjében. „A halála előtti nyáron, a Balaton partján csalódottságot érzékeltem a szavaiban… Érezte, tudta, hogy a magyarországi politikai viselet rohamosan távolodik az ő gyakorlatától. Tudott az aláaknázott európai földről, minél előbb bejuttatta volna a Köztársaságot az Európai Unióba. Akkor még arról volt szó, hogy az Unió 1996-os torinói összejövetelén mondják ki a politikai döntést… Lehet, hogy azt is sejtette, megálmodott Európája, az európai világ nem az őáltala vágyott irányban halad majd. A mai perspektívából, a visszavetítés szemüvegén át az ő végakaratában kimondott keresztény Európa óhaja, mint egy ájtatos sóhajtás, értetlenül kiiktatott vágyszó maradt. Felmerül a gyanú: előre tudta, érezte-e ő ezt az európai elszervetlenülést, elszellemtelenedést? Legalábbis gyaníthatta, amit mi sokan – én biztosan – nem is értettünk akkor igazán. Kevesen értik meg egész Európában ma is, hogy kultúrát, kulturális óhajt jelzett ez a szó: keresztény.”

Bod Péter Ákos egyik írásában pedig, amely eredetileg a budai Antall-szobor felavatásán hangzott el 2004. április 30-án, azt olvasom. „Akik már akár sokallják is a mindent elöntő »európázást«, és csalódtak új világrendünkben – talán e körben is vannak ilyenek, nem is kis számban –, azok jó, ha tudják, Antall József is érzett csalódást. Kis és nagy horderejű ügyekben: húsvét előtti báránybeviteli tilalom az egyik európai ország részéről, amelyet csak az ünnep után oldanak fel (amikorra az exportra nevelt húsvéti bárányból már koros birka lett). De említhetjük azt is, hogy az Európa és az Egyesült Államok vezetőinek zöme nem látta előre a jugoszláv válság hatását, és értelmetlenül sokáig ragaszkodott a status quóhoz, Antall József nyomatékos intései ellenére. És itt van a mai ünnephez kötődő nagy csalódás is, a kései eljövetel. A már említett kormányprogram 1990 őszén teljes jogú európai tagságunkról így ír: »Minden reményünk megvan arra, hogy 1995 körül megvalósuljon.« És nem puszta reménykedés rejlett a kormánydokumentum megfogalmazása mögött, hanem miniszterelnökünk brüsszeli útjának tartalma, Kohl kancellár szándéka, és – igen – a logika, Európa valódi önérdeke.”

Valóban, csakhogy a jelek szerint semmi garancia sincs arra, hogy az európai történések a logikát követik, s hogy Európa képes még felmérni a valódi önérdekét, és aszerint cselekedni.

Az emlékező többnyire magát is megmutatja, amikor felidézi a múltat. Aki pedig a visszatekintéseket olvassa, óhatatlanul szintén magát jellemzi azzal, hogy mit vesz észre, mit emel ki belőlük. A saját mai dilemmái kormányozzák, hogy mire irányítsa rá a figyelmet mindenekelőtt.

Ha tíz év múlva venném kézbe a kötetet, talán én is egészen másra figyelnék. Most azonban, nyilván nem véletlenül, az írásokat lapozgatva, újra meg újra azon töprengek, mennyire volt már kódolva az Antall-korszak lépéseiben a rendszerváltás mára kiteljesedni látszó sikertelensége. S mennyiben alapozta meg ezt a bukást a kritikus pillanatokban hozott döntéseivel Antall József, az első szabadon választott kormányunk miniszterelnöke, akin a legtöbb múlott azokban az években? Aki többször is ott állt a mából visszanézve aránylag jól azonosíthatónak tűnő döntési helyzetekben, egymástól elváló utak metszéspontján, és voltaképpen a személyes elhatározása kormányozta vagy engedte erre vagy arra a folyamatok árját. És ugyanez a kérdés a fonákjáról nézve: mennyiben kell viselniük a felelősséget a sort nyitó, kiemelkedő államférfi alkalmatlan utódainak azért, hogy manapság jobboldaliak és baloldaliak, köznapi halandók és éles elméjű elemzők egyre nagyobb egyetértésben állíthatják, állítják ki a tanúsítványt a bukásról, „a rendszerváltás rendszerének” bukásáról?

„Ma még inkább büszkeséggel tekinthetünk vissza a szociális piacgazdaság megteremtésének kísérletére”, a 90-es évek elejére, írja Bod Péter Ákos, a kötet egyik legelmemozdítóbb tanulmányában, amely a címe szerint is erről a kérdésről szól: miként volt jelen a szociális piacgazdaság gondolata Antall József kormányzati programjában és kormánya gyakorlatában.

Igaza van, s ma, a legutóbbi választás óta eltelt fejlemények fényében még annál is indokoltabb ezt hangsúlyozni, mint a tanulmány születésekor, 2004–2005-ben. Bod azt is részletesen elemzi, hogy miért csupán részlegesen valósulhatott meg ez a program Antall József életében. Sorba veszi a sikerhez szükséges és csak hiányosan rendelkezésre álló külső és belső feltételeket. S többek között azt írja: „A globalizációnak nevezett világjelenség egyebek között azt is magával hozta, hogy a nemzeti gazdaságpolitika mozgástere szűkebb lett, mint volt annak idején Nyugat-Európában. Maga a német gazdaságpolitika is elfordult ezektől a gyökerektől. Különösen összeszűkült a magyar gazdaságpolitikai cselekvési tér a külső adósságok, a szinte fundamentális gazdasági liberalizmus ideájának gyors terjedése következtében 1990-et követően. Hogyan lehetne pozitív megkülönböztetésben részesíteni a hazai kis és közepes vállalkozókat, amikor nincsenek meg ennek a költségvetési forrásai? …A rendszerváltoztatás rendkívüli feltételei közepette a szociális piacgazdaság nézetrendszerének alapjául szolgáló kettős feladatból az elsőt (a túl nagyra nőtt állam visszaszorítását) még meg is könnyítette a határokon túlnyúló tőkemozgás kora, ezzel szemben a monopolisztikus magánvállalatok állami eszközökkel való visszaszorításának nem kedvezett az új korszak. Egyébként a 20. század másik sikeres nézetrendszerének érvényesítését szintén hasonlóan érintette a globalizáció: a szociáldemokrata jóléti állam éppen ezekben az években vesztette el közgazdasági fenntarthatóságának pénzügyi alapjait. A világpiac, és azon belül a globális tőkepiac, az 1990-es évtizedben korábban ismeretlen mértékben és gyorsasággal büntette meg a kormányokat az olyan gazdaságpolitikáért, amelyet az arctalan tőkepiac ésszerűtlennek, populistának vagy csak egyszerűen túl költségesnek ítélt.” Az első magyar polgári kormány társadalom- és gazdaságfelfogását tehát tisztességgel csak úgy lehet értékelni, írja, ha tekintetbe vesszük a nemzeti politika akkori külső, anyagi és ideológia feltételeinek hatását, amelyek jelentősen korlátozták, hogy mit képviselhet, és ebből mit valósíthatott meg ténylegesen.

Hogy jobban értsük, mi történt itt valójában, minek voltunk egyszerre elszenvedői és ilyen-olyan közreműködőként, értelmiségiként, politikusként vagy csak szavazóként kivitelezői, azt hiszem, nagyon fontos lenne mindezt kiegészíteni annak a nyelvpolitikai erőtérnek az alapos elemzésével, amelyben a kormányzati önértelmezés, céltételezés, s az ezt úgy-ahogy segíteni képes kormány-, illetve koalícióközeli sajtó csak egy szerény s kezdettől mintegy védekezésre kényszerülő szólamot vitt. És ki kéne egészíteni ezt ama nem közvetlenül gazdasági összefüggéseknek a vizsgálatával – mindenekelőtt a baloldali liberális értelmiség zsigeri ellenérzésének az elemzésével –, amelyek a rohamos tempójú, minden másra tekintet nélkül véghezvitt államtalanítás eszméjét közkedvelt ideológiává avatták a hazai nyilvános közbeszédben. Olyannyira, hogy ennek huzatában a megfontoltságra, a mértéktartásra, a fokozatosságra intő érvek, a privatizációs folyamat lehető ellenőrzöttségére, sőt az új típusú monopóliumok létrejötte elleni védekezésre szolgáló kezdeményezések is rögvest a félresöprendő bizonytalankodás, a harmadikutasság, ha nem egyenesen a privatizációellenesség, az államközpontú gondolkodás, az állami túlsúlyt fenntartani akaró törekvések bizonyítékának minősültek.

E körön belül pedig, azt hiszem, legelőbb azt a különös zsigeri ellenszenvet kéne górcső alá venni, ami a legnagyobb véleményformáló erővel rendelkező baloldali liberális értelmiséget rendre mozgósította a közösségi normateremtést, újrateremtést szolgáló intézmények erősítésével szemben. S ami, azt gyanítom, végső magyarázatot kínálhat arra, hogy miért vált minden más fölé rendelt értékké számukra e célt szolgáló legátfogóbb legitim eszköz, az állam minél gyorsabb, minél korlátlanabb lebontása vagy legalább gyengítése.

Más példa, de groteszk módon ugyanarra világít rá, hogy az első polgári kormány miféle külső feltételek között, illetve milyen erős közegellenállással szemben volt kénytelen érvényre juttatni politikai törekvéseit. A volt német külügyminiszter, a liberális Genscher Antall József halálának tizedik évfordulója alkalmából az antológia számára küldött szövegét olvasva nem akarok hinni a szememnek. Az sem volt akármi, hogy az első szabad választás nyomán létrejövő kormány megalakításakor a konzervatív Kohl kancellár Horn Gyula külügyminiszteri pozíciójának meghosszabbítása érdekében lobbizott Antall Józsefnél, s nehezen akarta megérteni ötlete abszurditását. Égnek állt a hajam, amikor (ha jól emlékszem, az MDF képviselőcsoportjának valamelyik ülésén magától Antall Józseftől) először hallottam ezt a történetet. De Genscher szövege még ezek után is ámulatra késztet.

Háromoldalnyi írást küld az Antall Józsefről szóló gyűjteménybe, s van képe ebből egy fél oldalt Horn Gyula érdemeinek méltatására szentelni. Ismét elővezetve azt a már sokszor megcáfolt mítoszt, hogy „elsősorban Horn Gyula külügyminiszter bátor döntése” nyitotta volna meg a határt 1989 őszén az NDK polgárai előtt Ausztria felé, ami a „békés forradalom gyújtólángja az NDK-ban és azon túl, egész Közép-Európában”. Továbbá nem átallja azt emelni ki Antall József érdemei közül, hogy „folytatta azt a politikát, amelyet a korábbi kormányzat és különösen az akkori külügyminiszter, Horn Gyula megkezdett, amely Magyarországot közelebb hozta az európai-atlanti intézményekhez”.

Tényszerűen persze igaz az állítás, a közeledés a szóban forgó intézményekhez csakugyan a korábbi kormányzatok, a puhuló diktatúra, a hanyatló Kádár-kor idején kezdődött. De micsoda különbség volt e kétféle közeledés szándékában, értelmében, jelentőségében! Antall József méltatásának címén elkövetni ezt a „harmóniateremtést” a két szakasz között, ez – már bocsánat –, de hihetetlen taplóság, érzéketlenség, maga a blaszfémia.

A klasszikus politikusi képességek és a példaadó politikusi moralitás megtestesítője mellett a nemzetpolitikus Antall József részesül talán a legbensőségesebb méltatásban a gyűjtemény lapjain.

Okkal, mert ahogy Duray Miklós írja, e tekintetben „az igazi korszakváltást Antall József szavai jelentették, amikor kimondta a leginkább szomjazott titkot, amiről több mint negyven éven át szigorúan tilos volt szót ejteni. Az államhatárokkal szétszabdalt nemzet együttgondolkodása, újrateremtésének, a magyar lelkek valóságos újratalálkozásának, a nemzet összetartozásának kezdetét meghirdető mondatot.” Vagy Sütő András szavaival: „Mondotta ő ezt higgadtan, politikai felelősséggel, hátsó szándékok nélkül – a világos szavak értelmében bízva; mások értelmében is bízva tehát… Mondta ezt alapvető emberi jogokra gondolva, az államilag erőszakolt asszimiláció kígyótorkában vergődő milliók segélykiáltását hallva és megértve; amiként más népek, európai nemzetek kormányai is mindig szót emeltek vértestvéreik védelmében bárhol a világon, és az természetes joguk is volt.”

Bevallom, korábban néha már bosszantott az antalli örökség pátoszos emlegetése. Mert amivel kapcsolatban a legtöbbet szóba került – a parlamentáris demokrácia megteremtése, Magyarország euro-atlanti tájékozódása, a nyugati integrációs szervezetekbe való beépülés célkitűzése –, azt sosem éreztem Antall József megkülönböztető vállalásának, érdemének, személyes teljesítményének. Ha ugyanis van a rendszerváltó politikai elitnek közös öröksége, az éppen ezek közös vállalása.

Az új magyar demokráciát jellemző legfontosabb értékválasztások, a politikai rendszer kereteinek, alapintézményeinek megteremtése nem egyszemélyes teljesítmény volt, még csak nem is egyetlen oldal teljesítménye, hanem – a szabad választáshoz vezető rövid átmenet időszakában és még közvetlenül az első szabad választás után is – a szemben álló politikai oldalak, értelmiségi, politikai elitek közös műve. Ezért nem a rendszerváltó politikai elitből kiemelve, illetve fölé emelve, hanem éppen ebbe a közegbe belehelyezve lehet méltányosan szólni Antall József szerepéről is, amely egyébként valóban kiemelkedő volt – ez ma már általánosan elismert tény – a 89-es átmenet hónapjaiban is, különösképpen a kerekasztal-tárgyalásokon és természetesen 90 után is, a halála pillanatáig, miniszterelnöksége éveiben.

Ma azonban, egy újabb négyéves jobboldali kormányzás és a már azóta is eltelt csaknem öt év, a második ciklusát töltő, harmadik kiadásban megmutatkozó balközép kormányzás megtapasztalása után visszanézve a kezdetekre, óhatatlanul máshova kerülnek a hangsúlyok, más fénytörésben látjuk lelki szemeink előtt parlamentáris demokráciánk hőskorát, a megalapozás és a felépülés éveit – következésképp az ebben kulcsszerepet betöltő Antall József erényeit, képességeit, érdemeit is. Egyfelől szinte nosztalgiát érzünk azokat az éveket felidézve, és az első miniszterelnök érdemeit is még fényesebbeknek véljük, mint hajdan, másfelől meg nehezen szabadulhatunk a gyötrő kétségektől, hogy vajon nem ott, nem akkor rontottuk-e el a dolgot jóvátehetetlenül, végzetesen.

A szövegek többsége a miniszterelnök halálának tizedik évfordulója táján született. A hazai szerzők még azzal a friss élménnyel a zsigereikben írhattak, hogy az első jobboldali kormány választási kudarca és a rákövetkező szocialista visszacsapás után a jobboldalnak az antalli kezdetekhez visszanyúlva és annak hibáiból is tanulva mégiscsak volt módja módosítani a rendszerváltozás folyamatain. Volt hova visszatérni, volt mit folytatni, és nem volt reménytelen felvenni a korábban elejtett fonalat. Ma viszont, az immár harmadik baloldali kormány alatt, a kiszélesedő politikai, gazdasági, szociális és morális válság nyomását elszenvedve, egyre gyakrabban tesszük fel magunknak a kérdést: nem ott, nem a kezdetekben van-e a magyarázata annak is, hogy az orbáni korrekció, a rendszerváltozás felülvizsgálatának és kiigazításának kísérlete is csak felemásra sikerült, sikerülhetett. És hogy még a tényleges eredményei is átmenetinek, időlegesnek, visszavonhatónak bizonyultak.

Nem lehetséges, hogy mi, és már ott a kezdetekben Antall József vezetésével alapoztuk meg a rendszerváltozás ma kiteljesedő kudarcát, legnagyobb rendszerváltó erőként a kerekasztal-tárgyalásokat lezáró megállapodásban, az MDF-nek a 89 őszi népszavazáson elfoglalt álláspontjában, az alkotmányozó nemzetgyűlésről való lemondásban, vagy később, a nagykoalíció elhárításában, illetve az ehelyett az SZDSZ-szel megkötött paktumban?

Azt írja Sólyom László a kötetben, hogy világtörténelmi újdonságként értékelhető az, ahogyan akkor sikerült megteremteni az állam alkotmányos szerkezetét. De nem lenne-e itt az ideje, hogy komolyan szembenézzünk azokkal az ellenvetésekkel, amelyeket marginális csoportocskák okvetetlenkedéseként söprünk le magunkról 18 éve? Csakugyan olyan dicséretes lenne, hogy szűk elitcsoportok, szakértői körök alkudtak meg az új rendszerről a nyilvánosság háta mögött? S aztán megszavaztatták a kialkudott szabályokat az illegitim parlamenttel? Majd a paktum előkészítésékor egy még szűkebb csoport, fél tucat politikus szakértő ezt is felülírta? Igaz, amiben megegyeztek, azt az új parlamentben az immár szabad választáson legitimitást nyert képviselők annak rendje és módja szerint szentesítették. A formalitással tehát nem volt baj – csak a lényeggel. Hiszen ha jól emlékszem, a két legnagyobb párt megválasztottjai voltaképpen azzal kezdtük képviselői működésünket az Országgyűlésben, hogy vezetőink megállapodásához tartva magunkat, hallgatólagos önkorlátozással még érdemi vitát sem folytattunk, folytathattunk az alkotmányos kormányzás rendjét alapvetően megváltoztató módosító csomagról.

Egyfelől tehát a demokratikus játékteret és az alkalmazott szabályrendszert demokratikus felhatalmazás nélküli elitcsoportok a nyilvánosság elől elzárt alkuja hozta létre. S a tényleges demokratikus verseny már e keretek között, egy újabb elitcsoport, az Alkotmánybíróság bíráinak jogértelmezése által korlátozottan indulhatott. Arról nem is beszélve, hogy a gazdasági átalakulást meghatározó társasági és átalakulási törvény jóval az első szabad választás előtt megszületett. S a gazdaság magánosításának folyamata – a spontán privatizáció – gőzerővel zajlott.

Így a szabad választás voltaképpen már csak arról szólt, hogy mit kezd ezek között az új keretek és korlátok között a társadalom a szocialista rendszer örökségével, csődtömegével.

Sólyom László érezhető elégedettséggel írja, hogy „Magyarországnak pedig már kész alkotmánya volt akkor, amikor a rendszerváltás valójában elkezdődött”. Holott, hajdani politikai eszményeink zászlóra emlékeztető tépett rongyaival tántorogva a mai politikai sivatagban, legalábbis el kéne azon gondolkodnunk, nem ez volt-e éppen a baj. Hiszen mit is mond Bibó István a 45 utáni demokratikus kibontakozás esélyeit, lehetőségeit elemezve?

Előbb a harc, azután a szabály.

Bizony, mi ezt éppen fordítva csináltuk: előbb megalkottuk a szabályokat, megmerevítve egy olyan politikai helyzet erőviszonyait, amelyek az előző rendszer érdekcsoportjainak stabil fölényén nyugodtak. S ezután kezdtük a harcot. Az alkotmányos szabályrendszerrel, az Alkotmánybíróság felállításával a rendszerváltó erők valójában a saját lábukra is nehezéket raktak. Ráadásul, mivel az ellenzék erői a kezdet kezdetétől egymással is keményen küzdöttek, voltaképpen nem lehet azon csodálkozni, hogy szép lassan egymást is meg a rendszerváltás eredeti értelmét, a közjó ügyét, vagyis a többség javának ügyét is ledarálták. A folyamat nyertese pedig nem más lett, mint a felváltott rendszer krémje, a késő Kádár-kori technokrácia.

És, már bocsánat, de azt ugye, nem tetszenek komolyan gondolni, hogy ez lenne a közjó? Hogy bár a többség a rövidet húzta, azért a közjó mégiscsak érvényesült az elmúlt évtizedekben?

Nos, igen, a keretek voltaképpen adva voltak az indulás pillanatában. De hát végső soron csak rajtunk, az új demokrácia legitim képviselőin, múlott, hogy mit kezdünk velük. Ha akartuk volna, ha meglett volna hozzá a korábbi ellenzék erői közötti együttműködési készség, az egész alkotmányos rendszert újraírhattuk volna a szabad választás után. Együtt bőven megvolt hozzá a kétharmados többségünk.

Vajon, ha Antall József meg van győződve arról, hogy az előző rendszer hatalmi hálózatainak következetes felszámolása érdekében szükség van – legalább átmenetileg – a volt ellenzék meghatározó erejű pártjainak nagykoalíciójára, meg tudja-e nyerni ehhez az MDF képviselőcsoportjának és magának a pártnak a támogatását? S nem jutottunk volna-e így messzebbre az előző rendszerrel való szakításban? Nem csupán a jogintézményekben, a gazdaságszervezésben valósítva meg ezt, hanem az érdemi elszámoltatásban, igazságtételben, kárpótlásban – és kultúránkban, mentalitásunkban is.

És közösen nem alkothattunk volna-e nagyobb teljesítményre képes, kiegyensúlyozottabb társadalomszerkezetet, nemzeti érdekeinket jobban szolgáló demokratikus rendszert? Ha – egy újabb bibói fogalommal élve – egyfajta „határolt forradalomban” közösen (a korábbi ellenzékből született kormányzó nagykoalíció) kicsit megnyújtjuk a harc szakaszát, mielőtt megmerevítenénk az új alkotmányos rendszert valóban időtálló, hosszú távra szánt szabályok formájában. Nem hozhattunk volna-e létre így nemcsak stabilabb, hanem társadalmilag elismertebb alkotmányos berendezkedést? S a mai két Magyarország magja, az akkori rendszerváltó MDF és SZDSZ értelmiségi tábora, nem szerezhettük volna-e meg egymásról épp e folyamatban, az előző rendszer közös felszámolásában és az új berendezkedés megalkotásában azokat a pozitív élményeket, amelyek egymás legitimitásának elismerését érzelmileg is megalapozzák? S vajon nem épp ez az előző rendszer felszámolásában a nyilvánosság előtt végzett, szélesebb körű társadalmi részvétellel járó közös munka, a közös harc, a közös alkotás ruházta volna-e fel azzal a legitimitással az alkotmányos rendszert, amelyet ma oly fájdalmasan nélkülözni látszik?

Kérdések kérdések hátán.

De folytathatnánk akár egy ezzel ellentétes gondolati pályán is. Vajon mennyire határozta meg az Antall-kormány jövőjét a miniszterelnök azon, korántsem magától értetődő döntése, hogy, függetlenül a szakmai képességeitől, volt MSZMP-tagot nem emel be a kormányába?

Holott azok sorában, akik az MDF-hez csatlakoztak, a rendszerváltozás előkészítésében fontos szerepet játszó értelmiségiek között is, de a kevésbé ismert emberek között is nem kevesen tagjai voltak egykor az állampártnak. Sőt, az MDF alapszabálya még 89 elején sem zárta ki, hogy valaki MDF-es létére ugyanakkor az MSZMP-nek is tagja lehessen. Vajon nem maga a miniszterelnök ágyazott-e meg az efféle lépésekkel annak a differenciálatlan antikommunista retorikának, amellyel aztán miniszterelnökként bőven akadt baja, amikor a kormány teljesítményével elégedetlen bázisa, a kormánypártok radikálisai elkezdtek követelni az államapparátusok megtisztítását a volt kommunistáktól.

Ha jól belegondolunk, két szék között a padlóra kerülve kormányoztunk.

S e kormányzati felállást, stratégiát választva vajon jelentős részben nem mi magunk készítettük-e elő az MSZP és az SZDSZ, illetve támogató köreik a rendszerváltozásra végzetes hatású összeforrását?

Politikusi képességeinek kiemelése mellett Antall József, a morális lény kapja a legtöbb méltatást a kötet emlékezéseiben, portréiban – ami teljességgel indokolt, de mi sem jellemzi jobban az alacsony kort, korunkat, mint az, ahogyan az általa képviselt politikusi moralitás már csak a nosztalgiában jelenik meg.

„Hol az a politikus, aki majd bölcs alázattal, erős szerénységgel és rettenthetetlen tisztességgel vezeti el Magyarországot a kereszténység mindenkit szolgáló univerzalitásával Európa nemzetei közé… Az alkotás beteljesülését tíz éve várjuk – írja 2003-ban –,

s közben egyre messzebb kerül a keresztény Magyarország. S miközben a médiumok ontják elénk az álomférfiakat, kellene már végre egy államférfi is ennek az országnak. Antall József hiánya egyre fájóbb.” – Jávor Béla ihletetten pontos szavai az Antall József halálának tizedik évfordulójára írt lírai emlékidézéséből ma, három évvel később még kevésbé tetszenek túlzásnak. És azt hiszem, sokak lelkiállapotát kifejezik a rendszerváltozás egykori elkötelezett hívei közül, akik nemcsak a materiális javak körének bővüléséhez fűzték egykor reményeiket, hanem a morális közösség újjászületéséhez is.

De idézhetjük Pethő Tibor szavait: „szilárdságával, jellemességével s mély erkölcsiségével kimagaslott közéletünk szereplői közül”, vagy azt, amit Dávid Ibolya mondott: „Míg mások a hatalom- és vagyonátmentéssel voltak elfoglalva, az ő fogyó élete az értékátmentésről szólt.” És persze azt, ahogyan Granasztói György emlékezett: „okosabb, finomabb és jobb ember volt nálunk, ezért emeltük magunk fölé”. Jávor Béla ihletetten pontos szavai az Antall József halálának tizedik évfordulójára írt lírai emlékidézéséből ma, három évvel később még kevésbé tetszenek túlzásnak. És azt hiszem, sokak lelkiállapotát kifejezik a rendszerváltozás egykori elkötelezett hívei közül, akik nem csak a materiális javak körének bővüléséhez fűzték egykor reményeiket, hanem a morális közösség újjászületéséhez is.

(A politikus Antall József – az európai úton. Szerk.: Biernaczky Szilárd–Jeszenszky Géza–Kapronczai Károly. Mundus, Bp., 2006.)

(Szintén megjelent a Magyar Szemlében az Új folyam XVI. évfolyam 3-4. számában, 2007. áprilisában)