Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Hangulatjavító intézkedések
Bod Péter Ákos írása
Mielőtt értelmezném és kommentálnám a jelenbéli esemé- nyeket – ahogy ezeken a hasábokon kéthavonta szokásom lett –, egy személyes emlékemet idézem fel, s az olvasó rögtön tudja majd, miért. 1989 novemberét írtuk; megvolt már a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokat lezáró megállapodás – melyet bizonyos pártok aláírtak, mások nem –, és az egyezkedős-szabálytisztázó hónapok után megnyílt a többpárti szabad parlamenti választásokra való felkészülés rövid szakasza. A Magyar Demokrata Fórum októberben Antall Józsefet választotta elnökének, aki az ország társadalmi és gazdasági állapotát feltérképezendő a kormányzásra esélyes nagy párt elnökéhez és saját egyéniségéhez illő módszerességgel sorra felkereste az állami intézmények vezetőit. A Magyar Nemzeti Bank elnökénél tett látogatásánál magam is jelen lehettem.
Hazánk pénzügyi állapota súlyos volt: a fogyasztói árak gyorsan emelkedtek (ahogy utólag már tudjuk, 17 százalékkal), holott még megvolt a KGST és a rubelkereskedelem, működött a Tervhivatal és az Árhivatal; az ország devizatartalékát azon a nyáron kiürítette a hangulatjavító intézkedések keretében megemelt turistakeretből lebonyolított nyári Gorenje-vásárlási roham – a bécsi kereskedők nagy örömére, és a szakmai elemzők megrökönyödésére. A Nemzeti Bank devizatartalékának felélése ezért is roppant szakszerűtlen és felelőtlen tett volt a magát önérzetesen szakértői kormánynak nevező gárda részéről (Németh Miklós közgazdász, miniszterelnök, Medgyessy Péter gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, Békesi László pénzügyminiszter, Surányi György, a Tervhivatal államtitkára, Bartha Ferenc, az MNB elnöke), mert az összes sorstárs ország közül hazánkra nehezedett a legnagyobb egy főre jutó devizaadósság. Nota bene, hogy pontosan mekkora is a külső adósság mértéke, arról ellentmondásos, aggasztó hírek kerengtek szakmai körökben. Az MNB elnökénél az általános tájékoztató meghallgatása után Antall József rá is kérdezett a külső adósság ügyére.
A bankelnök kibökte: baj van az adatokkal, azok nem jók. De mégis, mi a baj velük? Hát az, hogy a valóságban nagyobb a külső adósságállomány, mint a hivatalos adat. No és mit kíván tenni az MNB és annak elnöke, hogy az adatok jók legyenek? A gond az – fejtegette a jegybank elnöke –, hogy a mostani viszonyok közepette, amikor nem maradt semmi néven nevezendő devizatartaléka az országnak, rontana külső megítélésünkön és hitelhez jutásunk esélyein, ha néhány milliárddal nagyobb adósságról jelenne meg közlemény. De mégis, mit kíván tenni az MNB? – kérdezte Antall József.
Az elővezetett terv számomra azóta is a késő kádárizmus észjárásának megtestesülése: minden félévben hozzáírnánk félmilliárd dollárt a hivatalosan közölt 18 milliárd dollárhoz, és akkor két-három év alatt utolérnénk magunkat – vezette elő az MNB elnöke. Antall József erre annyit mondott: ha jól értem, az elnök úr még éveken keresztül kívánja folytatni a közokirat-hamisítást.
Rövid csönd állt be, majd más témákról esett szó, ezek azonban nem maradtak meg emlékezetemben. Az üzenetet az illetékesek megértették. Néhány nap múlva az Országgyűlés előtt – ez még persze a régi, állampárti parlament volt – Németh Miklós miniszterelnök bejelentette a tényleges adósságadatokat. Azt nem mondta, hogy bocsánat, félrevezettük a közvéleményt és a külvilágot vagy valami hasonlót, de mégis megtudhatta a külvilág a tényleges helyzetet, és ezzel megszűnt az 1982-től folytatólagosan elkövetett adathamisítás. A már akkor is eladósodott Magyarország 1982-ben lépett be a Nemzetközi Valutaalapba (IMF), hogy megmeneküljön a nemzetközi fizetésképtelenségtől: az IMF a pénzügyi élet végső mentsvára, amely szigorú gazdaságpolitikai feltétek mellett ugyan, de akkor is adhat hitelt, ha más már nem hajlandó. A belépő ország természetesen köteles volt megadni főbb gazdasági mutatóit, majd a többi tagországhoz hasonlóan folyamatos adatszolgáltatást kellett teljesítenie. Nyilván már a belépéskor nem vitte rá a lélek a magyar rezsimet az igazmondásra, vagy menet közben jelentettek rendre kisebb számokat az adósságállományról (mint ahogy a formális szerepet betöltő parlamentet a valósnál kisebb államháztartási hiányról tájékoztatták).
Az adathamisításnak így a szabad választások elkerülhetetlen közelsége véget vetett, és a külvilág, s benne az ország szempontjából olyannyira fontos IMF megtudhatta azt, amit addig is sejtett a valódi adósságmértékről. Az ügy azon kívül, hogy valóban rontott az ország külső megítélésén, egy igen kínos azonnali következménnyel járt. Az IMF igazgatótanácsa visszavonta a Magyar Népköztársaság kormánya által 1988-ban felvett hitel utolsó ütemét, mivel a pénzintézet szabályzata szerint – amint ez általános a banki világban – valótlan adatok szolgáltatása esetén a pénzintézet jogosult lejárttá tenni a hitelt.
Érdemes tudni: nem a magyar kommunista hatóságok voltak az egyetlenek, akik nem jó adatokat adtak az IMF-nek. De a folytatólagos jelleg miatt – amint ezt az IMF hivatalos történetírója is megjegyzi a korszakot feldolgozó munkájában – ez volt addig a szervezet életében a legjelentősebb ilyen ügy. Ezért az IMF történetében elsőként nem csupán figyelmeztetést, hanem a hitel visszavonását kellett szankcióként alkalmazniuk. Egyébként jól mutatja a nagyvilágban szokásos emelkedett stílust, hogy ott hivatalos iratban nem használták a csalás vagy hamisítás kifejezést: az angol ’misreporting’ és annak magyar fordítása, a ’téves adatközlés’ került be a dokumentumokba. Az MNB évkönyveiben az éves hitelügyletek táblázatának lábjegyzetében ez szerepel: 50 millió SDR a teljesítményfeltételek nem teljesítése miatt nem volt lehívható; téves adatközlés miatt 1990. március elején a megállapodás terhére 150 millió SDR visszafizetésére került sor.
Ez a száraz lábjegyzet egyébként drámai következményekkel járó események fontos pillanatait rögzíti. 1989 nyara és 1990 márciusa között súlyosról drámaira romlott az ország devizális helyzete, és nem is látszott esélye annak, hogy a magánbanki piacon hitelt lehessen felvenni, különösen nem azzal a céllal, hogy abból az adathamisítást szankcionáló Valutaalapot kifizessék. Hazánk igen közel állt ahhoz, hogy Lengyelország sorsára jusson, amely már csaknem egy évtizede hitelképtelenné vált a nemzetközi pénzpiacokon, és folyamatos gazdasági válsággal küszködött (hogy aztán majd a kommunista rezsimet felváltó Szolidaritás-kormány hároméves nehéz tárgyalássorozattal csikarjon ki átütemezési és részleges adósságkönnyítési megállapodást a hitelezőktől 1993 őszére). Gazdaságunk azonban még úgy-ahogy működött, nagy volt tehát a vesztenivaló. Lévén külgazdaságilag nyitottabb a lengyelnél, a magyar gazdasági életben az esetleges hitelképesség-vesztés még az övékénél is nagyobb visszaesést okozott volna. A külföldi hitelforrások azonban 1989 végére kiapadtak.
Különös módon egyetlen pénzintézet jöhetett csupán szóba újabb hitelnyújtóként, és ez maga a Valutaalap. Így is lett, a magyar hatóságok új hitelmegállapodást készítettek elő, amelynek keretében az MNB felveheti azt a hitelt, mellyel törleszthető az IMF-nek visszajáró összeg… A Valutaalap azonban joggal volt bizalmatlan a magyar hatóságokkal szemben, hiszen nem teljesítették az előző kölcsön feltételeként vállaltakat, és ráadásul most az is kiderült, hogy éveken át félrevezették őket. Tegyük hozzá: elsősorban és legfőképpen saját nemzetét vezeti félre az a tisztségviselő, aki tévesen közli a hivatalos adatokat.
A hiteltörténet vége az lett, hogy a Németh-kormány kötött az IMF-fel egy új hitelszerződést, amelyet az év első hónapjaiban dolgoztak ki, és 1990. március 14-én írtak alá. Ebben a magyar kormány egyebek mellett vállalta, hogy 1990-ben egyensúlyban lesz (addig példa nélkül álló módon) az államháztartás, és ehhez emelik a hatósági energiaárakat. Március 25-én járultak Magyarország választói az urnákhoz az első szabad, többpárti választás első fordulójában. A teljesítés már az új kormányra maradt (a vállalás teljesült, és hazánk 1990-et minimális költségvetési többlettel zárta: azóta sem láttunk ilyen csodát).
No de ezzel már egy másik történet kezdődne, holott itt nem az első polgári kormányra zúduló akkori anyagi és morális terhekről kívánnék szólni. Az a tizenöt évvel ezelőtti banki megbeszélés időről időre eszembe ötlik, hiszen a pillanat drámaisága mellett egy általános tanulságot is megmutatott: a kádári rezsimnek a nemzetközi pénzvilághoz való fordulásakor nem a belépéshez szükséges tagdíj előteremtése okozta a legnagyobb gondot, nem is a valutaalapi követelések elfogadása – és ezzel a gazdasági szuverenitás egy részének kétségtelen feláldozása –, hanem az, ami elvileg ingyen lenne – az igazság bevallása, a valós adatok bemutatása.
Talán nem vagyok egyedül, ha észlelek bizonyos párhuzamokat az akkori és a mai viszonyok között. Nem először fog el a déja vu-érzés; ezért is voltam kénytelen ezeken a hasábokon négy hónapja egyszer már felidézni a 15 évvel ezelőtti adatmanipulálási ügyet. Azóta a pénzügyi adatokkal való ügyeskedéseket megrendelő pénzügyminisztert leváltották, távozott posztjáról az adó-visszatérítések visszatartására kényszerített adóhivatali elnök, és lecserélték a gazdáknak jogosan járó kifizetéseket halogató földművelési minisztert is. A pénzügyminiszter leváltását tekinthetnénk a józanész felülkerekedése jelének, ám a kormányfői indoklásban nem esett szó az adatmanipuláció ügyéről (holott polgári demokráciában – és a nyugati üzleti életben – elemi jelentőségű a közpénzek áttekinthetősége, transzparenciája). Most pedig újabb jelei vannak annak, hogy az autópálya-építések, oktatási fejlesztések és egyéb kormányzati kiadások terén innovatív könyvelésre készül a kormányzat. Mint akkor is, ma is eléggé üres a kassza; mint akkor, ma sem akaródzik a miniszterelnöknek és tisztségviselőinek kiállni az igazsággal.
2005 persze nem 1988–89. De mégis: bizonyos régi reflexek valahogy nem akarnak eltűnni, sőt mintha szép fokozatosan visszajövőben lennének. Sokunkat meghökkenti az, ha ismét hazánk 1945-ös felszabadulásáról, a klérus ármánykodásáról, másfelől pedig Ságvári Endre példaadó életéről szólnak kormányunk vezetői, de megpróbálhatnánk jóhiszeműen betudni ezt a régi hangütést egyszerűen a nosztalgiának, amely minden lezáruló időszakot törvényszerűen követni szokott. Ám mintha az a korszak valahogy nem bírna lezárulni. Inkább azt érzi az ember, hogy mindez a szóhasználat nem csupán ártatlan (noha sokak érzéseit sértő) retro-hangulatot tükröz, hanem egy már letűntnek remélt kor továbbélését jelzi. Olyan korét, amelyben a köz tisztviselői szándékosan nem számolnak el a köz ügyeivel, vagyonával, kiadásaival. Mintha átmentődött volna az a gyakorlat, amelynek keretében visszatartották vagy megmásították a közre tartozó információkat.
A ’misreporting’ azonban előbb-utóbb kiderül. Mai viszonyaink között előbb, mint utóbb. Van parlamenti ellenzék, és van (olyan-amilyen) sajtónyilvánosság. Tagságot vállalt az ország olyan szervezetekben, amelyeknél elemi tagsági feltétel az adatok bemutatása és folyamatos szolgáltatása. Gazdaságunk ezernyi szállal kapcsolódik a külvilághoz, és ezeket a szálakat banki, kutatóintézeti, kormányzati elemzők vizsgálják naponta.
A sokat tapasztalt elemzők persze láttak már olyat, hogy egy kormány tévesen jelent. Idézni voltam kénytelen nemrég a görög esetet: a kormány nem kisebb ügyben közölt téves adatokat, mint az eurózónába való felvételhez szükséges államháztartási hiánymutató dolgában. A görög kormány kiszervezett néhány állami feladatot a magánszektorral közös partneri kapcsolatba (ez a bizonyos PPP-megoldás: public private partnership), és ezzel a kiadásokat és a felvett hiteleket kihagyta a görög államháztartás kiadásai és adósságai közül – most már tudjuk, hogy tévesen és jogtalanul. Szankció egyelőre nincs, és mivel a drachma végérvényesen megszűnt, szóba se jön, hogy visszaállítsák az eredeti állapotot. De a tanulságokkal gazdagabb lett az Európai Unió. És bizonyos, hogy ha ismét lát egy olyan PPP-megoldást, amely mérsékli az illető ország hivatalos költségvetési hiányát és államadóssági mutatóját, akkor alaposan megtekinti a beterjesztett adatokat.
A történet természetesen rólunk szól. Az adatokkal ügyeskedő pénzügyminiszter elment ugyan valami ok miatt (melynek feltárásával nem tisztelte meg a közvéleményt a kormányfő), de a közokiratok jogszerűségi határait tágítgató kormányzati szándék itt maradt. Az új pénzügyminiszter legalábbis nem határolta el magát elődjének egye nyilvánvalóbb trükközésétől. Miután a kormányzó párt frakciójából jön, még inkább az várható, hogy hozza magával a szocialista párt aktívájának kívánságát: a jövő évi választások előtt a kormány tegyen már néhány hangulatjavító intézkedést. Adjon át kórházat, vagy legalább néhány mentőkocsit, avasson új sztrádaszakaszokat; csináljon végre valami látványosat.
Az autópálya építésére azonban már nem maradt állami pénz, 2002-től Medgyessy és a kettővel ezelőtti pénzügyminiszter működésének következményeként. De tudjuk: Magyarországon sztrádát muszáj építeni, ha már éppen ez a kormány az autópálya-kilométerekben találta meg az előző választási kampány idején a kormányok jósági fokának adekvát mércéjét. A Fidesz–MDF-kormány alatt csak előkészítettek, de nem adtak át egy kilométernyi autópályát sem, mi majd kormányra jutva négyszáz – mit négyszáz, nyolcszáz – kilométer pályát bocsátunk a magyar autótulajdonosok rendelkezésére.
Hitelből is lehetne építtetni, de akkor a felvett összeggel megnő a kimutatott államadósság, márpedig az így is túlságosan nagy. Lehet másik megoldásként a magánszektorra bízni a sztráda finanszírozását az építéssel együtt; ám akkor igen drága lenne az úthasználat, márpedig az a típusú szavazópolgár, aki valóban az átadott utak kilométerében méri a kormányzati alkalmasságot, nem úgy gondolja, hogy maga fizetné az úthasználat teljes költségét. Marad az öszvér megoldás: az állam is tesz bele pénzt, és a vállalkozó is, mely utóbbi majd megépíti, működteti és jogos nyereségét idővel felveszi.
Ezt a valódi PPP-megoldást fejlesztette tovább a mai kormányzat úgy, hogy a vállalkozók és a mögöttük álló bankok előbb fizessenek be egy jelentős összeget az idei költségvetésbe a megbízás elnyerésének jogáért, majd a rákövetkező kormányzatok a további húsz-harminc esztendőig törlesszék a magánbanki hitelfelvétel, a pályaépítés és a működtetés költségét, és persze ennek a mai befizetésnek is a kamatokkal megnövelt értékét. Így nyilván drágább az egész ügylet az államra nézve, de az örömteli rész a mai esztendőre jut, a terheket pedig viseljék a következő kormányok.
E terhek azonban mégis államháztartási terhek maradnak. Ha pedig az Európai Unió statisztikusai úgy találják, hogy bár az idei állami büdzsét ugyan nem terheli autópálya-építési célú kiadás, de csak azon az áron, hogy a magyar közszektor hosszú távú adósságot vett a nyakába, akkor az idén e célra valami fél-állami megoldásként felveendő két és fél, hárommilliárd euró hitelről mégis dönthetnek úgy, hogy azt bizony hozzá kell írni az államadóssághoz. Az éves folyó hiány ettől nem nő, de egy másik eurófelvételi mutató (az államadósság a nemzeti össztermék százalékában) viszont romlik. Ma még nem tudjuk, hogy az unió statisztikusai miként döntenek, de igen valószínű, hogy az utóbbi idő magyar statisztikai ügyeskedésén fennakadnak Brüsszelben.
Ami persze egy sor kellemetlenség forrásává válna: messzebbről nézve nemigen tesznek különbséget kormány és ország között. Ez volt bizony az egyik tanulsága az 1989-ben felszínre jutó téves adatközlésnek: a folt a magyar pénzügyminisztériumon és a jegybankon maradt egy ideig (amíg aztán a jó magaviselet, a jótékony feledés és a következő delikvensnél beálló új eset együttesen fátylat nem borított a múltra). Másfelől egy helyreigazító uniós döntés talán megingatná a kormányt azon elhatározásában, hogy a társadalomra nézve hosszabb távon drágább sztrádaépítési megoldást válassza. De hát ismét csak a külső kényszertől kell remélnünk a hatalmi pozícióval való visszaélés megfékezését; csoda-e, ha régről ismert érzés fog el minket?
Az autópályaügyek tétje egyébként 6-700 milliárd forint – komoly pénz. Az unió 2007 előtt ilyesmire csak módjával ad, és amit hitel vagy támogatás keretében adna, annak elköltését alaposan ellenőrizné. Különös módon nem törte, ma sem töri magát össze a kormányzat, hogy a magyar adófizetőre nézve jóval olcsóbb uniós megoldást forszírozza.
Ezen túlmenően a többtucatnyi hangulatjavító intézkedés mostani meghirdetése az ún. száz lépés program keretében valóban csak ártatlan újrajátszása a késő kádári társasjátéknak: az államhatalom a mi költségünkre kisebb könnyítéseket-kedvezményeket ad a lakosságnak, és elvárja, hogy annak javuljon a hangulata, az pedig azt várja, hogy érjen véget ez a vircsaft. Láttunk példát arra: ezt követően keserves munkával kell a rákövetkezőknek helyreállítani a külvilág előtt a hitelességet, itthon stabilizálni a pénzügyi viszonyokat, és megkísérelni annak elhitetését a történelmileg bizalmatlanná kondicionált polgárokkal, hogy az állam értük van és a javukat akarja. Ők ugyanis mindinkább úgy látják, hogy az állam sokkal inkább a javaikat akarja…
(Megjelent a Magyar Szemlében az Új folyam XIV. évfolyam 3. számában 2005. júniusában)
