Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2024. december 27.
Ezen a napon történt:
-
Vasutas fórum
1991. december 27.
Gulyás Gergely beszéde
Tisztelettel köszöntöm az Antall-család jelenlévő tagjait, Klára Asszonyt, Antall György ügyvéd urat és Antall Péter igazgató urat!
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Miniszter Úr!
Kedves Ünneplők és Emlékezők!
Napra pontosan 20 esztendővel ezelőtt Antall József miniszterelnök állt itt, hogy Somló népével együtt ünnepelje Magyarország visszanyert szabadságát, a szovjet megszállás megszűnését. Ugyan az utolsó orosz katona, Viktor Silov altábornagy már június 19-én délután elhagyta hazánkat, de a két állam közötti egyezmény értelmében Magyarország szuverenitása 1991. június 30-ával állt helyre.
Az idő rohanó gyorsaságára figyelmeztet, hogy lassan már Antall József halála óta is két évtized telt el. A néhai kormányfő neve és tevékenysége összeforrt a rendszerváltozással. Azzal a rendszerváltozással, amely az utolsó volt a XX. század magyar történelmének négy nagy fordulópontja közül. Mégis az egyetlen, amely az ország számára nem megcsonkítást jelentett, nem kiszolgáltatottságot hozott. A korábbi három alkalommal – két, azelőtt elképzelhetetlen pusztulást hozó világháború és egy vérbefojtott forradalom után - hazánk területeit és honfitársait, illetve szabadságát vagy egyidejűleg mindkettőt elvesztette. A negyedszeri újrakezdés már nem adhatta vissza azt, ami örökre elveszett, mégis éppen 20 évvel ezelőtt elhozta a lehető legtöbbet, amit egy nép remélhet: a szabadságot és a függetlenséget. A rendszerváltozás hazánk számára nem vitásan a diktatúrából a demokráciába, az egypártrendszerből a többpártrendszerbe, a népköztársaságból a köztársaságba és a kommunizmusból a jogállamba való átmenetet jelentette.
Ma a kérdés mégsem úgy merül fel, hogy „sikertörténet volt-e a rendszerváltozás?”, hanem úgy, hogy teljes kudarcnak kell minősítenünk az elmúlt bő két évtizedet, vagy csak részben van okunk a csalódottságra? E kérdés helyes megválaszolása nélkül nincs esély a néhai miniszterelnök történelmi szerepéről pontos képet adni. Antall József kormányzása az önkényuralomból a szabadságba vezette az országot, ezért politikai hagyatékával ellentétes lenne a magyar emberek rendszerváltozáshoz való viszonyát figyelmen kívül hagyni, akkor is, ha tudjuk sokan már most egészen másként gondolkodnak az Antall-kormányról, mint ahogyan ezt a miniszterelnök hivatali idejében tették.
A magyar nép a demokráciától a nyugaton megtapasztalt jólétet várta és csak kevesek tudtak értékelni olyan elvont fogalmakat, mint a népuralom, a jogállam vagy az önrendelkezés. A politikától egyre inkább elforduló tömegek nem ismerték – és a pillanat körülmények által meghatározott nehézségei közepette nehezen ismerhették - fel a rendszerváltozás azóta is elszenvedett paradoxonát: a diktatúra árát a demokráciában újra meg kell fizetni. „A feladat súlya, mely rám hárul, óriási” – mondta Antall József még kijelölt miniszterelnökként. Majd közvetlenül megválasztása után elismételte: „Nem titkolom, kétségek gyötörnek; nem titkolom, a felelősség súlya olyan mértékben nehezedik reám, hogy minden akaraterőmre és hitemre szükségem van a helytálláshoz - de meg fogom tenni, azért, mert vállaltam, és azért, mert ezt az esélyt ez az ország, ez a nemzet nem hagyhatja figyelmen kívül.”
A működésképtelen piacgazdaság, a megszűnő piacok és a kezelhetetlennek tűnő államadósság folytán a gazdasági csőd szélén álló ország az egyik, és a Kádár korszakban szocializálódott, a demokráciától az ott tapasztal jólétet türelmetlenül váró társadalom a másik oldalon. Közöttük közvetítőként a jobboldallal és annak vezetőjével szemben kezdettől fogva ellenséges tömegtájékoztatás. A kor emberfeletti feladat elé állította a kormányfőt és tovább növelte terhét, hogy tudatában volt annak.
Törvényszerű volt, hogy 40 év kommunista diktatúra után az első szabadon választott kormány vezetése népszerűtlen feladat. A hatalmas várakozások és a rendkívül szűk lehetőségek közötti távolság egyetlen kormányfő számára sem lett volna áthidalható. Antall József tevékenységét miniszterelnöksége alatt kritikák özöne, a türelem és a megértés teljes hiánya, sőt gyakran utálkozás és gyűlölet övezte.
A demokratikus népítélet azonban pillanatfelvétel, melyben a társadalom tagjai akkori önmagukat látva alkotnak véleményt. A történelem ítélete viszont - nem függetlenül attól, hogy kik írják - térben és időben elhelyezve a politikai döntéseknek a nemzet sorsára gyakorolt hatását tükrözi vissza. A történelem a pillanat helyett a folyamatot összefüggésekbe ágyazva láttatja. Innen visszatekintve már nem lehet vitás, hogy a piacgazdaságra való átállás, az orosz csapatok távozásával Magyarország szuverenitásának visszaszerzése, a varsói szerződés felszámolása, a Magyarország nemzeti múltjából törvényszerűen következő nyugati integráció visszafordíthatatlan elindítása és a gazdasági nehézségek közepette is világos elveken nyugvó társadalompolitika Antall József múlhatatlan érdeme. A néhai miniszterelnök maga is hangot adott azon reményének, hogy a történelem másként vonja meg tevékenységének mérlegét, mint korának közvéleménye: „Nem tagadom, hogy érdekel az utókor ítélete és bízom benne, hogy az utókor úgy fog emlékezni ránk, mint a 40 év diktatúra után megválasztott első szabad kormányra, mely tudta, hogy mit kell tenni és tette, amit lehetett.”
A néhai miniszterelnök közjogi és gazdasági értelemben véghezvitte a rendszerváltozást, az erkölcsi rend helyreállításához azonban hiányzott az ehhez szükséges felhatalmazás. Ebből következik a rendszerváltozás megítélésének ellentmondásossága. Mert bár e felhatalmazást kilencvenben a magyar választópolgárok egyértelműen megadták azoknak, akik a Kerekasztalnál szemben álltak a kommunistákkal, akik a rendszerváltozás teljességét, a felelősök elszámoltatását és az igazságtételt ígérték, de nem számoltak azzal, hogy aki mindezeket a legradikálisabban ígérte, az fogja a leggyorsabban elárulni.
És ugyan még mindig nem teljesen tiszta a kép, mégis mára már jól látható, hogy a történelem nem lesz kegyes azokkal, akikkel a kor az volt, de Antall Józsefet, akinek politikai teljesítményét életében oly kevesen ismerték el, a nemzet méltó helyen őrzi meg emlékezetében.
A miniszterelnök talán legfőbb politikai érdeme a határokkal fizikai értelemben szétszakított magyar nemzet kulturális és lelki egységének helyreállításáért végzett szolgálat. Az elszakítottság és a megtagadott közösség időszaka után politikájával egyértelművé tette, hogy „minden magyar felelős minden magyarért.” Egyértelművé tette, hogy e felelősségnek közjogi korlátai ugyan lehetnek, lelkiek azonban soha. Mennyien fogadták határon innen és a szomszédos országokban szándékos értetlenséggel vagy esztelen gyűlölettel, mennyien vádolták nacionalizmussal és revizionizmussal Antall Józsefet azért, mert e területen is véget vetett a kommunizmus által használt kettős nyelv, a hazugságok és a ki nem mondott igazságok országlásának. Pedig pontos megfogalmazása nem adott okot a félreértésekre: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Ahogyan Sütő András e mondatra utalva Antall József temetésén fogalmazott: „Mondta ezt minden hátsó szándék nélkül, a világos szavak értelmében bízva, így mások értelmében is bízva tehát. Mondta ezt annak reményében, hogy a lélek fogalmát senki sem tévesztheti össze tankhadosztályokkal. Mondta ezt közel félévszázada egy letűnt politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt kisebbségi sorsban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti öt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett.”
Antall József halála után sokszor és sokáig úgy tűnt, hogy a magyar nemzet lelki és kulturális egységéért vívott küzdelem nem lehet sikeres. Sokszor kellett iszonyatos fájdalommal megtapasztalnunk, hogy a siker akadálya nem a külső ellenállás, hanem a belső gyengeség, a nemzeti egység hiánya vagy megtagadása. Sokszor kellett szembesülnünk azzal, hogy magyarnak születtek olyanok is, akik számára az egyetemes magyarság ügye csak aktuálpolitikai haszonszerzés eszköze, ezért vélt politikai érdekből bármikor készséggel elárulják azt. De még a legarcpirítóbb árulás idején is adott volt a nemzeti összetartozás Antall József által állított mércéje, melynek fényében minden jóakaratú ember láthatta az éppen időszerű politikai vezetés méltatlanságát. A néhai miniszterelnök akkor emelte magasba a nemzeti összetartozás zászlaját, amikor külső és belső ellenségektől körülvéve pontosan tudta, hogy ki fogják ütni kezéből, de a történelem kiváló ismerőjeként tudta azt is, hogy példamutatása követőkre talál. Akkor, amikor a magyar országgyűlés több mint négyötödös többséggel, valamennyi a nemzeti érdek képviselete esetén szóba jöhető parlamenti párt támogatásával törvényt fogad el a nemzeti összetartozásról, akkor, amikor a törvényhozás 97 %-ot meghaladó többséggel teszi lehetővé a kettős állampolgárság megszerzését minden magyarnak, elmondhatjuk, hogy a néhai miniszterelnöknek a 90-es évek elején sokszor még magányosnak tűnő küzdelme nem volt hiábavaló. Amikor a nemzeti összetartozás ügyében előrelépünk, soha nem felejthetjük el, hogy a helyes irányt Antall József jelölte ki.
Amikor mára a kereszténységnek a nemzet életében betöltött szerepét; a szeretet, a hit és a hűség értékeit hazánk alaptörvénye is rögzíti, akkor érdemes visszaemlékezni Antall József értékvilágára. Ahogy ő megfogalmazta, a szeretet „csak más ember irányában érvényesülhet, mert ha a szeretet nem másért van, hanem önmagunkért, akkor csak egoizmus. Ez az értékrend, amely a szeretetre épül, nem elavult, hanem az ezredforduló legnagyobb feladata, küldetése nagyobb, mint bármikor a történelemben.” “Számunkra Európa és a kereszténység nem egy 20. századi politikai program, hanem egyszerűen az ezeréves magyar történelem.” Ahogyan Szabad György házelnök Antall József temetésén mondta, a volt miniszterelnök számtalan területen vetett, hogy az utána következők arathassanak.
Antall Józsefet a rendszerváltozás utáni első miniszterelnökként olyan feladat elé állította a történelem, melyet kevés politikusnak kell hordoznia, de keveseknek is adatik meg. Az ilyen feladat egyszerre ritka ajándék és nehezen elviselhető felelősség. Ebben a helyzetben a politikus akkor válik államférfivá, ha felismeri és annak tudatában cselekszik, hogy a feladat, mely neki adatott nagyobb, mint önmaga. Antall József már megválasztásakor pontosan felmérte, hogy az ügy, mely rábízatott saját személyes sorsánál fontosabb. Amit Antall József betegségéről még nem tudva az országgyűlés előtt megválasztása után a kormányfői szolgálatról mondott, azon a halállal szembenézve sem változtatott. Idézem a volt kormányfő szavait. „Örök szimbóluma a magyar történelemnek, hogy az első magyar miniszterelnök mártírként végezte. Ez ebben a székben minden magyar kormányfőnek figyelmeztetés. Úgy gondolom, hogy magyar miniszterelnöknek lenni nemcsak kormányfőséget jelent, hanem annak a vállalását, hogy ebben az országban ez mindig kockázatot jelentett, valódi vagy erkölcsi halált. Ebben az országban az első magyar miniszterelnök halálával, kivégzésével nemzeti mitológiánk szimbólumaként a mártírsors, a megváltás tudata kell, hogy legyen egy miniszterelnöknek az útravalója.” A nemzet iránti elhivatottságot, a kormányfő miniszterelnöki esküjéhez és példás fegyelemmel viselt betegségéhez való viszonyulását kezelőorvosaihoz írott magánlevele bizonyítja: „Tiltakoztatok az ellen, hogy nem vállalom a jobb esélyt adó, de a munkám folytatását korlátozó, majd lehetetlenné tevő kezelést. Meg akartatok mindent tenni az ember gyógyítása érdekében, de nekem a miniszterelnöki teendők ellátása a feladatom, erre esküdtem fel, mint egy katona. Ez elé nem helyezhetem a magam személyes érdekét. Ha nem lesz más esélyem, akkor talán a halálom is szolgálatot tehet.”
A volt miniszterelnök semmiképpen nem tehető felelőssé azért, hogy hivatalában, sőt pártjában követték olyanok is, akiknek károkozása térben és időben is túlmutat saját hivatali idejükön, akik nehézzé tették a mát és relativizálták a rendszerváltozást. Éppen azért, hogy megőrizzük- Antall József politikai hagyatékát; a rendszerváltozás értékeit; a nemzeti összetartozást; a demokráciába és a jogállamba vetett hitet, világossá kell tennünk azt, hogy az előző két parlamenti ciklus kormányzati gyakorlata minden területen összeegyeztethetetlen a rendszerváltozás értékeivel és célkitűzéseivel. Ami Magyarországon 2002 és 2010 között történt, az nem tekinthető a rendszerváltozás részének. Ennek az időszaknak az egyetlen pozitívuma, hogy a társadalom előtt is leplezetlenné és leleplezhetővé váltak azok, akik Antall József kormányzása alatt még sikerrel palástolták gátlástalanságukat.
A néhai miniszterelnök politikai tevékenysége azt üzeni a mának, hogy a köz szolgálatának feltétlenül szükséges,de egyáltalán nem elégséges feltétele a jogszabályok betartása. Mára politikája fő irányának helyessége vitán felül áll, emberi tartását azok is példaértékűnek minősítik, akik miniszterelnöksége idején példátlan gyakorisággal és örömmel gázoltak méltóságába. Mára az össznépi feledéssel vegyes emlékezés olyanokat is a néhai miniszterelnök sírjához sodor, akiknek minden cselekedetük szemben áll Antall József értékvilágával.
Számára a hazugság a politikában is elfogadhatatlan volt, ahogy 20 évvel ezelőtt itt, Somlón mondta: „Ameddig ezt az országot mi kormányozzuk, élvezve a világ bizalmát, s remélem a magyar nemzet bizalmát, addig legyenek velünk a nehéz órákban; azokban a nehéz döntésekben is, amelyekről nem mindig szólhatok Önökhöz.” „Higgyenek akkor is, ha egy parancsnok nem minden parancsának, nem minden felhívásának magyarázhatja meg minden mondatát. Egy katonának hinni kell, s higgyen is addig, amíg nem csalatkozik. Ha becsapom Önöket, ha egyszer is megteszem, akkor bocsássanak el, de addig kérem a hitüket és a bizalmukat.”
Amit Antall József Mindszenty temetésén a hercegprímás Padányi-Bíró Márton, veszprémi püspökről írt sorait idézve felelevenített, saját életművére is igaz: „Partra szállott, révbe ért, belvonta vitorláját arról a zajló élettengerről, melynél nehezebb, keservesebb keveseknek jutott osztályrészül. Hibázott is, mert dolgozott, csak a tétlenek azok, akik egynél több hibát nem követnek el életükben. A szelek mérgét immár kiállta. Emlékezete él az örökkévalóság ormai, a múlandóság silányabb vizei felett. Az emlékéhez vezető utat nem veri fel a gyom. Emléke nem fél az idők mohájától. Eljön az idő, amikor hibái mellett erényeit is ismerik és emlékét becsülettel és híven őrzi az utókor.”
2011. június 30.
Gulyás Gergely
