Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2020. január 25.
Ezen a napon történt:
-
Országgyűlési felszólalás
1993. január 25.
Dac, alkalmazkodás, helytállás
Dac, alkalmazkodás, helytállás
Szentgyörgyi András 1943 - 2015
Kedves emlékező család!
Tisztelt barátok munka- és osztálytársak!
Az ember először betűt vet, aztán számot, végül keresztet.
Mi, Szentgyörgyi András osztálytársai, barátai – életkorunk okán is – a számvetés idejét éljük. Az Öregkor - diadal a szavatossági idő fölött – olvasom kortársunk, Temesi Ferencnek a Bartók c. könyvében. Ha a túlélés – diadal, a mi 1943-44-es korosztályunknak része volt benne. Már a kezdet kezdetén a bombázásokat, az áthaladó front megpróbáltatásait kellett túlélnünk. Sikerült. Nem a magunk, de szüleink, a sors, avagy gondviselés jóvoltából.
„Úgy néztem magamra mindig, / Ahogy csodára nézni illik, / Csodára, ember fiára, / Kezeire, nyírott hajára”- sokan ismerik a Sebő együttes előadásában Szécsi Margit versét. A Kárpát-medence kellős közepén már az is csoda, hogy kortársakként rácsodálkozhattunk egymásra. Például Szentgyörgyi Andrásra, barátunkra, többek munkatársára, osztálytársunkra a Toldy gimnáziumban, röviden „Szittyóra”.
A gimnáziumban legelőször az derült ki róla, hogy erős fiú. Amiben mi többiek csak reménykedtünk, Ő már 15-16 évesen tekintélyes izomfonatokkal rendelkezett. Rácsodálkoztunk, hiszen szemünkben Ő volt a Toldy Toldija… a Miklós – természetesen. Majd félévszázada Ausztriába szakadt osztálytársunk, Érzchegyi István is felemlíti erejét az elküldött emlékezésében: „Az egyik szünetben látom, hogy az osztályból többen Szittyó köré gyűlnek. Szkanderezés, ki tudja lenyomni a karját. Én is beálltam a sor végére – írja Pista – de nekem, teniszezőként sem volt semmi esélyem András ellen, aki diadalát szinte bocsánatkérően fogadta.” András szelleméről is szót ejt az emlékező, idézem: „Szittyó az órákon – éppen mögöttem ült – mint egy hasbeszélő, sokszor félhangosan tett egy-egy megjegyzést, természetesen szemrebbenés nélkül, amin én nagyon szórakoztam, sokszor alig tudtam a nevetést elfojtani.” Akik még meghallották, azok is élvezhették András iróniáját.
„Az Irónia az evolúciós öntudat csúcsa.” – szól egy kortárs gondolkodó meghatározása, és András már középiskolásként feljutott erre a csúcsra. Ez az irónia Szókratész szerint elengedhetetlen az igazság kiderítéséhez.
Igazság?! Nos, már a teenager Szentgyörgyi Andrásra sem volt jellemző, hogy mindent igaznak fogadjon el, készpénznek vegyen. Az eseményekre való rálátásban ő lehetett köztünk a legérettebb.
Ahogy latin órán Gergely tanár úrtól tanultuk „Cum grano salis” – egy csipetnyi sóval, magyarán három lépés távolságból volt képes szemlélni a világot. Innen az iróniája. A propos Gergely tanár úr!
Gyimóthyy Kálmán osztálytársunk emlékei szerint negyedévesek voltunk, amikor egy latin órán ismét beszólás hangzott el. Gergely tanár Úr az Ő felvidéki hanghordozásával tette föl az első padban ülőnek a kérdést:
– No té Áczél fiam, hállottad-e ezt az ordenáré megjegyzést?
A válasz:
– Igen, hátulról.
– És té? – fordult a mögötte ülőhöz!
– Én is onnan. – jött a válasz, és ez így ment az egymás mögött ülők sorában. Az utolsó padhoz érve, amely mögött már csak az osztályterem fala és ablakai voltak, a következő költői kérdés hangzott el:
– Hát Te Széntgyörgyi fiám…? Te vájjon honnan hállottád?!
András a tőle megszokott rezdületlen arccal, határozottan válaszolt
– Én is hátulról.
Előbb az osztály néma csendje, majd egyre hangosabb kuncogása.
– No ákkor ázonnal ádd ide az ellenörző könyvédet!
Nem tudjuk, milyen intőt adott Gergely tanár úr. Amit akkor és ott megéreztünk, az a válaszból előtörő dac és abszurditás volt. A dac ifjúságunk közös, lázadó sajátjaként élt bennünk. Az abszurditás filozofikus felvállalása már Szentgyörgyi Andrásé volt. A képtelenségé, a megmagyarázhatatlané, a Nobel-díjas Albert Camus szerint a valóságé, mert az már csak ilyen. Abszurd. Ionesco ekkorra már megírta a Kopasz énekesnő c. abszurd drámáját. Mrožek éppen a Tangó-t írja, Örkény István most veti papírra az első Egyperceseit, és Szentgyörgyi András abszurd jelenetet ad elő a Toldy gimnázium egyik tantermében, melynek szerzője és szereplője is egyben. Nem véletlenül.
Osztálytársunk Szentgyörgyi András előtt a korabeli valóság különös erővel tárta fel abszurditását.
Édesapja, a korábbi miniszteriális ember – mai kifejezéssel – kényszervállalkozó. Kisiparosként otthon asztali agyaglámpákat gyárt, s hátizsákjában ezekkel házal faluról falura. Andrásnak mind a gyártásba, mind a falujárásba segítenie kell. Handlénak nem az igazi. Az eladásban bátyja, Pista a menő. András tanul, sportol (vízilabdázik), s a családfenntartó munkát végez, pénzt keres – és mindenütt helyt kell állnia. Helyt állt.
Ám a pénzkeresés, a falujárás közben micsoda rálátásra tett szert: egyfelől a hatvanas évek elejének kollektivizálási diadalait tematizáló sajtó, irodalom és film, másfelől a megnyomorított falvak világa!
Alattunk, a gimnáziumban is forrt az abszurditás lávája, bár akkor erről még nem tudhattunk. Csak András érezhetett rá.
Antall József és tanárunk, M. Gyula sorskötelélkéről van szó. A későbbi miniszterelnök akkor a Toldy 27 éves fiatal tanára. M. Gyula, gimnáziumunk kiváló pedagógusa, osztályfőnök, akiért diákjai rajonganak. Ő Antall József legbizalmasabb kollégája. Közös családi programokat is szerveznek.
M. Gyula premontrei diákként kezdte, majd 1949 és ‘53 között az akkori Leningrádban tanult pszichológiát. Ő az, aki 1956 október 23-a után az Egri Tanárképző Főiskola oktatójaként vesz részt a helyi forradalmi események szervezésében. 1956 végén letartóztatják, vallatói félig agyonverik, majd beszervezik.
A 2002-ben bekövetkezett öngyilkossága (dr. Bolberitz Pál, az egykori tanítvány szerint balesete) előtt M. Gyula húszoldalas levelében többek között így vet számot ezekkel az időkkel: „Teljes tudathasadásban, állandó lelki gyötrelemben éltem át tanári pályám leggazdagabb éveit. Még folynak a perek, kivégzések, amikor első fiúosztályommal szinte szimbiózisban élek. Közülük soha egyet sem árultam el…Nem vagyok felelős senki letartóztatásáért, éltéért – de bizonyos fajta együttműködésért igen.” Ez az „együttműködés” – M. Gyula rendszeres titkosszolgálati jelentései – vezettek Antall József 1959-es eltávolításához a Toldyból és a tanári pályáról. Így fortyog 1959-60-ban az abszurditás lávája talpunk alatt.
András ennek az abszurd életérzésnek osztályunk egyedüli szeizmográfja, megjelenítője. Akkor ironizál, kételkedik, élezi ad absurdum a helyzetet, amikor például egy 1961-es önképzőköri ülésen osztálytársunk P.György a meghívott Váci Mihály Kossuth-díjas költő lírájának újabb hajtásait dekadensnek minősíti.
Azét a Váci Mihályét, aki az Új Írás főszerkesztője, s 1963-tól haláláig, 1970-ig országgyűlési képviselő. Váci még a Kádári restauráció preferáltjaként sem volt elég pártos a balos költő-osztálytársunk számára.
Vele szemben P. György ott és akkor felolvasta saját versét, melyet ilyen (osztály) harcos módon fejezte be: „Hisz’ ömlik, mint forrás, a kétely, / S ha ősapád dühvel feléd ver, / Fordítsd előre arcodat!”
Igaz, a dac mellett életformánkká vált az alkalmazkodás is. Ez alól Szentgyörgyi sem kivétel. Élni kell!
Osztálytársunk Gömöry András emlékezéséből idézek: „Másodikos gimnazisták lehettünk, amikor négy évvel a forradalom leverése után gőzerővel folyt a fiatalság átnevelése a KISZ keretein belül. Néhányan őszinte meggyőződésből, legtöbben azonban megalkuvó kényszerűségből jelentkeztünk tagfelvételre, hiszen világosan látszott, hogy csak a KISZ-tagoknak van esélyük a továbbtanulásra. A korábban már beavatott KISZ-tagok gyűlése előtt kellett egyenként nyilatkoznunk, hogy miért akarunk belépni a KISZ-be. Jelen volt a KISZ-vezető tanár és az iskola párttitkára is. A kérdésre legtöbben az elvárt, sablonos választ adtuk. Egyetlen olyan mondat hangzott el, amely őszinteségével kilógott a sorból és általános megdöbbenést keltett. Így szólt: "Azért, mert különben nem vesznek fel az egyetemre." Ez Szentgyörgyi András válasza volt. Én erre így emlékszem, de az ügy folytatására már nem.”
András is felvételt nyert. Bizonyság reá az 1961-es KISZ Nyári Ifjúsági Építőtábora Vácott.
Részlet Grenitzer Róbert visszaemlékezéséből:
„Azon a nyáron a Toldy Gimnázium leendő IV.B osztályos tanulói közül heten: F.Péter, az e sorokat jegyző G.Róbert, K.Márton, Ny.Szilárd, P.István, P.Zsolt és Sz.András a Dunai Cement és Mészmű hatalmas építkezésén igyekeztek jó pontokat szerezni az egyetemi felvételhez. (A Petőfisek közül egyedül Zagyvai Pisti, András unokatestvére csatlakozott hozzánk.) Közülük hatan a Tábor melletti holt Duna-ágra mentek le úszni, ami tiltott volt. A rendőrség parancsolt ki bennünket… Másnap, a zászlófelvonásnál hazaárulókként ítélkeztek felettünk: dörgedelmes nyíltszíni megszégyenítésünk után azonnal felpakoltak, és kitoloncoltak minket a vasútállomásra.”
Képzeljük el, András mit kaphatott otthon a kirúgást követően: „Te, ilyen származással, ilyen káderlappal sok mindent nem engedhetsz meg magadnak, egy ilyen kirúgást végképp nem!” Ezért is eszmélhetett Ő a leghamarabb, s gyorsan elment egy kiskunsági építőtáborba a csorbát kiköszörülni. Mi G. Robival – megszerezve a kerületi KISZ Bizottság kegyes engedélyét – visszamentünk tettünk helyszínére, Vácra, „vétkünket” jóvátenni.
E vízi kaland sportelőzménye: a kirúgott ”hatok bandájából” néhányan sportszerűen úsztunk, vízilabdáztunk. A legkiemelkedőbben András. Az 1959-60-as Budapesti Téli Kupa küzdelmeiben az olimpiai bajnok Szittya Károly „Spéci” csapata, az Óbudai Hajógyár SC, az „Ó-Hajó”, jó eséllyel pályázott a döntőre. Tragédia: a kapus kiesett. Spéci hirtelen húzással a 16 éves mezőnyjátékost, Andrást állította be a kapuba, a nálánál idősebb játékosok közé. Mi, az ifjúsági csapat tagjai, egy emberként drukkoltunk neki. Jöttek a lövések egymás után. Mackó, az ellenfél száztíz kilós centere suhintotta meg a legveszélyesebbeket, és András – minden hálóőri előzetes tapasztalat nélkül – a legtöbbet védte. Szentgyörgyi helytállt. Csodáltuk. A Kupát az „Ó-Hajó” nyerte.
Ez a töretlen helytállás jellemezte Andrást élete minden további időszakában s helyszínén.
A Toldy gimnázium 1962-ben érettségizett IV. B. osztálya az évtizedek alatt sem hullott szét. Majd minden év májusában érettségi találkozót rendezünk, amelyen a többség rendszeresen megjelenik. Számon tartjuk egymást.
Andrásról tudtuk, hogy két leányt nevel nagy gonddal, odaadással. Akár tudott róla, akár nem, tette ezt Johann Wolfgang GOETHE kiérlelt bölcsességét szerint:
„A legtöbb, amit gyermekeidnek adhatsz: gyökerek és szárnyak”. Meggyőződésünk, hogy hasonló szellemű nevelést kapott a saját szüleitől is.
Andrást – miként legtöbbünket – szülei azért íratták be a Toldy latin szakos osztályába, mert orvosnak szánták. Végül, küzdelmes, munkás évek után szerzett doktorátust – a Jogi Karon. Ám éppen az itt szerzett jogi szaktudása kvalifikálta őt a további életét meghatározó szerepre, az első szabadon választott magyar kormány munkájában való részvételre. András visszaemlékezéséből idézek, melyet az Antall József Baráti Társaság egyik ülésén volt módunk meghallgatni:
„Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezeket az időket ott élhettem át. Forrai István hívott fel, hogy Antall József gondolt rám, vállalnám e a Titkárság megszervezését. Nem kellett sokat gondolkodnom, hiszen Antall Józsefékhez családunkat több évtizedes kapcsolat fűzte. Pontosan emlékszem, hogy 1990. június 1-én léptem az elnöki kabinet tagjai sorába. Az Országházban, annak intézményeiben könnyen eligazodtam, hiszen korábban a Mezőgazdasági tárca parlamenti titkára voltam. Első feladatom a rendkívül csekély létszámú kabinet munkájának megszervezése volt. Rögtön hozzákezdtem a szervezeti és működési szabályzat létrehozásához.”
Az itteni helytállása vetette meg az alapját annak, hogy Mádl Ferenc köztársasági elnök őt kérje fel kabinetirodája megszervezésére és vezetésére.
A világtörténelem és irodalom egyik híres gyászbeszéde Periklészé, amit a peloponnészoszi háború első áldozatai fölött tartott Kr.e. 430-ban. Megemlékezése nem más, mint az athéni alkotmány és demokrácia azóta is számtalanszor idézett bemutatása, apológiája.
A másik ismert halotti beszéd így kezdődik: „Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni!”. Igaz, Shakespeare drámájában Antonius, a gyászbeszéd tartó, végig éppen az ellenkezőjét teszi…, majd dicsérő/dicsőítő szavait ezzel a költői kérdéssel fejezi be:
„Ez volt Cézár - mikor jön más hasonló?!
E költői kérdés üzenete: soha.
Szentgyörgyi András nem csatában esett el. Világhódító sem volt.
Osztálytársuk, barátunk, munkatársunk volt, akire az elmúlt percekben volt módunk rácsodálkozni.
Jó volt osztálytársának lenni. Jó barátjának, s ahogy munkatársaitól tudom, jó volt Vele együtt dolgozni.
Jó volt a gyermekének lenni, jó a házastársának.
Ez volt, ez is volt Szentgyörgyi András!
Hazánknak, nemzetünknek, utódainknak azt kívánom:
Bár csak jönne száz meg száz hozzá hasonló!
Nyakas Szilárd
Budapest, Farkasrét, 2015. április 28.
