Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Túró Rudi és szépségkirálynő választás
Kuturális térhódítás a politikai átmenetben
Meghívott beszélgetőtárs:
Tóth Eszter Zsófia,
történész, társadalomkutató, a Milton Egyetem oktatója, a Mediaworks főmunkatársa,
a "Csemege ajándékkosár. Fogyasztás és zene a Kádár-korszakban" c. könyv társszerzője
Moderátor:
Lesti Árpád,
politológus, Forum Politicum
Előadások a rendszerváltozás alkalmából
Modell és Valóság sorozat, XIII. évad 3. rendezvény
Időpont: 2025. január 16., 18.00
Helyszín: Háló Közösségi és Kulturális Központ - S4
(1052 Budapest, Semmelweis utca 4.)
Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Kodolányi Gyula írása
Antall József 1990-es külpolitikai kezdeményezései
Ismét évforduló: nyolc éve távozott el Antall József. Az idő rohan, s talán tompulnak az érzelmek. Talán mindenkiben. Tompul a szomorúság és a gyász: tompul az értetlenség és a gyűlölet.
Itt az ideje lassan, hogy mi is, akikben ez a decemberi évforduló évről évre késeket forgatott, a gyász és a veszteség késeit, nekifogjunk a részletes, elemző számvetésnek. Mit ér a szellemi és politikai hagyaték? Vesztes volt-e ez a kétségtelenül tragikus sorsú államférfi vagy nyertes? Mi az, amit alkotott? Mi az, amit vele együtt alkottunk?
Született már Antall-monográfia, Debreczeni Józsefé – ez elsősorban a pártpolitikust és a parlamenti szereplőt mutatja be. Révész Sándor monográfia-ambíciójú könyve – amely elvakult pamfletnek sikerült. S egy forrásértékű emlékkönyv, Az ismeretlen Antall József, amelyhez a család s a barátok bizalmából én írhattam előszót. Írtam a miniszterelnökről másutt is, mégis adósnak érzem magamat. Több mint négy évet dolgozván együtt Antall Józseffel napi érintkezésben, elsősorban a külpolitika területén, nem háríthatom el a feladatot, hogy példaértékű, nagyobb jelentőségű epizódokat, döntéseket elemezzek végig a magam emlékei és értesülései szerint, és más résztvevők tanúságainak bevonásával. Hiszen az emberek s a dolgok minősége mindig a részleteken múlik, a részletekben mutatkozik meg.
E módszerhez eddig egyetlen alkalommal folyamodtam: a NATO-népszavazás előestéjén megírtam az AWACS gépek behívásának történetét, melynek eredményeképpen Magyarország ténylegesen védelmi garanciához jutott a délszláv háború egyik forró pillanatában, 1991 októberében. A cikket a Népszabadság közölte, rövidítésekkel. Remélem – s ez rajtam is múlik –, hogy teljes (és bővíthető) szövege egyszer megjelenik, egy nagyobb kötet részeként.
Ezúttal a Varsói Szerződés 1990. június 7-i moszkvai csúcstalálkozójáról és a további fejleményekről szólnék, majd az azt követő lépésekről, Antall József 1990-es nagy külpolitikai offenzívájának további állomásairól. Illik az évfordulós alkalomhoz, mert ez a moszkvai szereplés talán az első nagy külpolitikai csatája volt Antallnak, melyet bonyolult helyzetben, lényegében egyedül, sokszereplős játékban kellett végigvinnie a győzelemig. Szólni kell róla azért is, mert ellenfelei – nem véletlenül – szeretik elvitatni ennek a tettnek politikai, diplomáciai és morális jelentőségét. Ebből adódik, hogy – talán nem éppen az évforduló méltóságához illően – foglalkoznunk kell az Antall külpolitikáját egy időben módszeresen lekicsinylő közhelyekkel is.
2
Az idő múlása és az új magyar demokrácia egyre világosabban bontakozó körvonalai mintha segítenék a tisztázást Antall ügyében. A közvélekedésben tehetsége és tisztessége egyre szilárdabban áll – szépen, szinte csendben így foglalja el helyét az utókor leülepedő emlékezetében. 1998 óta az átértékelés jeleit látjuk a politikai baloldalról is. Nemrég magától értetődő tényként olvashattuk a HVG-ben, hogy Antall volt az, aki a Varsói Szerződés megszüntetésének elkerülhetetlenségét bejelentette, mégpedig Moszkvában, 1990 júniusában.
Ez nem volt mindig így. 1994 és 1998 között módszeresen kicsinyítette, gúnyolta a baloldali sajtó Antall külpolitikai érdemeit, s éppen az 1990 júniusi moszkvai szereplése volt az, amelynek jelentőségét nagy hévvel támadta. Antall beszámolóit az eseményről a hazugságtól a dilettantizmusig terjedő vádakkal illette. Egyik jellegzetes példája ennek a Respublika 1994/7-es számában jelent meg – nevezzük ezt szakértői rágalmazásnak. Eszerint Antall még azt sem értette volna meg, hogy mi történt Moszkvában a plenáris ülésen, ahol ő elnökölt(!), s különösképpen nem értette és nem használta azt az értékes előkészítést, amelyet a szakértő külügyesek két hét munkájával végeztek az ülés előtt. A másik típust gyűlölet-publicisztikának nevezhetjük, – ennek egyik példája a Népszavában jelent meg, 1997 decemberének közepén, nyilván a miniszterelnök halálának évfordulóját ünneplendő. (A fölényeskedés, mint stílus, itt sem marad el). Tétele: Antall ugyan tudta, hogy mi történt az ülésen, de arról hamis tájékoztatást adott (magyarán hazudott), mert együgyű hívei körében így akarta felépíteni a maga államférfiúi mítoszát.
Mi is történt hát Moszkvában 1990. június 7-én? A VSZ évi csúcstalálkozójának plenáris ülésén Antall az elhűlt kelet-európai elnökök és miniszterek előtt kifejtette, hogy Magyarország akkor is kilép a Varsói Szerződésből, ha meg tudnák reformálni a szervezetet. (Ezenkívül, Gorbacsovnak úgy érvelt szűk körű különtárgyalásukon, hogy a VSZ és a NATO nem lehet partner, mert az utóbbi önkéntes és demokratikus elven működő társulás, míg az előbbi hierarchikus, orosz érdeket képviselő szervezet.) Antall a saját törekvéseinek megfelelő, saját zárónyilatkozat-tervezetet is készített a tervezett (szovjet) verzió mellett, és soros elnökként először a maga keményebb szövegét terjesztette elő a plenáris ülésen, dacára annak, hogy a külügyminiszterek tanácsa előzőleg elvetette az ő változatát.
Havelt és Walesát Antall beavatta tervezett akciójába, de ők ekkor még csak részleges támogatást mertek ígérni neki, amennyiben nem lesz egyértelműen elutasító a szovjet válasz. Havel még ezt az ígéretet is visszavonta közvetlenül az ülés előtt. A csehszlovák és a lengyel politika csak 1990 novemberében, Párizsban ígérkezett el Antall VSZ-felszámolási javaslata mellett.
Noha a moszkvai ülésen a hidegvérét összeszedő Gorbacsov egy idő után – mondhatni, szokása szerint – da, harasó-val reagált Antall makacsul előhozott tervezetére, végül is a puhább, szovjet zárónyilatkozatot-változat került nyilvánosságra, amely a VSZ megreformálását tűzte ki célul. (Ismert volt a nemzetközi politika bennfentesei közt, hogy Gorbacsov elsőre ritkán mond bármire is nemet.) Antall ezért az ülés után kifejtette különvéleményét a nemzetközi sajtónak, majd pedig itthon diplomáciai úton tájékoztatta a történtekről és különvéleményéről a legfontosabb nyugati partnereket.
Havel és Walesa novemberi fordulata egybeesik egy másik történelmi pillanattal. Az említett időben, 1990 novemberében, Párizsban ülésezett a Helsinki-folyamatot felügyelő EBEÉ konferencia, amelyen Bushtól Gorbacsovig, Thatchertől Mitterrand-ig minden aláíró ország vezetője szerepelt. A plenáris ülés alatt – amint ez szokásos – kisebb kétoldalú és egyéb találkozók is folytak. Ezek egyikén, egy szűk, négyszögletes szobában, egy háromszögletű asztal három oldalán ült le tárgyalásra a csehszlovák, a lengyel és a magyar küldöttség – Havel, Walesa és Antall, három-három kísérővel. Szürke párizsi délután volt, ebéd után, a fényűző 19. századi bérpalota udvarából csak kevés fény szüremlett be a finom, kékesszürke faborítású helyiségbe (A konferencia nagytermét állványzatra építették, a semmibe, erre az alkalomra, az Avenue Kléber két bérpalotája közti udvar helyére – igazi színpadi kulissza volt!)
A találkozót, melyen magyar részről jelen volt még rajtam kívül Jeszenszky Géza és Szávai János párizsi nagykövet, Antall kezdeményezte, és ő is vitte a szót. Antall előadta, hogy a három ország, amelyik a kelet-közép-európai változások élén jár, és mostanra megegyezett a VSZ felmondásában, létre kell hozzon egy háromoldalú klubot, amely a Nyugathoz való integrációt összehangolja, s az összefogás révén nagyobb nyomatékot ad közös külpolitikai érdekeinek. Nevezzük ezt – folytatta Antall – Visegrádi Együttműködésnek, emlékeztetve magunkat a közép-európai összefogás egyik nagy történelmi pillanatára. Ő ezennel meghívja a megjelenteket az alapító ülésre Visegrádra, 1991 márciusára. A megjelentek egyetértettek.
Volt 1990 nyarának-őszének még egy fontos mozzanata a Varsói Szerződés sorsa szempontjából. 1990 szeptemberében Helsinkiben ülésezett az EDU, az európai jobbközép pártok uniója, amelynek Antall – az MDF elnökeként – alelnöke lett. Antall úgy érezte, hogy tennie kell valamit a Moszkvában elindult folyamat gyorsítására. Az utazás előtt összeült a témában illetékes tanácsadóival – O’sváth Györggyel, Tarr Pállal és velem – egy délután a Tanácsadó Testület egyik parlamenti szobájában. Ekkor született meg a Kelet-közép-európai Unió gondolata, amely egyenlő partnerként tárgyalhatna a Nyugat-európai Unióval, az Európai Közösség védelmi szervezetével, és köztes intézményként szolgálhatna NATO-csatlakozásunkig. Az ötletet Antall a Finnlandia-palota egy modernistán-funkcionalistán kopár kis helyiségében, sebtében kért négyszemközti találkozón, amelyen még én voltam jelen, egyeztette Margaret Thatcher brit miniszterelnökkel. A két politikus igen jó, bizalmas viszonyban volt, és Thatcher mindig nagyra becsülte Antall véleményét. Ezúttal is látott fantáziát az ötletben, és vállalta képviseletét a nyugati vezetők között. Antall ezután rövidesen, egy órán belül, fel is röppentette a gondolatot helsinki beszédében, nem kis meglepetést keltve vele külföldön és itthon. A KKEU végül is nem valósult meg, mert a felgyorsult politikai fejlemények túlléptek rajta – de nagy része volt e folyamat, a Varsói Szerződés felbomlásának gyorsításában. Jelzés volt és nyomást gyakorolt a külpolitikai stratégákra az európai fővárosokban éppúgy, mint Washingtonban.
Ezt a kitérőt azért tettem, mert jól jellemzi, hogy Antall és csapatának külpolitikai vonalvezetése milyen céltudatos és dinamikus volt 1990-ban. Mindössze öt és fél hónap telt el a párizsi csúcstalálkozóig a moszkvai VSZ-ülés óta! Azért is szükséges röviden kitérni a párizsi tárgyalásra, mert a Visegrádi Együttműködés kigondolását legutóbb olyan ember tulajdonította a sajtóban Göncz Árpádnak, aki igazán ismerhetné a tényeket. Le kell tehát szögeznünk: a Visegrádi Hármak ötlete Antalltól származik, s ebben a klubban, annak pontos intézményi meghatározásában és politikai vonalvezetésében később is mindvégig vezető szerepet játszott. Göncz megjelenései ezeken az eseményeken protokollárisak voltak, és jelentős külpolitikai gondolatot ehhez az együttműködéshez tudtommal nem tett hozzá 1990 és 1994 között. Mi több, Göncz a krakkói és a prágai éves találkozókon nem is vett részt. Míg a másik két ország küldöttségét az elnök vezette, a magyar küldöttséget a későbbiekben a miniszterelnök, azzal az érveléssel, hogy a valódi politikacsinálás – alkotmányos okok miatt – e három férfi, Havel, Walesa és Antall kezében van.
Visszatérve 1990 júniusához, Moszkvába nem kísértem el a miniszterelnököt, de külpolitikai tanácsadójaként természetesen azok közt voltam, akiket hazatérve azonnal tájékoztatott az ott történtekről. Ezért is mertem beszámolni a találkozóról a Duna Televíziónak adott 1997-es interjúmban, amely aztán a Magyar Szemlében és Kentaurszárnyak című könyvemben is megjelent. Az idézett moszkvai ülésen Für Lajos ült honvédelmi miniszterként Antall mellett. Koronatanúként talán egyszer majd részletesebben és érzékletesebben is megírja, mi is történt a Varsói Szerződés e kulcsfontosságú zárt vitáján, s hozzáteszi azokat az életszerű részleteket is, amelyeket kettejük elmondásában annyiszor hallottam három év során.
Azonban mások is fel tudják vázolni az általuk ismert tényekből, hogyan is illett ez az esemény a Varsói Szerződés felbontásának valóban sokágú folyamatába. Hívjunk közülük néhányat tanúságtételre.
3
Először az idősebb George Bush amerikai elnök két külpolitikai tanácsadójához, Philip Zelikowhoz és Condoleezza Rice-hoz fordulok segítségért, akik a nemzetbiztonsági főtanácsadó, Brent Scowcroft stábjában dolgozták végig a német újraegyesítés másfél esztendejét. Elemzéseket írtak, összesítették a szakértői anyagokat, javaslatokat és tárgyalási forgatókönyveket készítettek Bush elnök részére, és együtt utaztak főnökükkel és az elnökkel a fontosabb utakra. Személyesen voltak jelen sok tárgyaláson, vagy utólag első kézből értesültek az ott történtekről. Mint ismeretes Condoleezza Rice január óta ismét a Fehér Házban dolgozik, mégpedig Brent Scowcroft egykori posztján. Ő most a nemzetbiztonsági főtanácsadó.
Az 1989–91-es folyamatokról Zelikow és Rice a Germany United, Europe Transformed (Németország egyesül, Európa átalakul) című könyvükben számoltak be öt évvel az események lezárulása, vagyis a német újraegyesítés után. A könyv titkos iratokat természetesen nem idézhet, de merít belőlük, és ritka közelségből mutatja be, szinte azon frissiben, a világpolitika boszorkánykonyháját.
Könyvükből is kiderül, hogy a Varsói Szerződés sorsa, a NATO kibővülésének akkor felbukkanó kérdése szerves része volt annak a folyamatnak, amit ők elsősorban a német kérdés és az európai átalakulás szemszögéből láttatnak. Ők ezt írják a Varsói Szerződés kérdéses üléséről könyvük 307. oldalán:
Június 7-én a Varsói Szerződés vezetői Moszkvában találkoztak, és közleményt adtak ki, miszerint ígéretet tesznek »a VSZ jellegének, funkcióinak és tevékenységének felülvizsgálatára«, és arra, hogy megkezdik a paktum »átalakítását egyenlő jogú szuverén államok szerződésévé, amely demokratikus alapon működik«. A felülvizsgálat eredményét november vége előtt bejelentik. Amint a német elnök De Maiziére említette meg Bushnak Washingtonban négy nappal később – folytatja Zelikow és Rice –, több kelet-európai miniszter titkon már tudta, hogy ez a felülvizsgálat zsákutcába vezet. A szókimondóbbak közt volt a frissen (májusban) megválasztott nem-kommunista magyar miniszterelnök, Antall József, aki sajtótudósítóknak ezt mondta: »A mi országunk nem marad a szervezet tagja semmilyen körülmények között… A szervezetet sem korszerűsíteni, sem demokratikussá tenni nem lehet.« A VSZ-találkozó utáni napon a NATO külügyminiszterei, turnberryi találkozójukon, közleményt adtak ki. A közlemény érdektelen, de békéltető hangnemű volt, mondván: »A barátság és az együttműködés kéznyújtását ajánljuk fel a Szovjetuniónak és a többi európai országnak.« Világos volt, hogy az új kezdeményezéseket a következő hónapban, Londonban sorra kerülő NATO-csúcsra hagyták.
Ennyit ír közvetlenül az eseményről Zelikow és Rice könyve. A fenti Antall-idézet a Welt am Sonntag című vezető német lapnak adott interjúból való, amelynek hírét a Reuter iroda röpítette világgá bonni keltezéssel. Nyilvánvaló, hogy a Fehér Ház hitelesnek tartotta ezt a sajtóforrást, és ezért hivatkoznak rá Bush tanácsadói. Természetesen azért is, mert az egyéb csatornán szerzett hasonló értesülésre ehelyt nem akartak hivatkozni. Bennük, akik az egész világtörténelmi tárgyalásfolyamatot cselekvő részesként csinálták végig, nem merül fel az a gyanú, hogy Antall odabent, a Kreml tárgyalótermében nem úgy nyilatkozott volna meg, ahogy később az interjúban elmondta. Nem merül fel, mert képtelenség volna. Mert a Welt am Sonntag interjúja, a Reuter és Antall szavahihető források az ő számukra. És mert többszörösen ellenőrizhettek minden adatot.
Arra kell emlékeztessek, hogy Zelikow és Rice mint szigorúan bizalmi kormányhivatalnokok, felelősek azért, amit munkájukkal kapcsolatban mondanak. Azt megtehetik, hogy emlékiratukban hallgatnak valamiről. De ha szólnak, nem mondhatnak mást, mint a legjobb tudomásuk szerinti igazságot. S ez igaz rám is. Ha hivatali eskünk és lelkiismeretünk nem parancsolná az igazmondást, akkor is tudnánk, hogy egyszer minden titkos archívum megnyílik, és minden kiderül.
Miért van különös jelentősége a Welt am Sonntag-interjúnak? Mert ez bizonyítja első kézből Antall különvéleményét, mindaddig, amíg az ülés hiteles jegyzőkönyve nyilvánossá nem lesz. Négy év alatt számtalan kétoldalú és nemzetközi kormányfői tárgyaláson vettem részt Antall József oldalán, de csak egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor a sajtónak egy miniszterelnök olyant mert volna állítani, ami odabent nem úgy hangzott el. Ez a politikus azonban, akinek nevét itt nem kívánom megemlíteni, a nemzetközi politika kitaszítottjai közé tartozik, éppen az ilyen kihágásai miatt is. Hogy a diplomáciai viselkedésnek vannak ilyen – a régi bolsevik körön kívül – megszeghetetlen szabályai, ezt illene tudnia mindazoknak, akik külpolitikai témába vágják a fejszéjüket.
Végül nézzük meg, mi derül ki az amerikai könyvből, mennyire okozott meglepetést Antall moszkvai bejelentése a nemzetközi politikában. Valóban úttörő volt-e Antall a Varsói Szerződés lebontásában? A fenti bekezdés utolsó mondatából, de – bárki ellenőrizheti – a könyv egészéből az derül ki, hogy a bejelentés nem volt irreális a helyzetben. Olyan kezdeményezésnek számított, amely megelőzte az eseményeket és ténylegesen felgyorsította őket. Azonnal a nemzetközi diplomácia nyilvánosan nem reagált rá, a nyugatiak látszólag elejtették a szálat. A turnberryi külügyminiszterek láthatóan nem voltak előzőleg mind beavatva az Antall-bejelentésbe, s ezért időhúzó általánossággal reagálnak a kelet-európai várakozásokra, s első gondjuk az, hogy megnyugtassák Gorbacsovot, akit meglepett Antall eltökéltsége és nyugodt erélye. De eközben – amint a könyvből kiderül – a háttérben már a járható út lázas előkészítését kezdik meg a Fehér Házban. Bartholomew, a Brüsszelbe akkreditált amerikai NATO-nagykövet – később kiváló partnerünk – mindjárt felveti egy bizalmas washingtoni megbeszélésen, hogy a kelet-európai országok összekötőt küldhessenek a brüsszeli NATO-központba – ez azonban, mint tudjuk, még hosszú ideig, 1991–92 teléig nem valósult meg.
4
1997-ben egy másik Bush-tanácsadó, Robert L. Hutchings is kiadta emlékiratait a korszakról, American Diplomacy and the End of the Cold War (Az amerikai diplomácia és a hidegháború vége) címmel. Hutchings régiónk régi szakértője. Kelet-Közép-Európa iránti affinitását bizonyára növeli, hogy cseh nőt vett feleségül. Ma a Wilson Center/Központ dékánja a Princeton Egyetemen. Kormánytisztsége előtt dolgozott a Szabad Európa Rádió müncheni igazgatójaként, és 1989 és 1992 között rangban a fent idézett két amerikai diplomatánál is magasabban állt: Scowcroft nemzetbiztonsági főtanácsadó európai ügyekben illetékes helyettese volt, ami államtitkári rangnak felel meg. Nem véletlen, hogy könyvének alcíme így szól: An Insider’s Account of U. S. Policy in Europe – vagyis Egy bennfentes beszámolója az Egyesült Államok európai politikájáról.
Hutchings beható beszélgetésen fogadta Antallt és Jeszenszkyt a Fehér Ház részéről már 1990 februári amerikai körútjukon, s magam is jó barátságba kerültem vele.
Hutchings könyve kiegyensúlyozott. Régiónkat rokonszenvvel szemléli, de természetesen osztja az amerikai hivatalos felfogást. Nehéz gazdaságstratégiai és a társadalompolitikai dilemmáink nem tudatosulnak benne kellő hangsúllyal, de világosan és kritikusan – ha kell önkritikusan – fogalmaz a külpolitikai kérdésekben. Könyvében azt írja 1990-es politikánkról, hogy kétségtelen volt Magyarország kulcsszerepe abban, hogy mércét állított a régió egészének, merész külpolitikai kezdeményezéseivel és gazdasági és politikai reformjaival. Majd így folytatja:
Továbbra is Budapest diktálta a külpolitika tempóját a közép-európaiak között. Miután megállapodást ért el, miszerint Moszkva 1991 júniusáig kivonja a szovjet haderőt, az Antall-kormány megtette az előkészületeket Magyarország kilépésére a Varsói Szerződésből. Magyarország új külügyminisztere, Jeszenszky Géza, már korábban kijelentette, hogy »Magyarország csak addig marad tagja a Szerződésnek, ameddig szükséges, de egy nappal sem tovább«, és a Varsói Szerződés júniusi moszkvai ülésén bejelentette, hogy Magyarország 1991-re ki fog lépni. (Hutchings téved, amennyiben Jeszenszky Moszkvában nem volt jelen, nyugat-európai útja miatt – K. Gy.) Alternatívaként Antall felröppentette egy Kelet-közép-európai Unió gondolatát, a Nyugat-európai Unió modelljét követve, hogy kiegészítse az olyan formálódó regionális csoportosulásokat mint a Visegrádi Hármak és az Alpok–Adria. … Antall, meg kell jegyeznünk, túlságosan is realista volt ahhoz, hogy ezekbe a formációkba túlzott bizalmat helyezzen. Ezeknek az volt a feladata, hogy álcázzák valódi célját, Magyarország kiszabadítását Moszkva markából, és hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, előkészítsék az integráció útját az európai és transzatlanti főáramba. A magyar semlegesség, egy másik gondolat, amely időnként felröppent, szintén nem volt egyéb, mint állomás a nyugatra vezető úton. (239–240 o.)
Foglaljuk össze Hutchings jellemzését. Ő merész külpolitikai kezdeményezésről beszél, s azt írja, hogy Budapest diktálta a külpolitika tempóját. Értékelése szerint Antall realista politikus volt, valódi célja Magyarország kiszabadítása Moszkva karmaiból, aminek elősegítésére illetve álcázására átmeneti formák (Kelet-európai Unió, Visegrádi Hármak) ötleteit röppenti fel.
Így szólnak a pártatlan források egy olyan időszakról, amikor a közvélemény előtt Walesa és Havel számítottak Kelet-Közép-Európa vezető politikusainak. Kiderül, hogy – nem kisebbítve nagy érdemeiket egyéb téren – a külpolitikában Antall volt a régió motorja és agya. Ezt bizonyítja az a vezető szerep, amit a Visegrádi Hármak ülésein rendre vitt. Tanúja voltam Krakkóban és Prágában is, hogy mind Walesa, mind Havel tőle várta az új kezdeményezéseket, a vitás stratégiai kérdések eldöntését. Walesával Antall négyszemközti egyeztetést tartott minden plenáris ülést megelőzően, rendszerint vacsora keretében. Erre azért is szükség volt, mert Walesa hajlamos volt olykor az improvizáció ingoványos útjára térni, ha nem volt meggyőződve a biztos irányról. Havel viszont mindig megvárta, amíg Antall nyilvánít véleményt a plenáris üléseken, és rendszerint elfogadta az ő érvelését. (Más ügyekben is kikérte véleményét, nemhivatalosan is, ahol Antall bölcsességére és professzionalizmusára szüksége volt).
Éppen az említett témák álltak 1990-es munkám középpontjában. Bizalmas beszélgetések során szinte napról napra kellett magyaráznom, értelmeznem külföldi politikusoknak és diplomatáknak, mi Antall terve a Varsói Szerződéssel, mire volna jó a Kelet-közép-európai Unió, milyen intézményi, működési keretet szánunk a Visegrádi Klubnak. Ezek, mint láttuk, mind Antall ötletei voltak.
Talán érdemes ehelyt is két dolgot megjegyezni Hutchings értékelésének finomítására. Az egyik az, hogy Antallnak sikerült a VSZ megszüntetését és a szovjet csapatok kivonulásával kapcsolatos nehéz elszámolási kérdéseket úgy tárgyalnia végig, hogy a kölcsönös rokonszenven és megbecsülésen alapuló jó viszonyt teremtett Borisz Jelcin orosz elnökkel. Jelcin sosem felejtette el, hogy Antall egyike volt a keveseknek, akik az 1991 augusztusi puccskísérlet legforróbb napján felhívta őt telefonon, és teljes rokonszenvéről és támogatásáról biztosította, beleértve az ügye melletti nemzetközi lobbizást (Érdemes megjegyezni, hogy ugyanezen a napon Mitterrand francia elnök lényegében elismerte a puccsistákat). Magam hallottam Jelcintől – Antallhoz intézve – az emberiség sajátos felosztását: Az első csoportba tartoznak azok, akik az első napon telefonáltak nekem, a másodikba azok, akik a második napon, a harmadikba pedig azok, akik azután. Jelcin sokra becsülte Antall egyenes szilárdságát is tárgyalási helyzetekben.
A másik megjegyzés a Visegrádi Együttműködésre vonatkozik. Antall és csapata ennek komoly és tartós szerepet szánt a térség érdekérvényesítésében, a saját arculat kialakításában, s ezt a Nyugat is elismerte. Fölöslegesnek tartotta ellenben Václav Klaus és Horn Gyula – és sikerrel élesztette újjá Orbán Viktor. Havel háttérbe szorulása és Antall halála után Klaus csaknem megtorpedózta a Visegrádi Együttműködést – mígnem Clinton elnök éppen az eredeti Visegrádi Hármakat hívta meg Prágába 1994 februárjában, tárgyalni a térség jövőjéről. Ekkor közölte az amerikai elnök a három küldöttséggel, hogy a Békepartnerség-program e három ország számára a közeli NATO-tagság előszobája lesz. A már három hónapja halott Antall külpolitikai képzelőtehetsége, többéves offenzívája ekkor hozta meg gyümölcseit. Kiderült, hogy a Visegrádi Hármak együttműködése valódi többletet hozott a nemzetközi politikába, és a három ország NATO-tagsága elvileg eldőlt, s elérhető közelségbe került. Tegyük hozzá: Antall egyik utolsó alkotása az a többoldalas bizalmas memorandum volt, amelyet 1993 októberében juttatott el Clinton elnöknek a térség stratégiai kilátásairól, s melynek kulcsmondatait személyesen fogalmazta meg.
2001. szeptember 11-e után illő feltenni a kérdést, hogy miféle sejtelme volt Antallnak a jövőről, amikor oly erőteljesen politizált a NATO-tagság ügyében? Milyen biztonság ígérete lebegett szeme előtt, és milyen veszélyeket látott? Nos, Antall ebben is realistának bizonyult. Úgy vélte, hogy a NATO-tagság célja az, hogy helyreállítsa sorsközösségünket a nyugati nemzetekkel, másrészt pedig, hogy védelmet adjon a tőlünk keletre fellépő bármilyen instabilitás vagy fenyegetés veszélye ellen. De nem ringatta magát rózsaszín álmokban: a jövő század nagy fenyegetése az iszlám fundamentalizmus lesz, mondta többször is, és rendszeresen figyelmeztette a NATO vezető politikusait Törökország megerősítésének történelmi feladatára. Az iszlámról nem keveset tudott, hiszen két éven át hallgatta Germanus Gyula előadásait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, mintegy atyai magántanítványként. Ekkor lett életre szóló barátja Fehérvári Géza, később a londoni egyetem iszlamisztika professzora – majd Antall nagykövete Kuvaitban, s ma a Kuvaiti Nemzeti Múzeum igazgatója. Antallnak tehát igen árnyalt tudása volt az iszlám világról, s ezért abban is talált jó tárgyalópartnereket. De a fundamentalizmust elutasította – mindenfajta politikai fundamentalizmust a nyugati kultúra lényege elleni fenyegetésnek tekintett. A NATO-tagságban tehát nem a biztonság felhőtlen édenét látta, hanem választott, de szükségszerű kölcsönös felelősségvállalást.
5
Egy mondattal szólva tehát: a mese igaz. Ha hihetetlen, az azért van, mert megszoktuk – egy kádári bölcsességgel szólva – hogy a kis országok politikusai tudják, hol a helyük. Azonban jönnek olykor Dávidok, akik nem törődnek az ilyen besorolásokkal, és nem ijednek meg a Góliátoktól. A történetek pedig éppen róluk szólnak, nem a kiismerhető, nem létező átlagemberről. Az átlagemberről nem maradnak fenn történetek.
Marxista iskolázottságú elemzőknek mindez azért is hihetetlen, mert őket arra tanították a tan beidegződött gondolkodási sémái, hogy a történelmet abszolút szükségszerűségek mozgatják, melyben a személyes szereplőknek nincsen meghatározó jelentőségük. Olyan iskola ez, melynek mentalitási nyűgétől aligha tud szabadulni, aki egyszer is hatása alá került. Szabad akarat, egyéni tapasztalat, a pillanat ihlete, határozottság – mindez csak annak jelent valamit, aki hisz benne és élni is mer és tud vele.
Antall külpolitikusi megítélésének ellenkező végleteit – az elemzők jóindulatát feltételezve – ezzel is magyarázhatjuk. A magyar baloldal 1994 és 1998 között világott látott elemzései Antall külpolitikájáról javarészt méltatlanok voltak tárgyukhoz. Vagy volt marxistáktól származtak, vagy a régi diplomácia második vonalának sugalmazásaiból. Ez a diplomata réteg azt tanulta meg, hogy csak kispolitika van – mert ő csak abban vehetett részt 1990 előtt. Ezért számára a diplomácia terepe a szakértői döntés-előkészítésre és az egyeztetésre korlátozódott, ami a nagy döntéseket megelőzi. Antall azonban mind a történeti helyzet mind saját tehetsége folytán, belépett a nagypolitika terébe. Itt pedig már egészen másképpen történnek a dolgok. Ezen a porondon, minden gondos előkészítés ellenére, bármi megtörténhet. A diplomáciának ez a szintje már olyan, mint maga az élet. Itt drámák történnek, melyekben a résztvevő egyéniségek kalibere, személyes affinitásai, ezek összjátéka, keresztülhúzhat minden számítást. A mégoly gondos döntés-előkészítést is lesöprik az asztalról, és teljes patthelyzet áll be – avagy két lépést ugranak előre oly dolgokban, ahol senki sem várt változást. S kiderül: az erő nem mindig a nagyobb hatalom oldalán van.
Fájdalom, de igaz: mindenki a maga színvonalán érti, magyarázza a dolgokat. Nemcsak a látószög személyes az olyan bonyolult folyamatok elbírálásában mint a politika, hanem a tudás szintje is. A tudás pedig tapasztalat is, olvasottság is, ítélőképesség is. Végsősoron pedig: tehetség. Ez utóbbit, különösen, nem a diplomával osztogatják, s nem is a hivatali előmenetellel.
(Megjelent a Magyar Szemle Új folyam X. évfolyam 6. számában, 2001. decemberében.)