Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
id. Antall József Orosziban felállított szobrának újbóli átadása
2024. július 24., 17.00
Oroszi
Adományozói felkérés
Az első alkalommal meghirdetett adományozói felkérésünk 2023. december 29-ei határidejéig 958.000 Ft adomány, további 300.000 Ft előadásra fordítható támogatást kaptunk.
Bővebben ezen a linken keresztül tájékozódhat!
Köszönjük!
2024. október 12.
Ezen a napon történt:
Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim! Végére értünk e kétnapos vitának, amelyet Önök - a beterjesztett kormányprogram részleteivel és egészével kapcsolatban álláspontjukat kifejtve megvitattak. Sok minden elhangzott a parlamentben, sok mindent elmondtak mellette és ellene. Szeretném kifejezésre juttatni, hogy ennek a vitának a legnagyobb jelentõsége az - és ezt egyáltalán nem valamiféle szónoki fogásból mondom -, hogy Önök ellene szóltak. Ez a legnagyobb történelmi tett és a legnagyobb történelmi élmény, hogy ezt a programot nem fejbólintással, nem dicsérõ szavakkal fogadták, hanem kritikával, vitriolos megfogalmazásokkal, olyan megjegyzésekkel is, amelyek sokakban akár visszatetszést keltettek, vagy egyesekbõl akár felháborodást váltottak ki. Én magam nem tartozom ezek közé. Én õszintén örültem annak, hogy végre megértük azt a napot, amikor egy kormányprogramot így vitattak meg és így szóltak le. "A politikában az, hogy gazember, csak annyit jelent, hogy eltér a véleményünk" - mondják a franciák. (Derültség, általános taps.) Éppen ezért számomra keserûséget okozott volna, és meg is kerestem volna Orbán Viktor képviselõtársamat, ha nem ilyen hozzászólással fogadta volna a programot, aggódtam volna egészségi állapota miatt (derültség, nagy taps), annál inkább, mert hónapokon keresztül ültünk egymás mellett az Ellenzéki Kerekasztal alkotmányjogi bizottságában, vagy ültünk akár egymással szemben, és újra ültünk egymás mellett, amikor a másik oldallal tárgyaltunk, amelyiknek ugyan két oldala volt. (Derültség.) Éppen ezért sem akkor, sem most, sem azóta soha rossznéven nem vettem, és biztosíthatom Orbán Viktort, hogy semmi körülmények között nem fogom zokon venni a kritikáját, akár élesen is fogalmazza meg, hiszen az ellenzéknek valóban az a dolga, hogy kifejtse ellenvéleményét, elemzését, kritikáját adja, és a parlamentarizmusban az szép, hogy részben az elõadómûvészet körébe is tartozik, és fontos az, hogy ehhez megfelelõ formát is találjon. Mindenki olyan formát talál, amilyet gondol érvei alátámasztására, vagy egyszerûen egy kialakult salusnak, kialakult politikai magatartásnak kíván eleget tenni. Azért kezdtem az elején, és ezzel a megjegyzéssel mert a Fidesz teljes következetességgel szállt szembe minden pontjával a programnak, beleértve a formáját, tartalmát, és úgy gondolom, hogy erre a Fidesz-nek feltétlenül szüksége volt és lesz is a jövõben, hiszen a szókimondás politikai pártjaként alakult meg. A szókimondás az az identitástudata a Fidesznek, amivel a magyar politikai palettán helyet kívánt magának szerezni, és nemzetközi viszonylatban is különleges magyar produkcióként, a fiatalok pártjaként, de felnõtt pártként kívánta kifejteni a mûködését. Winston Churchill mondta azt, hogy "nincs komikusabb, mint egy ifjú konzervatív vagy egy öreg radikális." (Általános taps.) Örülök, hogy mindezt elmondták. Hivatkozhatnék Bebelre is - már csak azért is, mert szociáldemokrata barátaink kívülmaradtak a Parlamenten. Bebel azt mondta: "Mindig megijedek, ha ellenfeleim dícsérõk, hogy valami szamárságot mondtam." (Derültség.) Azt hiszem, dicséretes a programunk, mert politikai ellenfeleink és ellenzékünk egyértelmûen megkritizálta, sõt - nyugodtan mondhatom -, szembe is szállt vele. Ezt ne vegyük rossz néven, természetesnek kell tartanunk, mert ez a dolguk - mondom másodszor. Ennek jegyében néhány kérdésre fogok válaszolni, de nem akarok részletekbe bocsátkozni, mert így is embert próbáló órákat éltünk át. Kollégáim, barátaim, akik a program elõkészítésében is részt vettek, nagy adag papírral láttak el a válaszadáshoz - ezt megrettentésükre mutattam most meg. Tárgyilagos pontokba szedve ismertethetném újra a válaszokat, de nem hiszem, hogy az megoldás lenne vagy elõbbre vinne. Én sokkal inkább arról szeretnék szólni, amit ma fontosnak tartok. A fontos az, hogy az ünnepi megnyitó, majd az eddigi viták után most valóban igazi parlamenti vita zajlott. Ez az igazi parlamenti vita, ha sok parlamenttel összehasonlítjuk, még mindig nagyon is békés volt, nagyon is fegyelmezettek voltak a tisztelt képviselõtársak, hiszen egy olyan Parlamentben ülünk most - nem ijesztgetni akarom nagyrabecsült elnökünket -, ahol már lõttek is az elnöki pulpitusra. Már ebben a Parlamentben is volt verekedés, és számos fejlett nyugat-európai ország Parlamentjében került hasonló eseményre sor. Továbbá: aki végighallgatott már nyugat-európai Parlamenteket, zöldek és más politikai szervezetek hozzászólásait és bekiabálásait, azok csak elismerésüket fejezhetik ki az ellenzéknek, és külön a Fidesznek, akik úgy viselkedtek, mint ha a francia akadémián ülnének, hatvanon felül. (Derültség, taps.) Ha ezt a színfoltot a magyar Parlament magáénak tudhatja, akkor fogjuk ezt úgy fel a jövõben is ha bizalmat kapunk -, a Fidesznek egyik feladata, hogy fiatalos lelkesedéssel, szaktudással bennünket élénkítsen, és Cavinton helyett is õket fogjuk "szedni"... (Derültség.) ...mert a szklerózis felé haladva akár mindenkor frissítõleg hat, ha bennünket szellemi tornára és reagálásra kényszerítenek. Ezért külön is köszönöm a szavaikat, és köszönöm, amit elmondtak. A mûfajhoz, amit érintettek: hogy program-e vagy nem program. Ez az elsõ és természetes ellenzéki megfogalmazás. Biztosan én is így mondtam volna a másik oldalon - és néhány évtizeddel ezelõtt. Azonban, mivel öreg róka vagyok, a Házbizottságban megkérdeztem, az Alkotmány azon rendelkezése, hogy "program", amit be kell terjeszteni, tulajdonképpen mit jelent. A Házbizottság úgy foglalt állást, hogy nem lehet átfogó, részletes programot várni tárgyilag, hanem a programnak irányelveket kell tartalmaznia, és az átfogó koncepciót. Amikor az alkotmánymódosításra került sor, az alkotmányjogi bizottság elõadója azt mondta: "A javaslat a jelenlegi szabályozáshoz hasonlóan tartalmazza azt, hogy a miniszterelnök megválasztásáról és a Kormány programjának elfogadásáról az Országgyûlés egyszerre határoz. A kormányprogram így természetszerûleg nem jelent, nem is jelenthet részletes programot. Azt jelenti csupán, hogy a miniszterelnöknek rendelkeznie kell a teendõkre vonatkozóan egy általános elképzeléssel: tudnia kell, hogy mit akar csinálni, stb." Ez hangzott el itt. Sem a Házbizottságban, sem itt nem tiltakoztak az igen tisztelt megjelentek, úgyhogy a mûfaji kérdésrõl és arról a jogos szerénységrõl, hogy irányelvet írtunk, azt hiszem, nem érdemes szólni, hiszen a Parlament hagyta jóvá ezt a felfogást. Nem fogok minden pontra kitérni, hiszen a felszólalók a kormánypártban, a kormánypártokban egyaránt említést tettek olyan kérdésekrõl amelyek már válaszok voltak az ellenzéknek is. Ezért néhány ponton fogok csak reagálni az elhangzottakra, éppen azért, hogy haladjunk és hogy eleget tegyünk az elsõ ellenzéki szónoknak - akit, joggal, "vezérszónoknak" nevezett elnökünk -, Tölgyessy Péternek. Õ tegnap reggel azt mondta, hogy most már kezdjük el a hatalom gyakorlását. Sajnos, ebben megakadályoztak bennünket, úgyhogy mi még most sem tudjuk gyakorolni, hiszen két napra nyúlt - amiért egyáltalán nem haragszunk, legalább, ha nem is fáradtságmentes, de szabad két napot kaptunk. Inkább arról szólnék éppen ezért, hogy mit jelent a koalíció, mit jelent, ami sokszor elhangzott, és nem egyszer - jogos vagy nem jogos - kacajra derítette az ellenzéket. Örüljünk ennek, hiszen a Parlamentben csak akkor fogjuk tudni elviselni a hosszú üléseket, ha közben lesznek olyan pillanatok, amik derûre is okot adnak. Meggyõzõdésem szerint - pártállástól függetlenül - a szórakoztató szónokok lesznek a legnépszerûbbek (Derültség.) Torgyán képviselõtársam... (Derültség.) ... máris élen jár. (Derültség, taps.) A koalíció tulajdonképpen három olyan politikai pártnak az együttes kormányzását jelenti, amelyik három politikai párt közös irányvonalat is jelent, de más-más társadalmi, politikai csoportokat képes mozgósítani, más rétegekhez is tud nyúlni - de az átfogó stratégiai célja azonos. Azt sem titkoljuk egymás közt is megállapíthattuk -, hogy nemegyszer pártjainkon belül is van annyi ellentét, mint egymás között, hiszen nézetkülönbségek hogyne lennének ennyi évtized után ily hírtelenül összekerült politikai szervezetekben. Az alapvetõ kérdésekben, abban, hogy mi hová tartozunk, mit akarunk, egyetértünk. Annak a bizonyos centrumpolitikai irányzatnak amint már elmondták - semmi köze nincs semmiféle korábban aposztrofált keresztény kurzushoz vagy egyébhez. Mi egy olyan politikai pártot jelentünk és velünk együtt a három politikai párt -, amelyik nemcsak itt alkot koalíciót, hanem együttes részvételre kapott jogot az Európai Demokrata Pártok Uniójában, ahol együtt van ez a három párt, s a kereszténydemokraták, valamint az európai demokrata pártok együttesen foglalnak helyet - és ezt a három pártot közösen akceptálják. Mi tehát ezt jelentjük. Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy sokszor generációk ütköznek. Ennek a magyar Országgyûlésnek egyik sajátossága az, hogy fiatalok, akik részt vettek az elmúlt esztendõk küzdelmeiben, együtt vannak olyan idõsebb emberekkel, akik nem itt öregedtek meg ebben a Parlamentben; nem az egykori korelnökhöz, Madarász Józsefhez hasonlóan, aki világrekorder volt képviselõi mandátuma birtoklásában és a 100 évet meghaladó életkorával, hanem a Parlamenten kívül töltötték ezeket az évtizedeket, és legyenek türelmesek a Parlament fiatalabb tagjai is, amikor régi fájdalmakat, régi sebeket tárnak fel, és amikor egy nemzet sok évtizeddel ezelõtti és az elmúlt esztendõkig viselt sorsát, fájdalmát kívánják egyszer kibeszélni, és ezt is elmondják Önöknek. Ez ennek a Parlamentnek a sajátossága, és akkor tudjuk ezt az országot, ha ki tudjuk emelni ebbõl a válságból, ha fiatalok és öregek együttesen képesek erre. Mi ezért megbecsüléssel kívánjuk hallgatni õket és azokat a kérdéseket, amelyek igen gyakran részletkérdéseknek tûnnek, a mindennapi élet apró eseményeinek, nem magas intellektuális élményekbõl fakadó megállapításoknak, hanem a hétköznapi egyszerû ember fájdalmából, nehézségeibõl táplálkoznak, akkor azt érezzük fontosnak, hogy ebben az Országgyûlésben elhangozzanak. Egészen más történelmi körülmények között, de a századelõtõl kezdve voltak a magyar Parlamentnek olyan képviselõi, mint Nagyatády Szabó István és mások - csak örülhetünk annak, hogy a dédunokája is köztünk van például -, aki az elsõ parasztképviselõk egyike volt e Házban, és igenis szükség van arra, hogy minden réteg akaratát, ismeretét tolmácsolja az, aki itt képviselõ. Én ezért mindig egyforma figyelemmel fogom hallgatni azt, aki a legegyszerûbb kérdésekrõl is akar szólni, vagy pedig a legmagasabb röptû dolgokról. És meg fogjuk tudni különböztetni a rozsot a búzától. A másik, amit itt még el kell mondanom, hogy a koalíciónak vannak belsõ nehézségei, mint ahogy az ellenzék sem egységes - miért is lenne? -, de az ellenzékben is vannak egyetértések és vannak különbségek. A koalíció majd meg fogja oldani ezeket a problémákat, és a Kormány tulajdonképpen azt teheti, hogy megkísérli a kormányzás érdekében összeegyeztetni a három párt politikai programját. És egyet nem felejthet el senki, amire történt már utalás: mi nemcsak azért vagyunk itt, mert hiszünk abban, hogy vagy megkapjuk a szavazatokat, vagy nem, hanem azért, mert ez a három politikai párt a magyar néptõl az elmúlt választáson felhatalmazást kapott arra, hogy ha többséget tud alkotni, akkor kormányt alakítson. Ez a magyar Országgyûlésnek azt a politikai erejét jelenti, amely a parlamenti képviseletben pontosan ugyanazt a számot jelenti, mint az 1945-ös választásokon az akkori Független Kisgazda Párt szerzett más, köztük kereszténydemokrata politikusok listájára való felvételével. Ez azt jelenti, hogy ez a politikai erõ Magyarország történetében állandó tényezõ! Én hiszem azt, hogy lesznek választások, amikor más koalíciók fogják ezt az országot kormányozni, vagy akár más politikai pártok kapnak abszolút többséget, és ha ezt itt fogom megérni, akkor nagyon jó ellenzéki beszédeket szeretnék tartani. (Derültség.) Õszintén irigyeltem és már a választás éjszakáján tele voltam aggállyal és szorongással, hogy nekem esetleg a kormányzópárt padsoraiban kell ülni, és milyen jó beszédeket tarthat majd Tölgyessy Péter és Orbán Viktor velünk szemben, és milyen könnyû lesz - legalább lelkileg - mindezt megtenni, hiszen a felelõsség kormányzati súlya reánk hárul! Éppen ezért az ellenzéki felelõsség más, de nem kisebb, csak könnyebb; mint ahogy mindig könnyebb kritizálni, mindig könnyebb tanácsokat adni, mint azt végrehajtani. Ez vonatkozik nemcsak reánk, ez vonatkozik az elõzõ kormányzatra is. Amit szeretnék elõször a külpolitikával kapcsolatban tett megjegyzésekre elmondani, az az, hogy örülök annak, hogy a külpolitika kérdésében hasonló álláspontot foglalt el a Ház majdnem valamennyi vezetõ pártja, de legalábbis az alapcélokban. Természetesen a módszerekben, a tempóban, a megközelítésben lehet különbség. Legyenek meggyõzõdve arról, hogy a Kormány külpolitikája nem lesz egyirányú, hanem valamennyi, az ország nagyságához képest sokfelé tekintõ és sokféle országgal kapcsolatot tartó Kormány lesz. De a programban nem az volt a dolgunk, hogy földrajzórát tartsunk a Tûzföldtõl Alaszkáig, hanem az, hogy megjelöljük a fõbb pontokat, hogy mely országcsoportokat kell elsõsorban figyelembe venni! És azt is elmondhatom, hogy szóltunk éppúgy a regionális szempontokról, szóltunk a kisebbségi kérdésekrõl, de mindenesetre mindig meg fogjuk köszönni, ha ráirányítják a figyelmünket egy-egy elhanyagolt kérdésre. A varsói paktum kérdésében is világosan állást foglaltunk. Abban, hogy a varsói paktumból Magyarország ki kíván lépni, mert ma a varsói paktumot nem tartja alkalmasnak ara, hogy egyáltalán bármit garantáljon a számára. Az elmúlt évtizedek történetében pedig megmutatta szándékával 1956-ban, akkor, amikor az osztrák államszerzõdés megkötésével egyidejûleg született meg a varsói paktum, mintegy ezzel adva legalábbis félig-meddig jogi alapot ahhoz, hogy a szovjet csapatok az osztrák államszerzõdés megkötése után is itt tartózkodhassanak. De tudjuk azt, hogy ennek ellenére 1955 és 1957 között nem volt semmiféle jogi alapja. Azonban a szerzõdéseket általában nem lehet egyoldalúan felrúgni, és nekünk az az érdekünk, hogy következetesen megfontolva, nemzetközi jogilag, diplomáciailag, katonailag megegyezéssel és a világ rokonszenvétõl kísérve, egyeztetve, teljes felelõsséggel tegyük meg ezt a lépést, nem pedig egyoldalú deklarációkkal vagy sürgõsségi alapon. De az elszántságban és elhatározottságban teljes egészében egyetértünk. Amit szeretnék még ezzel kapcsolatban megemlíteni, az az, hogy mi nem kívánunk a diplomáciai életbe pártpolitikát vinni. Elhangzott már elnöki figyelmeztetésben, hogy ne gyanúsítsa senki a koalíció pártjait, hogy saját maguknak ki akarják sajátítani a külszolgálatot. Örülni fogunk, ha megfelelõ tehetségek fognak erre a pályára jönni, és nem titkolom, hogy a Fidesz képzett, erre alkalmas tagjaira éppúgy számítunk, mint minden más szervezet és minden más politikai csoport tagjaira, de természetesen - és azt hiszem ebben egyetértünk - van politikai hovatartozás pártpolitikai alapon, és van kormánylojalitás. Amikor valaki egy kormányt képvisel a diplomáciai testületben, akit az adott kormányhoz köti a lojalitás. Õszintén () sajnálom, hogy nincs jelen a kritikát megtevõ Hegedûs István, mert különben a kijelölt külügyminiszterrel egyetértésben mindjárt kerestem volna neki egy szép diplomáciai feladatot. Nem biztos, hogy rögtön nagykövetséget, de valamilyen megoldást biztos, bár akkor nélkülöznünk kellene a képviselõk sorából. Ami pedig az egyéb kérdéseket illeti, szeretném általánosságban elmondani azt, hogy az elhangzott vélemények között nagyon sok olyan figyelmeztetés, nagyon sok olyan kiegészítés volt, amit mi a három hónap alatt kidolgozandó kormányprogramban hasznosítani fogunk, azért, mert felhívták a figyelmet, vagy annak jelentõségére esetleg jobban mutattak rá. De azért szeretném azt is elmondani, hogy ha a kormányprogram egészét vizsgálják, akkor minden kérdés valahol érintve volt. Arra azonban természetesen nem volt lehetõség és fõleg nem az elõadói beszédben, így is elég hosszú volt, hogy mindazokról szóljunk, amit a tisztelt ellenzék elmondott. Ha azt mind beledolgoztuk volna, akkor még ma is az elõadói beszéd lett volna, amit egyenként kifogásoltak vagy egyenként tartottak volna beveendõnek. Azt is el kell mondanom, hogy nem kevésbé lett volna eklektikus, ha azokat a külön kritikákat és külön elõterjesztéseket mind beépítettük volna. Én tudomásul veszem azt, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy kritizálja a hallottakat és kritizálja az elõterjesztett szöveget. Ez megtörtént. De úgy gondolom, hogy olyan tanácsot, olyan ötletet, olyan javaslatot egyet sem kapott a kormánykoalíció, amelyiket gyakorlati hasznosításra, a kormányprogramban foglalt irányelveket meghaladóan, a gazdasági problémák kezelésére vonatkozóan vagy egyébként konkrét technikai megoldásként mondtak volna. Hangsúlyoztam, nem ez volt a dolguk, az volt a dolguk, hogy kritizáljanak. Õszintén fogunk örülni, hogyha a bizottsági munkában, a Parlament további munkájában, amikor a Kormánynak nagyon nehéz és felelõsségteljes döntéseket kell majd hoznia, és a Parlament elé terjesztenie, akkor nem csak kritizálni fogják, hanem õszintén fogunk örülni, és kérjük arra az ellenzéket, hogy ha megtaláljuk azokat a szakértõi fórumokat, megtaláljuk azokat a szakértõi együttmûködési lehetõségeket, mondják el szakértõként is és a bizottságokban mutassanak rá, hogy õk hogy gondolják és mit javasolnak, és az értékes gondolataikat, nagyszerû javaslataikat ne helyezzék fridzsiderbe a legközelebbi választásokig, mert akkor esetleg már nem lesznek hasznosíthatók. Ha birtokukban van a bölcsek köve, akkor nagyon fogunk örülni, ha nem titkolják el elõlünk. Eddig ez sajnos még nem vált elõttünk ismeretessé. Természetesen joguk volt hozzá, de nagyon õszintén reméljük, hogyha vannak ilyen javaslataik és vannak ilyen elgondolásaik, akár a Parlament soraiban, akár a parlamenti bizottságokban, akár szakértõi konferenciákon vagy a sajtóban, mondják el és ezt a konstruktív ellenzék pozíciójába illõnek fogjuk tartani. Eddig ez nem történt meg. Ezért természetesen súlyosabb kisebbségi érzés nem terhel bennünket. Amit szeretnék még elmondani: a válaszok közül néhányra. Nem fogom a neveket mindenütt megemlíteni, hiszen többen szóltak ugyanarról, és azt hiszem, egy-két gondolattal lezárhatjuk. Kifogásolták többen, hogy a program túl szép, túl rózsaszínbe festi a jövõt, és hiányolták, hogy nem eléggé mutat rá arra, ami súlyos és válságos. Úgy gondolom, ez nem felel meg a valóságnak, mert elhangzott a beszédben mindaz, ami ma Magyarországon válságot és Magyarországon súlyos körülményeket jelent, és ezt sohasem titkoltuk el. Benne van a programban az is, hogy ahhoz, hogy ezt megoldjuk, ahhoz áldozatokra van szükség. De azt hiszem, hogy igazságtalanok azok a megállapítások, amelyek egyszerûen az egész programot úgy ítélik meg, hogy ez akár hasonló, akár azonos az elõzõ korszak nem egy kormányának programstílusával, s nem kívántuk megmutatni a bajokat. De úgy gondoljuk, minden szemfényvesztés nélkül alapvetõ fontosságú, hogy a magyar nép ne csak azt érezze, itt válság van, életszínvonalcsökkenés és keserû intézkedések, keserû lépések következhessenek be, hanem azt is meg kívántuk mutatni, hogy igenis van esély a kilábolásra, és ehhez hitre van szükség, arra, hogy az ország képes legyen kilábalni. Erre mutatott pontosan rá nem egy kormányzópárti koalíciós szónok, hogy igenis ezt az utat kívántuk jelezni, mert a magyar nép akarata, elszántsága és hite az, ami kiemelhet bennünket. Egyszerûen legalább olyan hangulatot kellene ebben az országban teremteni, mint 1867 után volt, és nem 48-at mondtam még. De azt, hogy az abszolutizmus korszakának pesszimizmusa, letörtsége után igenis éreznie kell ennek a nemzetnek, hogy egy olyan közjogi fordulathoz érkezett, amikor megnyílik a tér arra, ha akar, akkor cselekedhet, és van esély arra, hogy az ország magára találjon, s elinduljon. Ennyiben adtunk optimista hangszerelést, és azt hiszem, enélkül egy kormányprogram semmit sem ér, s ezt igenis nyugodt szívvel és felelõsséggel mondjuk, hogy igenis van esély, de az esély záloga a magyar nép, és ha a magyar nép nem fog hinni, nem fog lelkesedni azért, hogy egy változás lehetõsége áll fenn, akkor reménytelen a kilábolásunk. Ez igaz. Sem a külföld, sem a legokosabb elméleti programok nem alkalmasak arra, hogy kivezessék a népet ebbõl a helyzetbõl, ha önmaga nem hisz. Éppen ezért bizalomra és hitre van szükség, ezt hangsúlyoztuk. (Erõteljes taps!) Elmondták többen az ellentmondásokról a véleményüket. Az ellentmondások természetesen kiélezhetõk, hiszen egyszerre gazdasági megszorításokat kell alkalmazni, s egyszerre kell szociális :intézkedéseket, egyszerre környezetvédelmi és egyszerre kulturális felemelkedést. Ez mind kijátszható számszerûen egymás ellen, _ összeadható. De ahogy hallgattam az igen tisztelt ellenzék szónokait, az õ kívánságlistájuk legalább ilyen ellentmondásos volt, mert õk is pontosan elmondták, hogy mit kellene tenni nemcsak a gazdaságban, tudományban, sportban, egyéb intézkedésekben. Nem vettük rossznéven, félreértés ne essék, hiszen az a dolguk, õk az ellenzék, nagyrabecsülés érte. Csak megjegyzem válaszként, ugyanolyan ellentmondás jött volna abból is ki, ha az õ kívánságlistájukat raktuk volna össze. Itt arról van szó, hogy mi megfelelõ intézkedésekkel - ahogy Bod Péter képviselõtársam rámutatott már - meg akarjuk élénkíteni a gazdaságot, olyan politikát követünk, amelyben a fennmaradás kényszere jobb teljesítményre sarkall, ennek végén a növekedés a gazdaság természetes állapotává válik, s amikor a mai kisvállalkozói szektor 20-20 százalékos növekedést ér el évente, amikorra vegyesvállalatok évi 1_20 százalékkal bõvítik teljesítményüket, akkor egy gyorsan ebbe az irányba átalakuló gazdaság képes lehet az európai átlagos növekedés elérésére. Programunk súlyos örökségrõl is beszél, munkanélküliségrõl és más szociális problémákról. Nem titkoltuk, de egyidejûleg a segítés szándékát is kifejezésre juttattuk, és ennek a megszervezésére éppen ezért az elsõ, amit kértünk ettõl az Országgyûléstõl, hogy a kormányzati munkát is elõsegítendõ állítsunk fel újra Munkaügyi Minisztériumot, hogy ezt a válságot kezelni tudja, és támogatni kívánjuk az érdekképviseleti szerveket, de nem úgy, ahogy egy-egy felszólaló szinte megkérdõjelezte, hogy mit akarunk a szakszervezetekkel. A szakszervezetek legalább annyira függetlenek kell hogy legyenek, mint ahogy az egyházakról mondták el, nem a Kormány feladata a szakszervezetek megszervezése, de a szakszervezetek szerepe alapvetõ fontosságú lesz az egyensúly fenntartásában és megteremtésében. A 100 nap intézkedései konkrétak voltak akkor is, ha Önök nem mindennel értenek egyet, és ez a két-három hónapban kizárólag erre vonatkozott. A pénzügyi fonásokról ugyancsak szólt Bod Péter, ezek nyilvánvalóan több szempontból is vizsgálhatók, részben egyes olyan intézményi átalakításokkal, amelyekhez külön nem kell pénzfonásokat biztosítani, és a másik pedig, ahol mi számszerû mértékekrõl nem szóltunk. Azért tettük, mert nem szólhatunk a pontos ismeretek nélkül. Ez a program az ezt követõ esztendõnek a három esztendejérõl szólt, és ezt az idõszakot, amikor a program fõ irányvonalát mondtuk el, nem kívántuk még szakaszokra, esztendõkre lebontani, mégis azt mondhatom, hogy a program költségvetési része világosan tagolható abból a szempontból, hogy az idei év költségvetése tételesen meghatározott, s miután az IMF-megállapodások is kötnek, igen kevés játékteret ad az új kormánynak. A jövõ évi költségvetésben már képesek lehetünk átcsoportosításokat végrehajtani a legsürgõsebb teendõk végrehajtására. Ezeknek a prioritását a forráslehetõségek feltárása után meg fogjuk határozni. A második év után a növekvõ gazdaság, és ebben bíznunk kell, új fonásokat fog rendelkezésünkre bocsátani. Olyan kérdéseknek, mint a világkiállítás, mi is pontosan ismerjük a nehézségeit, és ismerjük az ezzel összefüggõ hangulatot. Mégis úgy gondoljuk, ha sikerül a külsõ erõfonás- bevonással ezt megteremteni, a világkiállítást meg kell rendezni, mert ennek elmulasztása, akár anyagi, akár infrastrukturális, akár presztízs szempontból ártana az országnak. Ha viszont jól rendezzük meg, akkor haszna lehet az országnak ebbõl. Mindenesetre - errõl legyenek meggyõzõdve fogunk felelõtlenül lépni. Ami pedig az infláció megfékezését érintõ intézkedéseket illeti, errõl is szóltak elõttem a kormánypárt padsoraiból is, ezt kínálati, többletet létrehozó versennyel kívánjuk elõsegíteni, aminek természetesen megvannak nemcsak az intézményei, hanem a technikája. Bõs-Nagymarosról is szóltunk, s ugyanerrõl elmondták véleményüket a kormánykoalíció képviselõi. Szeretnék még egy kérdésrõl szólni, nem azért, mert pontosan ezt a kérdést érezném a legkisebb mértékben sérelmesnek, sõt ellenkezõleg ,Lotz Károly képviselõtársunk körültekintõen, nagyon is mérsékelten, nagyon is korrekten mondta el álláspontját, s nem kifogásként ismétlem, csak arra, hogy nemegyszer tapasztaltunk hasonlót az elmúlt két nap során, amikor az alkotó embert hiányolták a mai programunkból, holott éppen a programunkban beszélünk hosszan, s beszéltem magam is, a belsõleg megújult, felszabadult emberrõl, s arról is, hogy mit jelent ez az alkotó ember. De engedjék meg arról szólnom, hogy elhanyagoltam-e a tudománypolitikát azon a szûk körön belül, amit ez lehetõvé tett. Mit mondtam el a beszédben, engedjék meg, hogy ismételjem: "A Kormány biztosítani fogja a tudományos kutatás szabadságához szükséges feltételek létrejöttét, ettõl elválaszthatatlan a Kormány megítélése szerint a kutató, a fejlesztõ és az egyetemi felsõoktatási intézmények, a tudományos mûhelyek autonómiájának helyreállítása. A tudomány a modern társadalomban kulcsszerepet játszik, ezért a Kormány a kutatásra korszerû, alapvetõen pályázati formában, a korunkban szükséges mértékben kíván költeni." A Kormány serkenteni kívánja az egyetemi kutatás fejlõdését, a kutatás egészségtelen szerkezetének átalakítását. Az egyetemeket egyben más, tudományos és ipari kutatást szolgáló intézmények mellett a technológiai tudományos központok és valódi universitasok szervezõjévé kívánja tenni. Nem sorolom tovább. Lehet errõl vitatkozni, lehet azt mondani, hogy hangsúlyban még többet kellett volna mondani, de azt hiszem, minden elemét tartalmazta arányaiban ez a beszéd, amiben errõl a kérdésrõl kellett szólnom. A hazai nemzetiségek és etnikai kisebbségek képviseletét is feltették kérdésként. Úgy gondolom, hogy álláspontunkat ebben a kérdésben pontosan rögzíti a Szabad Demokraták Szövetségével kötött megállapodás, amelyeket a két koalíciós párt is elfogadott, aminek lényeges eleme az, hogy nem értünk egyet azzal, hogy a Parlament kooptálja a nemzetiségi képviselõket Annál kevésbé lenne ez jó módszer, mert maguk a nemzetiségi képviselõk sem értenek egyet az alkotmánymódosításban foglalt megoldással, és ezért az a véleményünk, és azt hiszem, ebben egyetértünk, hogy a választójogi törvényt kell módosítani abba az irányba, hogy a hazai nemzetiségek megfelelõ képviseletet kapjanak, valódi számarányuknak megfelelõen, és aszerint, hogy a valódi számarányuknak mindazok, akik magukat nemzetiségeknek tekintik, tényleg olyan arányban itt ülhessenek közöttünk. A másik, hogy akik nem jutottak be most, hiszen sorainkban is vannak a nemzetiségeknek és az etnikai kisebbségeknek is képviselõi, egészében a nemzetiségek védelmét a nemzetiségi szószólók mintegy biztosként képviseljék, és úgy gondoljuk, hogy ez sokkal nagyobb erõt és befolyást jelent a nemzetiségek számára, mint ha egy-egy képviselõjüket az európai alkotmányjogi fejlõdéstõl teljesen eltérõ és szokatlan formában kooptálná a magyar Parlament. A kooptálásra egy példát mondhatok csak. Volt, ebben a házban ültek már kooptált képviselõk kétszer is. Egyszer éppen a felsõház hiánya következtében a háború után kompromisszumként közéleti kiválóságokat kooptáltak, akkor is kifogás alá esett, és volt egy kevésbé kooptálható, bár nem éppen könnyû és szerencsés politikai, történelmi körülmények között került rá sor, de mégis több közjogi alappal, amikor a második világháború elindulásakor, illetve nekünk még békés idõszakban, 39-40-ben olyan képviselõket kooptált a magyar Országgyûlés, akik az elcsatolt területen voltak korábban képviselõk, akár Romániában, akár Csehszlovákia területén. Annak még volt valamilyen közjogi indoka, hogy azokat a képviselõket a magyar Országgyûlés kooptálta. De itt és ebben a formában nincs, ezért a nemzetiségek és etnikai kisebbségek megbecsüléseként külön ennek megfelelõ megoldást keresve szeretnénk így biztosítani. Végül még ehhez a kérdéshez szeretnék szólni, Hága Antónia kérdésére. Úgy gondolom, hogy félreértette, de lehet, még azt is akár megkockáztatom, hogy nem teljesen volt talán világos az a szöveg, de a szándékát illetõen legyen az világos, hogy amikor az etnikumra utal a jelzõ, az egyéb természetes szöveg mellett, vagyis a saját etnikumot érinti a gyermek nevelésénél, akkor nem arról van szó, ha figyelmesen elolvassa bárki ezt a szöveget, hogy ki akarná bárki emelni a saját etnikai vagy családi környezetébõl azt a gyermeket, hanem ellenkezõleg, csak utal arra, hogy ha akár családja körében, vagy etnikai környezetében van hátrányos helyzetben, akkor, ha onnan kiemelik, akkor a jogait is biztosítani kell. Ha figyelmesen olvassa e talán nem elég szabatos szöveget, akkor éppen arra utal, hogy ha egy etnikai környezetbõl emelik ki ezt a gyermeket hátrányos helyzete mellett, továbbra is biztosítani kell kisebbségi és nemzetiségi jogait. Kérem, hogy így értelmezze ezt a szöveget. Ennek következtében egyáltalán nem lenne helyénvaló az ismert Mária Terézia-féle példát említeni, amikor valóban újmagyarnak szánva és az asszimiláció érdekében a felvilágosult abszolutizmus korlátoltsága következtében azt hitték, hogy ki lehet emelni a cigánygyerekeket, és a családtól távol lehet õket nevelni és asszimilálni. Biztosan nálam jobban tudja Hága Antónia, hogy a cigánygyerekek egy héten belül mindenhonnan visszaszöktek Mária Terézia idejében is a családjukhoz. Ezt a módszert tehát senki sem akarja a XX. században követni, a legkevésbé mi. A kormányprogram igazságügyi részét is tartalmazó részekkel kapcsolatban szeretném külön megemlíteni, hogy a tájékoztatási törvény kulcsfontosságú, ahogy erre Tölgyessy Péter is rámutatott. Ha úgy tetszik, a tájékoztatási és a sajtótörvény hiánya az valahol a parlamentben itt ülõknek közös hibája. Az Ellenzéki Kerekasztal és az akkori kormánypárt kerekasztal-tárgyalásain sajnos ez a sarkalatosnak szánható törvényjavaslat nem készült el. Tulajdonképpen mindnyájan itt ülünk, akik ezért felelõsek vagyunk. Kérem, hogy együttesen vállaljuk ezt a hibát, mert ebben a kormánykoalíció egyetlen pártját sem terheli nagyobb felelõsség, mint az egykori kormánypárt jelenleg ellenzékben ülõ tagjait vagy igen tisztelt egykori kerekasztal-partnereinket. Azt is mondhatom, hogy a szakmai elõkészítés legjobb erõi is itt ülnek sorainkban. Elmulasztottuk, elhalasztottuk, és az a bizonyos szeptember 18-i nap, amikor egy fordulat történt különbözõ módon ítéljük meg, de mi úgy gondoljuk, hogy hasznos fordulat volt; az ellenzék úgy ítéli meg, hogy nem volt hasznos abban a formában; ez régi vita, ezen túl vagyunk -, hozzájárult ahhoz, hogy elsiklott ennek a tájékoztatási és sajtótörvénynek a megalkotása, ezért ez most ránk vár. Bízunk benne, hogy a Parlament ezt gyorsan fogja végrehajtani. Ez nélkülözhetetlen, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor Magyarországon az a bizonyos, a hatalom hármas megoszlását, a montesquieu-i elméletet felidézõk tudatában is megjelent sajtó nem tud igazi negyedik hatalmi ágazattá válni, mert egyelõre nem igazán körülhatárolt és közjogilag meghatározható ágazat. Az önkormányzatok kérdésérõl éppúgy, mint az igazságügy egyéb kérdéseirõl - szintén szóltak a felszólalók. Azt hiszem, hogy az önkormányzatnak, az önkormányzati megye és a települések önkormányzatának a kérdése olyan, amelyrõl az önkormányzati törvényjavaslat elõterjesztésekor kell majd döntenünk. Ez kétharmados többséget igénylõ törvényjavaslat, illetve törvény lesz. Úgy gondolom, hogy e pillanatban a Parlament egészében e kérdés tekintetében komoly véleménykülönbségek vannak, de abban egységes mindenki, hogy az önkormányzatnak a valódi településbõl - a faluból, a városból - kell kiindulnia, és a megye szerepét erre építve kell keresnünk. A végleges megoldás tekintetében lehetnek különbségek, de óvnék attól, hogy most, 1990- ben a magyar társadalom, a magyar politika jelen fejlõdési szakaszában, a jelen strukturális átalakulás igényeinek az idõszakában úgy verjünk szét egy intézményrendszert, hogy az ne legyen mûködõképes és hogy az rosszabb helyzetet teremtsen az igazgatásban és az irányításban, mint a korábbi. Teljesen egyetértek azzal, hogy a valódi, a közigazgatásban elsõsorban községi rendszemek nevezett formát elõnyben részesítjük, annál is inkább, mert ennek számos elõharcosa volt Magyarországon már a múlt században. Nem kell Csengeryre és másokra utalni, és arra sem, hogy a bizonyos megyei autonómia és a megyei uralom mennyi vitát váltott ki Magyarországon, de azért ne legyenek afelõl illúzióink, hogy ha most egyszerûen valamit csak úgy megszûntetünk, vagy valamit olyan mértékben építünk le, akkor valamilyen csodaszert fogunk felfedezni. Azt hiszem, itt is a józan mértéket kell pontosan látnunk. Hiszem, hogy ebben megállapodásra tudunk jutni, és kétharmados többségû önkormányzati törvényünk fogja biztosítani azt, hogy mielõbb sor kerülhet a helyhatósági választásokra. Ez nem egyszerû jogi kérdés, hanem alapvetõ politikai kérdés lesz, mert Magyarország népe a fordulatot három lépcsõben tudja megítélni. 1. Abban, hogy megszületett az új Parlament, és megalakul az új kormányzat. 2. A második az lesz, ha megváltoznak a helyhatóságok, megváltozik a tanácsrendszer, és a pártállamnak ez a bázisa megszûnik, s végre egy európai modernizációval egybekötött magyar önkormányzati rendszer lép a helyébe új arcokkal és új emberekkel. Akkor fogják elhinni a falvakban is, hogy megtörtént a változás. 3. A harmadik lépcsõnek a vállalatoknál, a nagyüzemekben, az állami gazdaságokban és a termelõszövetkezetekben végbemenõ változásnak, átalakulásnak kell lennie. Éppen ezért ezek azok a fõirányok amely irányokban nekünk haladnunk kell ahhoz, hogy a magyar nép tudja és érezze azt, hogy megtörtént _: változás, és mindent végre tudunk hajtani. Ha elfogadják válaszomat, és elfogadják azt az elvet, hogy mi mindent, amit önök elmondanak, figyelembe fogunk venni - akár kritika, akár dicséret, akár figyelemfelhívás, akár vitriolos vélemény -, akkor nem fogom tovább részletezni, és nem teszem tovább próbára az Önök türelmét. Úgy gondolom, hogy a kormányzat ígéretet tehet arra, hogy ezt a kormányprogramot, amelyet mi irányelvnek, önmagunk és a Parlament számára is útmutatásnak szántunk, három hónapon belül kidolgozott, részletes programként az adatok ismeretében, a kormányzati apparátus birtokában kidolgozott formában fogjuk az ország elé tárni, és az ország képviselete, Önök elé. Én ebben a tudatban hallgattam végig az Önök megjegyzéseit, felszólalásait. Azt kérem, hogy a kormányzó pártok, amelyek itt koalícióra vállalkoztak, adják meg a bizalmat szavazatukkal rajtam keresztül a Kormánynak, és annak a többségnek, amely a választók akaratából most erre elszánta magát. A Kormány lehet egyenetlen abban. hogy nem mindenki egyformán ismeri a szakterületét, vagy kormányzati ágazatát. Lehet, hogy ilyen tapasztalatokat szereztek a bizottsági meghallgatások alkalmával de a Kormányzat egységes testületként fog dolgozni, azoknak a politikai kérdéseknek az egységes döntésével, amelyek itt elhangzottak és felmerültek. A Kormányzat koalíciót alkot, de a Kormányzatot, ameddig mûködik - kormányként és koalíciós kormányként mûködik -, pártoktól függetlenül egymás iránt lojalitás kötelezi. És ennek a leendõ Kormánynak egymás iránt lojális Kormánynak kell lenni mindabban, amit többségi szavazattal el fog a Kormány dönteni, és amit ki fog alakítani. A koalíciós Kormánynak természetesen nem olyan egyszerû ez, mint egy egypárti kormánynak, de meggyõzõdésem, hogy erre mód lesz. Ugyanígy az ellenzéktõl azt kérjük, hogy kritikáját ne rejtse véka alá, de azért kérjük azt is, hogy ahogy Európában és a világban mindenütt megadják azt a bizonyos elsõ száz napot, azt adják meg nekünk is arra, hogy erre az emberfeletti feladatra, amire vállalkoztunk, igazából ezekben a hetekben felkészülhessünk, és megtehessük azokat az intézkedéseket, amelyeket szükségesnek és jónak tartunk. Ez kijár minden civilizált országban a kormányoknak, még akkor is, ha csak az egyik oldalról, az ellenzék padsoraiból ülnek be a másik helyre, nem pedig nekünk, akik több, mint négy évtized után vállalkozunk erre a feladatra. Biztos vagyok benne, hogy fogunk hibákat elkövetni, fogunk tévedéseket is elkövetni, és biztos vagyok abban, hogy sok lépésünkben fog visszakísérni az amatõrség, és sok lépésünket fognak akár dilettánsnak is minõsíteni. De meggyõzõdésem az, hogy ez nem hiányoznék egyik ellenzéki párt kormányra kerülése esetén sem, mert honnan és hol tanulhattuk volna meg. És hogy ha arra gondolunk, hogy az egypárti kormányzás, ahol igazán volt idõ rutint szerezni az elmúlt évtizedekben, hová vezette az országot, akkor igazi kisebbségi érzésünk e téren se lesz. Köszönöm a figyelmüket, és kérem a bizalmukat, és kérem azt, hogy adják meg a lehetõséget annak a csapatnak, amelyik szorongásokkal de becsületes felelõsségtudattal vállalja azt a feladatot, amit reánk mért a sors. Köszönöm a figyelmüket. (Hosszantartó nagy taps.)
(Forrás: mkogy.hu)