Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2024. december 2.
Ezen a napon történt:
-
Magyar Nemzet: "A nemzeti liberalizmus egészségügyi politikája és a magyar orvosi iskola kialakulása II."
1980. december 2. -
Országgyűlési felszólalás
1991. december 2.
Marinovich Endre beszéde (2013)
Marinovich Endre beszéde, amely elhangzott 2013. december 13-án a Parlament Felsőházi üléstermében
Marinovich Endre beszéde az Antall József miniszterelnök halálának 20. évfordulója tiszteletére rendezett emlékkonferencián 2013. december 13-án Budapesten.
Hármas minőségben szeretnék megszólalni: egyfelől a tizenéves diák szemszögéből, aki a múlt század ötvenes éveiben Antall József történelem tanár úr tanítványa volt, másfelől Antall József miniszterelnök munkatársaként, harmadrészt pedig annak a szervezetnek a nevében, amely feladatának tartja az Antall József személyéhez kötődő szellemiség fenntartását és gondozását.
Három megközelítés – három korszak. Engedjék meg, hogy - talán kissé szokatlan módon - az egyes korszakokat egyfajta színképelemzéssel jellemezzem.
A korai ötvenes évek legjellemzőbb színe a szürke. Kopott épületek, rosszul öltözött emberek, unott jelszavak. Ez a szürke tónus uralkodott abban a budapesti gimnáziumban is, ahol 1955-ben a II.a osztály új történelemtanárt kapott. Addigi tanárainkról elmondható volt, hogy nagy tudású, de láthatóan megfáradt, öregedő emberek, annak a középosztálynak a képviselői, akiknek gerincét már megroppantotta a történelem. Ebbe a környezetbe robbant be egy energikus huszonhárom éves fiatalember, akinek szellemi és fizikai eleganciája megjelenésének pillanatában felpezsdítette a levegőt. Izgalmas történelemórák következtek, gyakran a kötelező tananyag teljes mellőzésével mégis a lényegre koncentrálva. Az új tanár hamarosan mindannyiunk példaképévé vált még azelőtt, hogy 1956. októberének csodálatos napjaiban az iskola Forradalmi Bizottságának elnökévé választották.
Emlékezetes maradt eltávolítása is az iskolából. 1957. március 15 táján néhány napra eltűnt, a folyosói pletykák szerint a megtorló hatalom sok veszélyesnek tartott emberrel együtt őt is „begyűjtötte”. Amikor a következő történelem órán mégis megjelent úgy adta le a tananyagot, mintha mi sem történt volna, majd a kicsöngetés előtt a táblához lépett és franciául felírta Talleyrand híres mondatát: „A politikában és a szerelemben nincs mindig és nincs soha”. Egyetlen mondattal kommentálta: „tegnap óta ugyanez olvasható a gyűjtőfogház egyik cellájának falán is.” Majd becsukta az osztálykönyvet és elhagyta az osztálytermet. Tanárként soha többet nem találkoztunk vele.
A kilencvenes évek elején sokszínűvé vált a világ: a zöld nyugalmat zaklató kék törekvések, narancsos lobogás, vörös nosztalgia. A színek kavarodása hullámokat korbácsolt és veszélyes vizekre sodorta a fiatal magyar demokrácia törékeny hajóját.
Antall József, amikor a hajó kapitányává választották mindent tudott a navigációról, de a hajózás gyakorlatát nem ismerhette, hiszen évtizedekig a kormánykerék közelébe sem engedték. Matrózai nagy részének rátermettségéről, megbízhatóságáról – vagy éppen ennek ellenkezőjéről - csak akkor győződhetett meg, amikor a hajó már elhagyta a kikötőt. Példaképei nagy hajós nemzetek vezetői voltak, tény, hogy az általa kormányzott ország sikeresebb volt a nemzetközi vizeken, mint a hazai partokhoz közeli Scylla és Caribdis sziklái között.
Csak a tényeket figyelembe véve: Antall József válságos helyzetben vette át az ország vezetését. Kormányának megalakulásakor még létezett a Varsói Szerződés és a KGST, mintegy 50 ezer szovjet katona tartózkodott Magyarországon. Valutatartalék nem volt, az egy főre jutó adósságállomány a legnagyobbra rúgott Európában, az infláció 30 százalékos. A lakosság egyharmada a hivatalos létminimum alatt élt, a tömeges munkanélküliség réme fenyegetett.
Mindezek ellenére csodákat vártak el a miniszterelnöktől és kormányától, ami értelemszerűen nem következhetett be, de az ország – az összes akadályozó tényező ellenére – működőképes maradt.
Hogyan alakult Antall és tágabban értelmezett munkatársainak viszonya? A hazai közjog legnemesebb hagyományaira támaszkodva tette világossá, hogy az állam irányításában el kell választani egymástól a politikai és a közigazgatási szférát. Igényes volt a munkában, megkérdőjelezhetetlen a magyar nemzet iránti elkötelezettségében.
Emberi vonásait sorra keresik a visszaemlékezők. Sok mindenről esik szó, de arról a mélységes empátiáról alig, ahogyan munkatársainak egyéni gondjait kezelte. Tudta, hogy nem gép az ember, de azt is érzékeltette, hogy a magánélet problémái nem veszélyeztethetik a munka minőségét.
Mai közéletünket nehéz lenne színekkel meghatározni. Manapság lényegesen erősebbek a kontúrok, a körvonalak, mint az egyes árnyalatok. Erős dominanciájú a nemzeti értékrendű, hagyományokat tisztelő és követő irány, de bőven vannak olyanok is, akik tagadva mindezt az ellentétes oldalon állnak. Pontosan úgy, ahogyan ezt tették húsz évvel ezelőtt.
Antall József szellemiségének mostani, évfordulós megítélésekor az a furcsa helyzet alakult ki, hogy egykori ellenfelei vagy azok követői elismerő szavakat szólnak a demokratáról, az euroatlantizmus gondolatának képviselőjéről, a szociális piacgazdaság hívéről, de mélyen hallgatnak ezek meghatározó fundamentumáról, arról hogy mindez mélyen keresztény és mélyen nemzeti. Pedig Antall munkája az alapok figyelmen kívül hagyása nélkül nem értékelhető.
Találkozunk napjainkban egy másik furcsa jelenséggel. Egykori küzdőtársak, a Magyar Demokrata Fórum korábbi vezetői és a hozzájuk csapódó mindig elégedetlenek, a pálya széléről bekiabálók próbálják kérdőjellé görbíteni a megkérdőjelezhetetlent. Nem más ez, mint a háttérbe szorulók önigazoló magamutogatása, a későn érkezők és kívülről bírálók deheroizáló reflexe.
Az Antall József Baráti Társaság egyszerű civil szervezetként, de mélységes elkötelezettséggel tűzte zászlajára az egykori miniszterelnök szellemiségének sallangmentes gondozását. Meggyőződésünk, hogy a különböző oldalakról mellé tolt kulisszák lebonthatók és akkor nemes csillogásában áll előttünk az antalli mű. Bronzos ragyogással, mint Antall kedvelt szobra, Marcus Aureliusé Róma központjában, a Capitoliumon.
Hölgyeim és Uraim!
Amikor Antallt egyik alkalommal e falak között hazaárulónak nevezték, a következőképpen reagált: „Sajnos ebben a Házban, hosszú története során, néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olyanokkal szemben, akiknek később egészen más emléket állítottak.” Ha én is így járok, tette hozzá: „nyugodtan fogok a túlvilágra költözni.”
A miniszterelnök nagy történelmi elődeinek - a kivégzett Batthyány Lajosnak, a Moszkvában jeltelen sírba temetett Bethlen Istvánnak – méltó értékelését nagyjából haláluk után ötven évvel kezdte el az utókor. Ma még csak 2013-at írunk, és az ünnepi szimfónia hangulatát disszonáns mellékhangok kísérik.
Aki 2043-at megéli minden bizonnyal emelt fővel emlékezhet Antall Józsefre.
Marinovich Endre
