Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
2024. december 2.
Ezen a napon történt:
-
Magyar Nemzet: "A nemzeti liberalizmus egészségügyi politikája és a magyar orvosi iskola kialakulása II."
1980. december 2. -
Országgyűlési felszólalás
1991. december 2.
Kapronczay Károly beszéde (2013)
Kapronczay Károly beszédének szerkesztett változata, amely alapjául szolgált 2013. december 13-án, a Parlament Felsőházi üléstermében elhangzott beszédnek
Kapronczay Károly beszéde az Antall József miniszterelnök halálának 20. évfordulója tiszteletére rendezett emlékkonferencián 2013. december 13-án Budapesten.
ANTALL JÓZSEF – PEDAGÓGUS, TUDOMÁNYSZERVEZŐ
Most lenne 75 éves a rendszerváltás miniszterelnöke, Antall József, aki kormányfővé választása előtt nem a politika világában élt, bár a politika – mint kutató történészt – mindig is érdekelte csak éppen az a politikai légkör, amelyben majd hat évtizedet leélt, nem vonzott, nem volt azonos nézeteivel, etikai felfogásával. Amikor valóban a politika színpadára lépett, sokoldalú felkészültségével, etikus magatartásával valóban kortársai fölé emelkedett, tevékenysége valóban mértékül szolgált akkor és ma a magyar politikai életben. Sok mindenben az idő őt igazolta, még akkor is, amikor életében sokan támadták nézeteit. A politika forgandó, a politikusi „mesterség” nem örökéletű, de jövője ezen a pályán annak van, aki kellő erkölcsi töltéssel és elkötelezettséggel rendelkezik. Lehet, hogy a változó idő forgószele sok politikus lába alól kifújta a politika futóhomokját, sokan visszatértek eredeti munkájukhoz, hivatásukhoz és továbbra is hazájuknak értékes tevékenységet fejtenek ki. Antall József annak idején tanítványainak gyakran kifejtette, hogy a kiegyezés nagy politikai nemzedékének többsége igazi alkotó értelmiség volt, s amikor a hazai politika olyan fordulatot vett, amiben etikusan nem tudtak /vagy nem akartak/ részt venni, visszatértek a szellemi alkotó munka legkülönbözőbb műhelyeibe és maradandót alkottak az utókor számára. Nem lettek – mai szóhasználattal élve – „megélhetési politikusok. Volt szilárd jellemük, felkészültségük, ízlésük: ha kellett politizáltak, ha kellett a szellemi élet területén alkottak maradandót.
Valahol ebben keresem Antall József önfegyelmét, elhivatottságát, azt az elkötelezettséget, amely a politikus Antall Józsefet is jellemezte: volt komoly eredményeket felmutató értelmiségi múltja, felkészültsége a politikai életre, volt olyan háttere, ami erősítette hitét a magyarság jövőjében. Nem volt megalkuvó, múltját tekintve nem is lehetett és nem lett volna „megélhetési” politikus, ha túléli testét pusztító kórt. Ahogy múlnak az évek, úgy igazolódik be politikájának lényege, törekvéseinek igaz volt, amit egykori politikai ellenfelei ma már elismeréssel adóznak kivételes egyénisége előtt.
TANÁRI PÁLYÁN
1955 őszén nevezték ki a patinás Eötvös Gimnázium tanári karába történelem-magyar szakos tanárnak, egyben megbízták az egyik első osztály osztályfőnökének is. Nagy kihívás volt e feladat egy huszonnégy éves ifjú tanárnak, viszont egykori tanártársai és diákjai visszaemlékezései szerint határozottsága, következetes tanári és pedagógiai elvei olyan formában jelentkeztek, amelyek későbbi intézetvezetői és politikai pályáját, megnyilatkozásait jellemezték. Antall József később gyakran emlegette, hogy akinek nincs jó „tanár élménye” a múltból, nem lesz igazán jó tanár. Tény, középiskolai pályáját kiemelkedő piarista paptanárok formálták, volt előtte sok jó példa.
Az 1950-es évek derekán rendkívüli merészségnek számított, ha egy tanár eltért a hivatalos tankönyv tartalmától és szövegétől. Antall József történelem óráin a hivatalos tankönyvet „kiegészítette”, a tanórán olyan kiegészítő előadásokat tartott, ami nemcsak rávilágított a hivatalos szövegek hiányosságaira, hanem egy nagy összefüggésbe helyezte azokat, következtetésre késztette tanítványait. Ugyancsak szokatlannak tűnt, hogy Antall József diákjait egyenrangúnak „nyilvánította”, úgy kezelte őket, mint a felnőtteket. Gyakran élt a kötetlen beszélgetés módszerével, felmérte képességeiket, a tizenéves kamaszokat igazi tehetségüknek és érdeklődésüknek megfelelő pályára irányította. Rendkívül következetes és szigorútanár volt, bár a szigorúság gyakran humoros formában jelent meg. Nem kiabált, csendes szóval, humorral mondta meg mindenki tudásáról az igazat. Az általa adott osztályzatokon a diákok nem vitatkoztak, valós eredménynek ismerték el. Nem akart népszerű tanár lenni, csupán a rábízott tanulókból a legjobb képességeket kihozni, a meggyőzés és az észérvek alapján tehetségeiket kibontani, sokoldalúan felkészíteni jövő pályájukra. Ezt 1993-ban tett interjújában így fogalmazta meg: „… Rövid tanári pályafutásom során ismertem olyan kollegát, aki a folyóson hercigesedett a diákjaival. Közismert volt, hogy milyen jóindulatú, kedves ember, de az égvilágon semmit sem tett a diákjaiért. Az én diákjaim azért ragaszkodtak hozzám ennyi évtized után is,- pedig sohasem voltam kedves fiú, a legnehezebb szituációkban sem kerestem népszerűséget – mert tudták, hogy nem lehetett olyan problémájuk, amivel nem fordulhattak hozzám…”
Erről a pályakezdő évről egyik tanítványa így emlékezett.”. Szerette tanítványait. Ezt kezdettől fogva éreztük, noha soha nem „bratyizott”, nem jó pofásodott, nem vágott hátba és nem veregette a vállunkat. Ellenkezőleg, mindig volt benne egy bizonyos tartózkodás, egy bizonyos kimértség. De ezt soha nem éreztük távolságtartásnak vagy ridegségnek. Ellenkezőleg, olyan közvetlenül lehetett vele beszélgetni, mint egy idősebb baráttal, akinek éppenséggel megvannak a viselkedési normái. Jóindulata, megértése külsődleges gesztusok nélkül „működött”, egyszerűen egyéniségének lényegéhez tartozott. Hányszor védett meg bennünket, kisebb-nagyobb balhéink következményeitől. Nagyvonalúan nézett át stiklijeink fölött, csak a destruktív magatartást nem tűrte, ha valaki a közösséget bomlasztotta.”
Közösségteremtő tanár volt, aki nemcsak közvetlenségével, hanem nagy tárgyi tudásával is hatott a tanulókra, sőt ez imponált óráin. A tanári pályán „megöregedett” tapasztalt kollegának is ezt tűnt fel elsőnek. Részlet Kiss István tanár úr visszaemlékezéséből: 1957-ben én, az idősebb tanár „szárnyam alá vettem” a fiatalabbat, hiszen egy ismeretlen tantestületbe belecsöppenni nem volt könnyű. Megbeszéltük, hogy kivel lehet nyíltan beszélni, kire kell vigyázni és így tovább. 1957 júniusáig voltunk egy testületben. Mint tanár, és mint osztályfőnök beültem órájára. Valóban nagyon közvetlenül tudott a gyerekekkel beszélni, lenyűgöző volt a stílusa és módszertana. A gyerekeken keresztül szerettem meg, igazán, mert rajongtak érte. Sokat beszéltek róla, mert a kedves tanárokról a gyerekek beszélnek a másik tanárnak is. Vele bármiről is beszélgettünk végül mindig a gyerekeknél kötöttünk ki…”
A tanári pályát nem „munkának”, hanem hivatásnak és különös erőpróbának tartotta. Hivatásnak, mert csak „hivatásszerűen” lehet a tudást átadni, formálni a serdülő ifjak érdeklődését olyan irányba terelni, hogy az ismeretanyag befogadását nem „biflázással”, a kötelező tananyag szigorú visszakérdezésével érte el. Rávezette a gyerekeket a történelem és az irodalom ízére, szemléletére, tágította szemléletüket, egyéni látásaik „visszaadására”. Osztályfőnökként valóban felmérte minden tanuló képességét, nemcsak az egyéni adottságoknak megfelelő pályára irányította őket, hanem, más-más követelményt állított fel – saját tantárgyaival kapcsolatban – a humán és a reálérdeklődésűeknek. A tanári pályát erőpróbának tekintette: adott időben és keretek között a lehető legtöbbet és a legérthetőbb formában tudjon előadni, úgy, hogy ez tartósan elsajátítható legyen. Később is mindenkinek ajánlotta a tanári gyakorlatot azoknak, akik gondolataikat írásban vagy szóban akarták kifejteni, avagy kisebb vagy nagyobb közösség össze fogásával akartak foglalkozni, mert igazi gyakorlatot és igazi gyakorlatot és „képességfelmérést” csak itt lehet szerezni. Évekkel később tudományos üléseken kedvenc „szórakozása” volt, hogy megfigyelte az előadók stílusát, előadói készségét, majd bizton állapította meg: ki volt élete során tanár vagy sem. A parttalan locsogás vagy a lábjegyzeteknek az előadása agyon üti a gondolatot, unalmassá teszi a legizgalmasabb témát is!” –tanácsolta később ifjú kollegáinak is. Kiváló előadói és szónoki képességeinek első igazi gyakorló tere a tanári katedra volt.
Közösségteremtés legjobb eszközének a kirándulásokat tartotta: híresek voltak osztálykirándulásai, ahol nemcsak a diák-tanár, de a gyerekek közötti kapcsolatok is oldódtak, igazi – a felnőtt korra is kiható – barátságok szövődtek. 1956 tavaszán Eötvös gimnáziumi osztályával lengyelországi kirándulásra utazott, amelyen a résztvevők – évtizedekkel később is – nem a turisztikai és műemléki látványosságokra emlékeztek a legjobban, hanem „Antall tanár úr előadásaira, komoly beszélgetéseikre.”
A forradalom után, 1957 tavaszán az Eötvös Gimnáziumban folytatta tanári pályáját. A visszaemlékezések szerint a történelem- és az osztályfőnöki órákon nyíltan beszélt a forradalom kirobbanásának okairól, eseményeiről és a várható következményekről, higgadtságra, nyugalomra és főleg önuralomra intette tanítványait. A rendszer pedig rendkívül ideges volt a közelgő 1957. március 15.-e miatt, főleg az után, hogy a MUK /Márciusban Újra Kezdjük/ feliratok és titokzatosnak tűnő szervezkedésekről igen kevés információval rendelkezett. Az országot 240 ezer ember hagyta el, többen hallgatták a Szabad Európa rádiót, mint a magyar adásokat. Ezekben, a napokban ismét őrizetbe került, majd néhány nap múlva folytathatta munkáját az Eötvös Gimnáziumban, de április elején – nem váratlanul – áthelyezték tanárcserével a Toldy Ferenc Gimnáziumba, megint egy „problémás” színhelyre, ahol a rendszer számára nemcsak a tanári kar, de a diákság is megbízhatatlan volt.
A Toldy Ferenc Gimnáziumban, abban a felfogásban folytatta tanári munkáját, amit kénytelen volt abbahagyni az Eötvös Gimnáziumban, olyan osztály vezetését bízták rá, ahol talán tanári munkájának legnagyobb sikerét érte el 1959-ben: 41 érettségizőből 15-en kitűnően, 15-en jelesre, 10-en jó és 1 közepes eredménnyel tette le vizsgáit, aminek „valódiságának” vizsgálatát a Fővárosi Oktatási Osztály és a Fővárosi MSZMP is megvizsgálta. Pedig ezek az évek sem teltek el „eseménytelenül”: az 1957. Október 23-i iskolai néma tüntetést -rendőrségi kihallgatásokkal, monstre fegyelmi eljárásokkal – előbb a tanulók, majd a tanárok körében kívánták megtorolni, végül a vizsgálatot befejező jegyzőkönyvhöz csatolt /de titkosított/ határozattal zárták le: Antall József osztályát két évre kizárták a felsőfokú továbbtanulás lehetőségéből, amit be is tartottak. Az 1959-ben érettségizett osztályának tanulói csak 1961-től nyertek egyetemi felvételt. /Itt jegyzem meg, hogy ezen osztály mindegyik tanulója egyetemi, főiskolai diplomát szerzett, több egyetemi tanár, szakterületén jeles szakember került ki./ Más osztályokban is hasonló eredményt ért el szaktárgyából, természetesen gáncsoskodásban mindig volt része, végül 1959 augusztusában – az ún. C. Pont alapján – a tanári pályától eltiltották, alkalmatlannak és politikailag veszélyesnek nyilvánították.
Az egykori toldys tanítványok közül csak egy – azóta elhunyt Megay Lászlótól – visszaemlékezésből idézek:”… Idekerült Antall József ötvenhét tavaszán tanítani. Nem emlékszem, hogy állított be az első órájára, de alighanem úriasan elegáns volt, és mint azonnal kiderült, nagyon sokat tudott. Úgy tűnt, hogy a tárgyhoz lazán kötődő ismereteket csak úgy mellékesen, a zakója zsebéből húzná elő. Hamarosan elsöprő volt. Különösen, miután kiderült, hogy Antall tanár úr a forradalom alatt „megpörkölődött” egy kicsit, aminek köszönhetően, néha ballonkabátos urak kísérgetik. A fiúk közül a legtöbben pont ilyen, kissé fölényes, merész, sokat tudó gentlemanek szerettek volna lenni, akinek láttán egy iskola, vagy másmilyen párttitkár azonnal rájön, hogy az osztályharc végképp elveszett. Ekkor szerveződött köréje az a hűséges csapat, amely végig kitartott mellette – és viszont. Mondják, túl sokat bízott később tanítványaira, és ha lehetett, kedvezett nekik. Így igaz, de ezek nem voltak akármilyen képességű fiúk. És ez nem volt akármilyen kapcsolat. Elvinni egy kompromittált tanárnak egy kompromittált osztály az érettségiig a forradalmat követő megtorlás éveiben – nem volt csekélység, nem volt „hétköznapi” tanári bravúr.
INTÉZETVEZETŐ ÉS TUDOMÁNYSZERVEZŐ
Amikor Antall József munkatársa lett /1963/ az akkor szervezés alatt álló Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak, előtte új terület volt az orvos- és gyógyszerészettörténelem, az a világ, amelyet akkor zömében a gyakorlati pályától búcsút mondó orvosok, gyógyszerészek műveltek, vagy olyanok, akik a gyógyító munka mellett többre vágytak. Ezzel szemben a nyugati és amerikai országokban „profi” orvos- és gyógyszerésztörténészek működtek, az egyetemi karokon tanszékek és intézetek léteztek, múzeumi gyűjtemények álltak a kutatók rendelkezésére. E sajátos szakterületnek az 1960-as évek derekáig voltak ugyan hagyományai a magyar tudományos életben, de szervezettség hiányában a perifériákon helyezkedtek el.
A tudományos élet 1948 után kialakított szervezeti formáiban az orvos-gyógyszerészettörténelem – sajnos egymástól mereven elkülönült két szakterületnek tekintették – nem kapott helyet. Ugyan Magyarországon 1951-ben létrehozták az Orvostörténeti Könyvtárat /1952-től Országos Orvostörténeti Könyvtár/, ahová a feloszlatott gyógyító szerzetesrendek könyvtárainak, valamint a megszüntetett Budapesti Királyi Orvosegyesület 1837-től gyűjtött könyvtárának maradékait ömlesztve odaszállították. A Könyvtár szerény költségvetéssel, három munkaerővel kezdte működését, 1956 tavaszán megkapta a Budapest II. Kerület Török utca 12. szám alatt épületét. E Könyvtár körül gyülekezett az orvos- és gyógyszerésztörténelem iránt érdeklődők nem nagy létszámú csoportja, akik önmaguk művelésére 1953-ban elindították az orvostörténelmi előadások sorozatát, amelynek nyomtatott tükre 1955-től megjelenő Orvostörténelmi Közlemények lettek. Csak a forradalom után, 1958-ban jöhetett létre az Orvostörténeti Szakcsoport, ami az akkori tudományos társasági élet szervezeti formái között egy korlátozott mozgástérrel rendelkező tudományos társaságnak felelt meg. Ebben az évben alakult meg az Orvostörténeti Múzeumi Bizottság, hogy Semmelweis Ignácnak /1818-1865/ a második világháború alatt romadőlt szülőházában Egy Emlékmúzeumot hozzon létre, ahol lehetőség nyílik bizonyos tárgyi gyűjtemények elhelyezésére, kiállításokon történő bemutatására.
A Múzeumot szervezetileg és költségvetésben elkülönítették az Országos Orvostörténeti Könyvtártól, ami épp olyan lehetetlen dolog volt, mint ahogy csak két tudományos munkaerőt engedélyeztek A Múzeumnak. Ekkor került ide Antall József, akire mint történészre azonnal hatalmas feladatok vártak: ki kellett dolgoznia a Múzeum gyűjteményi rendjét, a gyűjtőköri rendszert, a működéssel kapcsolatos összes szervezeti és működési szabályzatot. Javaslatot kellett tennie a működést biztosító rendeletekre, tervezetet kellett készítenie a kiállításokra, a tárgyi gyűjtemények begyűjtésére stb. Az alaptervezetben már külön kiemelte a Múzeum és a Könyvtár egyesítésének szükségességét, lehetetlen dolognak tartotta a párhuzamos, valójában azonos célokat betöltő intézmények fenntartását.
Antall József kiválóan képzett történészként felismerte, hogy a művelődéstörténet egyik sajátos területét képező orvos- és gyógyszerészettörténetet lehetetlen a humán és az orvos-gyógyszerészeti tudományos végzettségűek együttműködése nélkül feltárni, továbbá, hogy e munkát ki kell terjeszteni a rokon- és érintkező tudományokra is. Ez a szemlélet ma már természetes, de az 1960-as években sokan idegenkedtek ettől. Ehhez kellett intézeti hátteret teremteni, ahol egy gyűjteményi egységet képez a múzeumi, könyvtári és levéltári terület. Ez a modell új volt – nemcsak hazánkban, hanem Európában is. Ezekben az években nemcsak a szervezés, a gyűjteményi rendszer kidolgozása és felépítése kötötte le energiáját, hanem az előbb említett „idegenkedés” feloldása is. Itt érvényesült diplomáciai érzéke, amikor a két szemléletet „tárgyalóasztalhoz” tudta ültetni, és meg tudta nyerni elképzeléseinek az ellentételesen, sokszor ellenségesen gondolkodókat, s végül eredményesen együttműködő társasággá formálta őket. Soha nem titkolta politikai nézeteit, mielőtt bármit elkezdett volna, tan kifejtette álláspontját, még e szűknek ítélt területen sem tett kompromisszumokat, ami a másként gondolkodókban is tiszteletet váltott ki. Az intézet szervezésének éveiben megkeresett minden olyan szakembert, akit az akkori politika háttérbe szorított. Működési lehetőséget kínált nekik, megnyerte vagy visszavette őket arra a területre, ahol – ahogyan gyakran mondta – sikerélményhez juthatnak, alkothatnak, és az adott körülmények között kicsit jobban érezhetik magukat. Nemcsak a humán területek iránt érdeklődő orvosokat és gyógyszerészeket kellett megnyernie, hanem a humán tudományokat művelőkben is le kellett győznie azt az idegenkedést, amit számukra a reáltudományok jelentettek.
Amikor 1963-ban a hatalom Antall Józsefnek „engedte” az orvostörténelem területén való működést, úgy vélte, hogy itt „nyugton marad”, olyan dolgokkal kell megbirkóznia, amihez nem ért, előbb vagy utóbb kedveszegett ember lesz. Nemcsak Antal Józseffel, de más kiváló, de politikailag megbízhatatlan értelmiségivel tették ezt, múzeumokban, könyvtárakban és levéltárakban valóságos „tudományos akadémiák” működtek, olyanok, akik a legkisebb engedmény árán, egyetemeken, tudományos intézetekben kiemelkedő karriert futhattak volna be. Ezek „táborában” Antall József került talán legmesszebbre, a politika és a diplomáciatörténet jeles kutatója a természettudomány-történet igen sajátos területére „vetődött”.
Már a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum helyettes igazgatója volt, amikor 1968-ban egyesítették az addig külön intézményként működő Országos Orvostörténeti Könyvtárat És Múzeumot, s az intézet 1972-ben levéltári jogkörrel is bővült. Az egyesített intézmény az 1970-es években indult gyors fejlődésnek: Antall József fiatal munkatársakat /főleg volt tanítványait/ hívott meg, olyan tudományos közösséget formált ki, amely vállalta a nem mindennapi feladatot, hogy egyetemen nem oktatott szaktudománynak kötelezze el magát. Valóban az ő elképzelései szerint és irányítása mellett szerveződött meg az orvos- és gyógyszerészettörténet írott és tárgyi emlékeinek országos feltárása, begyűjtése és intézeten belüli gyűjteményi rendjének kialakítása, a tárgyi vonatkozású kutatások megkezdése. A páratlan gyűjteménynek tükre lett a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum állandó kiállítása /1968-ban, 1974-ben, 1981-ben átalakítva/, a budai Vár negyedben levő Arany Sas Patikamúzeum, a vidéki orvos- és gyógyszerészettörténeti kiállítások /Győr, Sopron, Kőszeg, Székesfehérvár, Pécs, Kaposvár, Eger, Kecskemét, Nagykáló, Tiszavasvári stb./ sora, amelyből kiemelkedett a kőszegi és a soproni Patika Múzeum, a védett gyógyszertári berendezésekkel működő patikák láncolata. A gyűjtemények egyesítéséből kialakult intézményből a hazai orvos- és gyógyszerésztörténészek tudományos bázisa lett, olyan európai modell lett, amelyet Londonban „felhasználták” a Wellcome Institut átszervezésénél. Az intézménynek nagyobb volt külföldi hírneve, mint a hazai.
Az intézet jelentőségét csak emelte, hogy az 1980-as években orvosegyetemeinken – éppen Antall József szakadatlan kezdeményezésére – megindult az orvos- gyógyszerészettörténeti oktatás, igaz, csak fakultatív keretek között, illetve az orvosi karon a Társadalom orvostan és egészségügyi szervezés tárgyaiba beiktatott néhány kötelező előadással. Csak az 1990-es években lett kötelező szigorlati tárgy. /Igaz, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen 1996-ban megszüntették az orvostörténelem oktatását, de a vidéki orvosi karokon eltérő – fakultatív és kötelező – formában tanítják./ Antall József tisztán látta, hogy jó szakember csak az lehet, aki alapjaiban ismeri választott szakterületének múltját, eszmerendszerét, gondolkodás módjának fejlődését. Ennek szellemében alakította ki az intézet munkatársi gárdáját, gondosan ügyelt a szakképesítések sokszínűségére, az új munkatársak nyelvtudására, sőt a munka mellett továbbtanulási lehetőségek igénybevételére. Újabb és újabb képesítések, megszerzésére ösztönözte munkatársait. Az intézetben dolgozókat soha nem tekintette „beosztottjainak”, mindenkit munkatársnak hívott, akiknek munkakörét egyéni adottságaik nagyban meghatározták. Nem szerette a „beskatulyázást”, gyakran élt azzal a lehetőséggel, hogy a munkatársak alap feladatkörének megtartása mellett más feladatokkal is megbízta őket. Sokoldalú, széles szaktudású munkatársi gárdát nevelt. Munkatársnevelő felfogására misem jellemzőbb, mint hogy az intézetből eltávozott volt munkatársai más intézményeknél csak vezető beosztásba kerültek. Az intézetbe vezetői állásra senkit nem hívott meg kívülről, mert ezen tisztségekre a munkatársi gárdából kérte fel azokat, akik elképzeléseinek megfeleltek, és eleget tudta tenni szigorú követelményrendszerének.
Alapelve volt, hogy semmilyen munkakörben – beleértve a speciális feladatokat is – nem szabad szakbarbárrá válni, ezért mindenki számára lehetővé tette az alapképzettségének és érdeklődési körének megfelelő tudományos tevékenységet. A sokszínűség és alaposság volt a másik kívánsága munkatársaival szemben. Számtalan lehetőséget biztosított a tudományos ismeretterjesztéstől az elmélyült tudományos feltáró munkáig kollegáinak. Ösztönzött, de senkit nem kényszeríttet a publikálásra.
Antall József tevékenysége nem korlátozódott kizárólag az intézeti munkára: a Magyar Orvostörténelmi Társaság felfelé ívelő szakasza /1970-1985/ főtitkársága, majd pedig elnöksége /1985-1993/ idejére esik. Antall József 1968-tól az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőjeként is tevékenykedett. Céljának tekintette a többi orvosi és természettudományi társasággal való együttműködést. A közös területek megtalálása után olyan tudományos rendezvényeket szervezett, vagy támogatta szervezésüket, ahol a legkülönbözőbb tudományágak képviselői közös pontokat és témákat találtak az orvos- és gyógyszerészettörténelemmel. Tágította az intézet és a társaság hazai és külföldi kapcsolatrendszerét, ami részben a Társaságon belüli szakosztályi rendszer, részben a személyes levelezés során kialakított kapcsolatok jelentették. Elsősorban a Nyugat-Európában működő hasonló intézetekkel és társaságokkal keresett kapcsolatot, ami az l97o-es években még nem volt természetes jelenség és az agyonszabályozott nemzetközi kapcsolattartás viszonyai között sok nehézségbe ütközött. Nyugatra csak 1974-ben utazhatott először, és később sem mehetett gyakran. Magyar nemzeti érdeknek tekintette, hogy minden európai szakmai fórumon tisztességesen képviselve legyen a magyar orvos- és gyógyszerészettörténelem, és olyanok képviseljék, akik erre méltóak és alkalmasak. Tiltakozott minden olyan jelenség ellen, amikor minket nem az egyenlő elbírálás elve alapján nyilatkoztak, vagy elferdítették a tényeket. Legkeményebb összetűzései a szocialista országokkal való kapcsolattartásban voltak: nem tűrte a lekezelést, az „utolsó csatlóst” megillető bánásmódot, nyíltan és keményen védte a magyar tudomány érdekeit. E szemlélet fórumává tette a szerkesztésében megjelenő Orvostörténeti Közleményeket, amely hamarosan a hazai és a külföldi szerzők színvonalas lapjává vált. 1970-ben kezdeményezte, hogy az 1974. évi nemzetközi orvostörténeti kongresszust Budapesten rendezzék meg, amelynek szervező főtitkára lett. Ez a kongresszus teljes nemzetközi elismerést hozott a magyar orvos- és gyógyszerészettörténeti kutatásoknak, amit az 1981. évi nemzetközi gyógyszerészettörténeti kongresszus csak megerősített. Ezek a sikerek valóban elcsendesítették hazai ellenfeleit, akik nem jó szemmel nézték a „bölcsész” Antall tevékenységét az orvos- és gyógyszerészettörténeti társaság életében, a bölcsész-orvos ellentétet. Rokonszenves egyénisége, kiemelkedő tudása, rendkívüli diplomáciai érzéke, kapcsolatteremtő kézsége rengeteg hívet szerzett az intézetnek és a Társaságnak. Ezekben az években külföldön jobban ismerték a Múzeum és a Társaság tevékenységét, kiállításainak és kiadványainak nagyszerűségét, mint itthon. Az 1974. évi kongresszuson találkozott Antall először európai és amerikai partnereivel, akikkel régóta levelezett, véleményt cserélt, gyakran kérték állásfoglalását, szakmai megítélését.
Mielőtt még a politikai pályára lépett volna, majdnem minden európai orvos- és gyógyszerészettörténeti társaság tiszteleti vagy levelező tagjává hívta meg, a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság l990-ben alelnökévé választotta. Ez utóbbi tisztség nem a „miniszterelnök” Antall Józsefnek szólt, hanem a nemzetközi szervezet nagyra értékelését fejezte ki több évtizedes munkájáért. Antall valóban többoldalú szakmai felkészültséggel rendelkezett: alapképesítése történelem-magyar szakos tanár volt, amit levéltárosi és könyvtárosi oklevéllel is kiegészített, majd 1970-ben bölcsészdoktori disszertációt /Eötvös József és a Politikai Hetilap/ védett meg.
Antall József intézetfejlesztő tevékenységének köszönhető, hogy a Könyvtár állománya jelentősen növekedett, az Orvostörténeti Közleményekben referált külföldi kiadványoknak köszönhetően évente ezer-ezerötszáz kötetet kaptak cserébe. 1974-ben megalapították a Kőszegi Patikamúzeumot, amelyet kutatóhellyé szerveztek meg, s ez lett a feladata az 1981-ben a Budapest Mátyás téren létesített Ernyey József Gyógyszerészettörténeti Könyvtárnak is. Antall József tervei között szerepelt, hogy minden vidéki orvos- és Gyógyszerészettörténeti Múzeum mellett hasonló kisebb kutatóhelyek szerveződjenek, melyek a helyi és helytörténeti vizsgálódások állomásai lehetnek. Ezzel a tervével megszüntetni kívánta e szakterületen belül Budapest központúságát.
Az 1970-es években a múzeumi világ legismertebb igazgatója lett, az éves igazgatói értekezleteken ésszerű javaslatokat tett, kezdeményezett. 1978-1986 között az Országos Múzeumi Tanács főtitkára lett, ami szakmai „elismerésnek” számított, mentes volt minden kormányzati kezdeményezéstől. Ilyen szempontokból lett 1972-ben a Hazafias Népfronton belül megalakított Nemzeti Panteon /Sírkert/ Bizottság titkára, amely célul tűzte ki a magyar történelem, tudomány- és művészeti terület jelesebb egyéniségei sírjainak megőrzését, a Nemzeti Panteon felállítását a budapesti Kerepesi úti temetőben. A feladat nagy és valóban veszélyes volt, hiszen a rendszer nem éppen kedvelt történeti személyiségeinek sírját kellett volna megmenteni az utókornak, megőriztetni. Hosszú és bonyolult javaslatok után „összeállt” az a névjegyzék, amelyről végül kimondták a védelmet. Igen lényeges kérdés volt a Kossuth Mauzóleum közelében levő 1956-os parcella, amelyben, a harcokban elesetteket temették el. Valóban Antall József véleménye érvényesült, aki a kormányhoz írott levelében határozottan kimondta, hogy ez a parcella éppen olyan része a magyar történelemnek, mint a kormány oldalán elesettek parcellája. Ha válasz nem is érkezett, de nem számolták fel ezen sírkerti részt. Jelentős szerepe volt a művészeti síremlékek katalógusának felállításában, az 1848/49-es parcella megszervezésében, több síremlék restaurálásában.
A Bizottság 1976-ban önmagát oszlatta fel, amikor a Nemzeti Panteon védelmét nemcsak az összes hazai temetőre, hanem a határon túli sírkertekre is ki akarta terjeszteni, amit a kormány végképpen nem tűrt el. E Bizottság munkája nyomán formálódott ki a Nemzeti Panteon, terjedt ki a védelem a Farkasréti, a Rákoskeresztúri és több fővárosi temetőre. Ekkor vetődött fel a székesfehérvári királysírok kérdése. A romkertben levő kriptát 1986-ban nyitották fel, de a hosszú azonosítási eljárás miatt ez napjainkig sem fejeződött be.
A KUTATÓ ÉS SZAKÍRÓ
A történelemkutató Antall József közel három évtizedes szakmai munkássága az Országos Levéltár munkatársaként 1953-ban kezdődött. Ekkor készítette el gondos ismertetését Görgey Artúr 1848/1849-es működését feltáró iratokból, majd ezt követően – csak kéziratban megmaradt – tanulmányát.
Tudományos munkásságát csak az 1960-as években kezdhette meg. Kutatómunkája főleg a magyar polgári-nemzeti átalakulásra, a nemzeti liberalizmus időszakára, a reformkor és a kiegyezés évtizedei felé irányultak. Később a politikatörténet kiszélesült a művelődés-, a tudomány, az orvos- és egészségügy történetével. Behatóbban foglalkozott a nemzeti liberális reform, ezen belül a centralista irányzat kiemelkedő alakjaival, főleg Eötvös József és Trefort Ágoston szerepével, akiknek tevékenysége kiterjedt a művelődéspolitika nagy területeire. Több tanulmány elemezte Eötvös József politikai publicisztikáját a kiegyezést megelőző években, második oktatásügyi miniszterségét, a középiskolai és népiskolai reform előkészítését, az orvostörténelem vonatkozásában a centralisták egészségügyi politikáját, az orvosképzés reformjában való szerepüket. Az 1980-as években felkérésre elkészítette a Magyar sajtótörténet részére Eötvös Politikai Hetilapjának elemzését. Az oktatástörténet szempontjából kiemelkedően fontos, hogy részleteiben foglalkozott a magyar reformkornak az amerikai polgári társadalom „modellje” iránti érdeklődésével, így Bölöni Farkas Sándor úti jegyzeteinek az amerikai iskolaüggyel, kapcsolatos vonatkozásaival. Az oktatástörténet szempontjából ugyancsak lényeges az áttekintés, amely a hazai felsőoktatás fejlődésvonalát vázolja a reformkor, a forradalom, az abszolutizmus és a dualizmus korában, ebben külön hangsúlyt adott az orvos és természettudományos képzésnek.
Kosáry Domokos akadémikus egy későbbi értékelésében a következőkben foglalta össze Antall József szakirodalmi jelentőségét az orvostörténelem területén, illetve ennek jelentőségét a magyar művelődéstörténet vonatkozásában: „… a tematikai bővülés másik előmozdítója az orvostörténelem felé, nyilvánvalóan Antall József, új munkaköre révén 1964-től kezdve, az általa fokozatosan újjászervezett és továbbépített intézményen keresztül. Így Antall feldolgozta a hazai egészségügyi nevelés fejlődését a XVIII-XIX. Században /Orvostörténeti Közlemények, 1978./, valamint a hazai orvosképzés alakulását ugyanebben az időszakban, némi áttekintésül pedig az orvosi kar első pest-budai éveit /társszerzőkkel, l97l./. Részint pedig a centralisták és a „pesti orvosi iskola” /Balassa, Markusovszky, Korányi, Lumniczer, Semmelweis stb./ eszmei kapcsolatait. A „pesti orvosi iskola” fogalmának elfogadása és bevezetése, a „bécsi orvosi iskola” mellé állítva, nemzetközi szakkörökben nagyrészt Antall több idegen nyelven is közzétett írásainak, illetve különböző nemzetközi orvostörténeti kongresszusokon tartott előadásainak volt köszönhető, Ilyen külföldi kongresszusok számára dolgozta fel az abszolutizmus és a liberalizmus egészségügyi politikájának történetét /1970/, valamint az 1848/1849-i magyar szabadságharc katonai szervezetének kérdéseit /1980/ is. Több külön tanulmányban foglalkozott Korányi, Lumniczer, Jendrassik Ernő és mások szerepével és írásaival, főleg pedig Semmelweis Ignác életének és működésének jelentőségével és különböző mozzanataival, itthon és külföldön egyaránt…”
Igen lényeges vonatkozása ezen tevékenységnek Semmelweis Ignác halála körülményeinek tisztázása, amely közel száz éve foglalkoztatta a magyar és a külföldi kutatókat. A kórtörténeti konferencia a bécsi kórtörténet megkerülésének vitája /1977/ sok homályos pontra derített igazságot, ami elsősorban Antall József kitartásának volt köszönhető. Utolsó jelentős publikációja, Semmelweis élete és munkássága, éppen a témakörhöz kapcsolódott, németül jelent meg Heidelbergben. Igaz miniszterelnökségének idején, bár a kéziratot még az 1980-as végén készítette el.
Rendkívül foglalkoztatta a második világháború idejéből a magyar polgári ellenzék tevékenysége, a németellenes hazai tevékenység, amelynek részese volt édesapja, id. Antall József, a magyarországi lengyel menekültügy magyar kormányzati szervezője. Részben a családi kapcsolat, részben pedig kutatási területe tartotta vissza, hogy e kérdéssel írásban is foglalkozzon, de ösztönözte ezen kérdésekkel foglalkozókat. A téma hosszú évtizedeken történt „elhallgatásának” valóban politikai okai voltak, de a viszonylagos enyhülés után az Európa Könyvkiadónál szervezte a Barátok a bajban címet viselő /1985/ visszaemlékezéseket tartalmazó kötet kiadását, amely nemcsak a lengyel menekültekkel, életükkel, a velük való bánásmóddal, hanem a „másik Magyarország” németellenes tevékenységével is foglalkozott. Maga csak a lektori szerepet vállalta el, de valójában a háttérből szervezte a kiadást. E témakörrel foglalkozó konferenciák „örökös” résztvevője, bölcs és a lényegre rávilágító hozzászólója volt. Ezekből kiemelkedett az 1976. Novemberi Kossuth Klubban rendezett vita, ahol elmondott hozzászólása „rendőri körök” figyelmét is élénken felkeltette. E témakörben – miniszterelnöki megnyilvánulásait kivéve – egyetlen előadást tartott 1989. szeptember l7-én Balatonbogláron, a második világháború kitörésének és a lengyel menekültek magyarországi megjelenésének 50. évfordulója alkalmából rendezett konferencián, ahol nemcsak a kutatás további menetét határozta meg, de a nagy politikai változások hónapjaiban politikusi hitvallás is volt.
Kapronczay Károly
